Miután 1896-ban Hajós Alfréd elég komolyan megalapozta a magyar úszóhagyományokat – amúgy a távok okán őt a normál sportág győztesei közé sorolják, de az 1200 méteres szám klasszikus nyílt vízi viadal volt, csak jelzem –, azt, hogy a magyar versenyzők sikeresek, valahogy olyan magától értetődőnek vesszük. Mert mindig van valaki, sőt inkább valakik, akik szállítanak. Így: szállítanak. Az adott év nyarán a szurkoló lelkében megszületik a rendelés, hogy jön az olimpia, vb, Eb, és akkor mi most ünnepelni fogunk (a kényeztetés egyre szaporábbá váló csúcsain mindezt személyesen tehette meg budapesti vagy debreceni uszodákban), és persze rendre érkeznek is az érmek, ízlésünknek megfelelően leginkább aranyak. Július második felében már négyen is csöngettek: Hosszú Katinka, Kapás Boglárka, Milák Kristóf és Rasovszky Kristóf egyaránt világbajnoki címet szerzett, ami példátlan a sportág honi históriájában (és a négy az majdnem öt: Gyurta Gergely gyakorlatilag megnyerte a 25 kilométert, amikor saját szervezete ellene fordult). Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy mindez teljesen magától értetődő.

Pedig dehogy is az.

Hogy Kvangdzsuban négy magyar lett világbajnok, tényleg tökéletesen ellentmond a sportvilág nagybetűs törvényeinek. Ha félretesszük a romantikát és a magyaros tradíciókhoz joggal kötődő szentimentalizmust, akkor higgadtan leszögezhetjük: az atlétika és az úszás külön dimenzió, összevetve bármelyik másik egyéni sportággal. Nem véletlenül ezt a kettőt tartják a mindenkori olimpiák két pillérének, hiszen a világ összes létező sarkában elterjedt sportok, amelyekben mára eljutottunk oda, hogy bár nagyon sok szám van, az éremszerzéshez mégis elképesztő felkészültség és tudás szükségeltetik. Ennek ellenére minden vb-n minimum 20-22 ország képes legalább egy olyan úszót kiállítani, aki odaér a dobogóra (a globalizáció is segít: bárhol feltűnik egy tehetség, abból ha otthon nem, majd egy amerikai egyetemen fognak elsőrangú úszót faragni). Azaz nem csupán néhány tradicionálisan erős nemzet homokozójáról beszélünk, Rióban már kazah és szingapúri olimpiai bajnok is volt, most Kvangdzsuban egyiptomi és új-zélandi is bevonulhatott egy-egy eredményhirdetéshez – miközben persze itt is kialakult az a nagyhatalmi struktúra, amely visszaköszön az éremtáblázaton rendszeresen az élbolyban záró válogatottak sorrendjében.

Ebben pedig mi vagyunk a kakukktojás. Mert ha valamire, az úszásra tökéletesen igaz: először kell lennie egy mennyiségnek, amiből kinő a minőség. Ez az az alapvetés, ami teljes mértékben áll az első tíz-tizenkét nemzet mindegyikére – egyet leszámítva. Minket, akik mégis közéjük tartozunk, tízmilliós „kiindulási” alappal. Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Japán, Németország, Nagy-Britannia, Ausztrália, Brazília, Franciaország, Olaszország – terület, népesség, GDP: nemhogy azonos súlycsoportban nem vagyunk, de elvben még az integetésünket se nagyon veszik észre onnan fentről. És akármilyen hihetetlen léptékű kormányzati fejlesztések zajlanak az utóbbi években, továbbra sincs megközelítőleg sem annyi uszodánk, ahányból az imént felsorolt óriásoknál szipkázhatják össze az átlagnál tehetségesebb fiatalokat. Révbe érni azonban csupán néhány százalékuk fog, holott mindenki szépen leússza a maga napi nyolc-tíz kilométerét, ha nem többet, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre. Ezt a veszett terhelést tíz- és százezrek vállalják folyamatosan, belőlük válik ki az a nagyságrendileg ezer kiválasztott, aki 190 ország képviseletében elindulhat egy világbajnokságon, 40-50 náció százhúsz-százötven úszója jut el a döntőkig, dobogóra állni azonban maximum 20 állam ötven-hatvan világklasszisának adatik meg.

Persze nem egyenlő elosztásban, hiszen az amerikaiak szédületes struktúrájukkal, páratlan merítési lehetőségeikkel, edzőik lenyűgöző tudásával és semmihez sem fogható sporttudományos hátterükkel (melyhez a NASA vagy a haditengerészet is hozzájárul) elviszik az érmes helyezések minimum negyedét, olykor 30 százalékát, azaz a többieknek a maradékon kell osztozniuk. És akár meg is ütközhetünk kicsit azon, hogy az imént felsorolt többi óriás náció leginkább azért szerepel az éremtábla felső régióiban, mert mindegyiknél akad egy-két kiemelkedő tudású úszó, aki nekik szállít. Jelen állás szerint a briteknél Adam Peaty, az oroszoknál Julija Jefimova, a kínaiaknál Szun Jang, az olaszoknál Gregorio Paltrinieri, a japánoknál Szeto Daija. Nem többek között vagy például. Ők, egyedül ők képviselik az állandóságot. Aztán hol érkezik melléjük valaki, aki még beletesz a közösbe, hol nem (az ausztrálok kilőttek, mivel a sprintereik összehoztak négy váltóaranyat, ám egyéniben már nem villogtak annyira). Amivel pusztán azt akarom érzékeltetni, hogy még ezek a megaországok is úgy tudnak tartósan az élmezőnyben maradni, hogy sikerül találni-kinevelni egy-egy több éven át remeklő világnagyságot, azaz nem amiatt virítanak a top tízben, mert folyamatosan jönnek újabb és újabb kiválóságok, hanem mert mindenkinek megvan a maga fényesen ragyogó állócsillaga. Vagyis az ötven-hetven-százmilliós lélekszámú nemzetek sem hozzák futószalagon a páratlan talentumú nagyságokat – ebben a sportágban ugyanis tényleg nagyon-nagyon sok mindennek kell stimmelnie ahhoz, hogy valaki a legjobb legyen, netán a csúcson maradhasson. Trendi kifejezéssel élve: valami egészen őrületes magasságban van meghúzva a belépési küszöb. Tekintélyes bástyák, mint a franciák vagy különösen az utóbbi években a németek, látványosan küszködtek, hogy tündöklően tehetséges generációik kifutása után megleljék azokat, akik elég jók e küszöb átlépéséhez.

Tízmillióséknál meg Hosszú Katinka után már itt van Milák Kristóf is, aki miatt a New York Times minden követ megmozgat, hogy utolérje a 23-szoros olimpiai bajnok Michael Phelpst. Jó ennek a tárnoki srácnak, egy évvel az ifjúsági olimpiai bajnoki címe után máris felnőttvilágbajnok, ugyanez Kapás Boginak kilenc évébe telt, de – ő is felért a csúcsra. (És higgyék el, Rasovszky Kristóf 22 évesen még mindig csak bőgeti a motorokat, ezután fog igazán beindulni.)

Hogy csináljuk ezt? Nos, a többi nagyhatalomhoz képest töredéknyi felhozatalból zseniális edzőinknek időről időre sikerül kihorgászniuk azokat a tehetségeket, akiket aztán elvisznek a világ tetejére. Előfordult, hogy egy versenyzőn múlt, milyen hangulatban zárul egy világverseny (például 1997 és 2008 között először Kovács Ágin, majd Risztov Éván, utóbb Cseh Lászlón), bár többnyire megvolt két „fix” aranyszállító (Hargitay-Verrasztó, Egerszegi-Darnyi, a Cseh-Hosszú-Gyurta trióból rendre kettő), és nagyon jól érezhettük magunkat a bőrünkben, ha egy-egy alkalommal csatlakozott egy harmadik is, mint anno Wladár Sándor, később Rózsa Norbert, majd Czene Attila.

Inkább az volna törvényszerű, hogy egy ekkora ország (mint a hollandok, svédek) időnként feltűnik a színen, aztán akadnak évek, néha évtizedek, amikor csupán keresi a következő nagyot, ám idő kell, amíg megtalálja (mint mi régebben: 1904–1932, 1956–1980 – a két leghosszabb aranymentes időszakunk olimpiákon).

Csakhogy errefelé idestova 40 éve nincs megállás, sőt, itt lubickolunk 2019-ben, amikor ama bizonyos elitbe kerülési küszöb nemhogy más sportágakhoz, de az úszósportban húsz évvel ezelőtt uralkodó viszonyokhoz képest is irdatlan magasságba került – és mégis: immár nem egy, nem kettő, nem három, hanem négy magyar lépte át egy időben.

Közülük Hosszú Katinkáról nem lehet elég hosszan és elég gazdagon hangszerelt ódákat zengeni, mert a sikereit látva hiába tetszik hovatovább természetesnek, hogy ő úgyis megnyeri a vegyeseket, egyáltalán nem véletlen, hogy a vb-k 46 éves történetében még soha senki nem csinált olyat, mint ő, hogy zsinórban a negyedik alkalommal nyer két távon is, és hogy ugyanabban a számban ötödször is világbajnok (egyedül Phelpsnek ment az utóbbi – felfogjuk ezt?). Milák Kristófnak meg a 22. századból előrehozott világrekordja okán a csúcsdöntést követő negyedik napon is megállás nélkül gratulált boldog-boldogtalan.

Ezért fontos még inkább tudatosítani, hogy ők – megannyi kiváló sporttársukkal ellentétben – nem csupán az M4 Sporton főszereplők, de nyárról nyárra az amerikai NBC-n, a brit BBC-n, az olasz RAI-n, a német ZDF/ARD-n, a kínai CCTV-n, a japán Aszahin és az orosz állami adón is, többek között. És nem, nem pusztán az úszásukkal – hanem utána külön, kamera előtt állva meginterjúvolt hősökként.

Ők a magyar géniuszok, tízmillióból kinőve, a százmilliósokon felülkerekedve. Mögöttük százhúsz év edzői tudásának esszenciája, egy, a legjobbjait mindenekfelett támogató nemzet, plusz a sikerekért és szállítóiért elvakultan rajongó, több százezres, lelkesedésében egyetlen más országéval sem összevethető szurkolótábor.

Ezek vagyunk mi. És ezért vagyunk ott, ahol.