A világ- és Európa-bajnok úszó még mindig a tavalyi felkészülés nehézségeit nyögi (Fotó: Tumbász Hédi)

– Született köztünk egy megállapodás december végén: nem beszélünk a tokiói olimpiáról, úgyis mindenki erről faggatja, a verseny közeledtével kiváltképp.
– Most meg már felesleges is beszélni róla – reagált Milák Kristóf, a BHSE úszója. – Mielőtt megkérdezné, hogyan fogadtam az olimpia elhalasztását, gyorsan mondom is: van egy pluszéve mindenkinek.

– De nem lett volna jó már most csúcsra érni? Nincsenek ilyen gondolatai?
– Másmilyenek vannak... Leginkább az, mennyire leszek képes felszívni magam. Már az előző évet is úgy zártam le, hogy megvan az arany, a világcsúcs, akkor egy kicsit pihenhetek, talán most végre békén hagy mindenki, de nem! Ha túl leszünk az olimpián, akkor eljön ez is. Bár ha nyerek, talán nem is fog senkit meglepni, mert ugye, mindenki előre megmondta, hogy ebből olimpiai arany lesz. Vagyis ugyanott leszek akkor, mint most. Sehol. Nullán.

– Nincs jó kedve, vagy miért ilyen pesszimista?
– Ezek a tények, ez a valóság – bármiben fogadok, hogy így is lesz.

– Jobb volt juniorként jönni felfelé, nyerni a korosztályában több számban is világversenyeket?
– Nem. De tavaly nagyon elfáradtam.

– A felkészülés során vagy amiatt, ami a világbajnoki arany és a világrekord után jött?
– A felkészülés volt kimerítő. Most próbálok kilábalni ebből, szeretném, ha nem csak az úszásból állna az életem. Menedékeket keresek, olyanokat, amelyek kikapcsolnak, és igyekszem ilyenkor minél jobban elfelejteni az úszást és feltöltődni. Mert tényleg piszkosul elfáradtam tavaly – és leginkább lelkileg. Nem is baj, hogy egy évvel később rendezik az olimpiát, nem tudom, idén mire lettem volna képes.

– Sós Csaba szövetségi kapitány éppen ennek az ellenkezőjét mondta: idén biztosan Milák Kristófnak állt volna a zászló Tokióban kétszáz pillangón.
– Hát, nem tudom. Amúgy mindegy is, mikor van az olimpia: ha felállok a rajtkőre, úgyis tudok teljesíteni.

– Szeret még egyáltalán úszni?
– Mostanság nem annyira. Ott motoszkál bennem, vajon megérte-e ennyit szenvedni, nagyon foglalkoztat a „Milyen áron jutottam el a sikerig?” kérdése.

– Úgy érzi, túl nagy árat fizetett a kvangdzsui aranyért és a csúcsért?
– Lehet.

– De hát Milák Kristófról beszélt a világ, Michael Phelps rekordjának megdöntésével pedig beírta magát a sporttörténelembe!
– Oké, ez is igaz, és van is bennem vágy arra, hogy újra és újra felérjek a csúcsra, vagyis nem akarok leállni, nem akarom abbahagyni, de most pihennék egy hosszabbat...

– Ugye tudja, hogy nem könnyű önnel?
– A kollégáival sem mindig: ha ugyanis száraz és sz...r kérdéseket kapok, hiába nem én teszem fel őket, rólam alkotnak képet az emberek, hiszen mindig ugyanazt válaszolom, ugyanabban a stílusban és hangsúllyal, hozzáállással – nem leszek szimpatikus, mi több, nagyképűnek tartanak.

– Számít, mit mondanak mások?
– Nem, legalábbis engem nem érdekel túlzottan, ugyanakkor mégiscsak számít.

– Milyen a kapcsolata mostanság az edzőjével, Selmeci Attilával?
– Jó. Most jó. Volt nemrég egy hosszabb beszélgetésünk, azóta tart ez az állapot. Persze kell, hogy szinten tartsuk magunkat, de nem látom értelmét annak, hogy most július végéig produkáljunk egy meredeken ívelő görbét, mert augusztusban úgyis pihenni fogok. És nem is vagyok most olyan állapotban, hogy olyan hú de jó kedvemben ússzak nagyobbakat. Majd szeptembertől. Fiatal vagyok, élni szeretnék – egyelőre ez jár a fejemben.

– Úszni is akar, mert kell a szinten tartáshoz, élni is akar, mert elege van kicsit az úszásból, és hát most húszéves, tehát pláne élni is akar.
– Én mindent akarok – sajátos módon, emiatt szoktak nehéz esetnek elkönyvelni.

– Mert az is.
– De leginkább azért, mert tudom, mit akarok. Makacs vagyok. Az uszodában is, a napi vitákat pedig nehezen viselem, de muszáj jó gyereknek is lenni. Bár ne lennék az...

– Szokták mondani, hogy a legtöbb bajnoknak van valamilyen flúgja.
– Ez rám is igaz, csak ezt a pluszt mindenki másra használja, és nem is mindenki veszi észre magában a lehetőséget.

– És akkor szeptembertől rákapcsol?
– Igen.

– Az örök téma, hogy a pillangó mellett más úszásnemekben is fejlődni akar – erre az olimpia elhalasztásával még több ideje van.
– Szeretnék mindent csinálni, és nem azért, mert mindenáron el akarok indulni sok számban egy-egy versenyen, hanem egyszerűen azért, mert jobb hatással van rám, ha mindent csinálok. Ráadásul nem lehet állandóan ugyanazt csinálni.

– A cél az, hogy univerzális úszó legyen?
– Nem akarok egyszámos úszó lenni, az egyszerűen nem nekem való. Unalmas.

– Azért nem akar az lenni, hogy változatosabb legyen a felkészülése, vagy azért, mert akkor egy világversenyen nem csak egy számban lehet képes a győzelemre?
– Így, együtt a kettő.

– Nem tart attól, hogy egy év alatt újabb és újabb riválisok tűnnek fel kétszáz pillangón?
– Attila bá elég sokat foglalkozik a lehetséges ellenfelekkel, ezáltal én is... Azt mondja, mind-mind kemény rivális lehet. Én viszont ismerem magam, tudom, mire vagyok képes.

– Az év elején két meleg égövi edzőtáborban is volt, az ott elvégzett munka ilyenkor elvész?
– Mint a huzat! Az újrakezdés azt jelenti, hogy tényleg elölről kell kezdeni mindent, de ez nem olyan, mint a biciklizés – azt ha egyszer megtanultad, nem felejted el. Itt is haladsz a vízben a visszatéréskor, csak nem úgy, ahogy kellene. Újra kell tanulni mindent, a technikának is újra kell rögzülnie. Az viszont igaz, hogy ez évről évre könnyebb, hiszen egyre több tapasztalatod van a visszatérés kapcsán, így egyre inkább tudod, hogyan kell „visszahozni” a technikát és minden mást.

– Mi kell ahhoz, hogy Milák Kristóf motiváltan, tele alázattal és elszántsággal utazzon jövőre Tokióba?
– Leginkább az, hogy egy kicsit elengedhessem az úszást. Most erre lenne lehetőségem – az élsport eléggé behatárol. Néha annyira, hogy hiába szeretem azt, amit csinálok, hiába szeretnék sokáig úszni, hiába vannak jelentős céljaim, néha már terhesnek érzem. Nem szeretem a korlátokat.