A Müpa vezérigazgatója, Káel Csaba a Konrád családba házasodva került közel a vízilabdához (Fotó: Tumbász Hédi)

 

– Gyerekkorában festőművésznek készült, mégis a Műszaki Egyetemet végezte el. Filmes és színházi rendezései során veszi-e hasznát szerkezetépítő-mérnöki diplomájának?
– A rendezés sok szempontból hasonlít az építészethez. Az építész sem kizárólag az anyagban gondolkodik, hanem az emberben is, elvégre neki alakítja a környezetet. A rendező pedig karaktereket épít fel, ami tervezést igényel. A műegyetemi évek megtanítottak a strukturált gondolkodásra, erősítették bennem a szervezőkészséget.

– S mit profitál a sportolói előéletéből?
– Kitartásra, rendszerességre szoktatott. A magasugrást egyfajta légiesség jellemzi, s azt a fizikai nonszenszt igyekszik bizonyítani, hogy képesek lehetünk mindig magasabbra jutni. Ez az alkotás során is fontos cél.

– Végül mi térítette el a sportkarriertől?
– Nem álltam távol attól, hogy beszippantson a sport világa, de tizenhat évesen megsérültem. Ezután a tanulásra fókuszáltam, de a sportolást sem hagytam abba, kosárlabdáztam és futballoztam; kapus voltam. Később fallabdáztam, manapság olykor eljutok az uszodába.

– Plácido Domingo, José Cura, Jevgenyij Nyesztyerenko, Marton Éva, Leo Nucci – néhány név a „világválogatottból”, akikkel rendezései során dolgozott. Mi a kulcs az opera csillagaihoz?
– E nagy tehetségű, befutott művészek erős karakterek, mindenkit másként kell megszólítani. Viszont valamennyien értékelik a felkészültséget, s legalább ilyen fontos, hogy érezzék a tiszteletet. A korszakos művész szeretetéhes; márpedig a művészet a szeretet kifejeződése is. Olyan energiadózis, amelyet a próbák során azért adunk egymásnak, hogy aztán a produkcióval eljuttassuk a nézőkhöz.

– Mennyire versenyképes manapság a minőségi kultúra?
– A magaskultúrát sosem volt egyszerű eladni, igaz, a múlt század fordulóján közelebb állt a tömegízléshez. Egy-egy operára tódultak az emberek, Itáliában úgy imádták a műfajt, mint manapság a futballt. A nézők úgy is viselkedtek, ahogy a szurkolók: ettek, ittak, jól érezték magukat. Arturo Toscanini tiltotta be, hogy ötször visszatapsoljanak egy-egy dalt. Az ária volt ugyanis a gól, amit szerettek „visszanézni”. A karmesterlegenda megszüntette a visszatapsot, mondván, tessék a műre koncentrálni, mégiscsak színházi előadásról van szó. Megvolt a műfaj popularitása is, számtalan történet ismert, miszerint szép hangú közemberekből énekes lett. Bár mára ez megváltozott, a Müpában nemcsak az elitkultúra van jelen: több mint tíz műfajban dolgozunk, ideértve a könnyűzenét, a dzsesszt, a népzenét, a táncművészetet, a filmművészetet vagy épp az irodalmat. A cél, hogy minőségi előadások jöjjenek létre, s olyan művészek lépjenek fel, akik egyedi, megismételhetetlen élményt kínálnak.

A Kárpáti-portréfilm kapcsán a pólósból lett filmcsillag,
Bud Spencer lakásában is forgathattak

– Képes lehet Budapest kitörni a legénybúcsúk, kocsmatúrák csapdájából?
– Sokat fejlődtünk. A főváros a huszadik század elején a virágkorát élte, a szellemi pezsgés, a varázslatos közeg jóvoltából olyan metropoliszokkal említették egy lapon, mint Párizs, London, Róma. Ráadásul egyedi kikapcsolódási lehetőségeket kínált. Itt télen síelni lehetett a Normafánál, aki átfagyott a hegyen, kiáztathatta magát a Rudasban, s elmehetett egy jó étterembe, ahol színvonalas cigányzenére mulathatott. A mai Budapest ehhez az időszakhoz próbál visszatérni, ami azért fontos, mert az igényes kulturális turizmus – a tömegturizmussal ellentétben – nem rombolja a város karakterét.

– Ezért hasznos a Budapest-szerte zajló sok kulturális beruházás?
– S ezért lényeges, hogy a Müpa az európai művészeti élet egyik kiemelkedő központja legyen. Azt szoktam mondani: az Európai Koncerttermek Szövetségének tagjaként mi a kultúrában a Bajnokok Ligájában „focizunk”. Az ECHO a huszonegy legfontosabb koncerttermet tömöríti, kezdve a bécsi Musikverein Wientől, ahonnan az újévi koncertet közvetítik, a Párizsi Filmharmónián át az amszterdami Concertgebouw-ig.

– A világ számos operaházában rendezett. Mire ez a beszélgetés megjelenik, Sanghajban A mosoly országát állítja színpadra: ezt a produkciót a hazai közönség 2019 februárjában láthatja majd. Ugyanakkor több nagyszabású sportrendezvény megnyitóünnepsége is az ön nevéhez fűződik. A prózai és zenés színpadi munkái mellett miért vállalta el e rendezéseket?
– Elsősorban természetesen azért, mert szeretem a sportot. A nyitányt az 1992-es Postabank-teniszgála jelentette. Taróczy Balázzsal közösen vetettük fel, hogy a nyugati teniszshow-k mintájára itthon is össze lehetne kötni a sportot és a kultúrát. Izgatott, hogy nagy terekre, stadionokba, sportcsarnokokba, vagy mint a vizes világbajnokság esetében, a Dunára lehet megálmodni a produkciókat.

– A 17. FINA-világbajnokság megnyitóját két kategóriában is díjazták a rendezvényszakma Oscar-díjának számító Bea World – Best Event Awards díjátadóján tavaly Portóban. Elhozták a Best Live Entertainment szekció fődíját, az Opening/Celebration kategóriában pedig az ezüsttrófeát érdemelték ki a riói olimpia nyitóünnepsége mögött.
– Magyarország elképesztő lehetőséghez jutott a világ egyik legjelentősebb sportversenyének házigazdájaként. A megnyitóra ott kerülhetett sor, ahol organikusan kifejlődött a hazai úszóélet: a Dunán. Büszkeség volt megmutatni, hogy nálunk a sport a kultúra része. Gondoljuk végig az ívet: az emberek a folyóban úszkáltak, aztán középosztálybeli polgárok elkezdtek sportklubokba szerveződni. Élmény nézegetni a régi fotókat: nyílt tekintetű, jó kiállású, büszke sportemberek néznek vissza, legtöbbjük nemcsak a test, hanem a szellem bajnoka is. Nem véletlen, hogy a magyar sport annyi kiválósággal büszkélkedhet, akik szellemileg is kiemelkedőt alkottak.

– A művész és a sportoló zseni nem áll távol egymástól…
– A legszebb példa Hajós Alfrédé, ilyen története senkinek sincs a világon. Van egy tehetséges műegyetemista srác, aki építésznek készül, mellette jól úszik. Benevezik az első olimpiára, s Athénban meg is nyeri a száz és az ezerkétszáz métert. Utána Párizsban a szellemi olimpián a stadiontervével második lesz, majd megálmodja az 1930-ra elkészülő Nemzeti Sportuszodát, amelyet mi 2017-ben a vizes vb egyik helyszíneként használunk.

„A megnyitóra ott kerülhetett sor, ahol organikusan kifejlődött a hazai úszóélet: a Dunán” (Fotó: Tumbász Hédi)

– Dokumentum-, játék- és portréfilmjei közül a legismertebb a Bánk bán, ugyanakkor vannak sporttémájú alkotásai is. Ilyen a Gyurika – Egy pólós vallomásai. Miért éppen Kárpáti Györgyről forgatott?
– A feleségem családja vízilabdás família. Apósom, Konrád János, aki sajnos már nincs köztünk, olimpiai és Európa-bajnok. Az ő egyik testvére, Ferenc olimpiai és világbajnok, a másik, Sándor, Eb-győztes, és vízilabdázott a legfiatalabb fivér, Ede is. A fiunk nem is kaphatott más keresztnevet, mint a Konrád. Noha sokáig párhuzamosan jégkorongozott és vízilabdázott, végül a családi hagyományt követte, s jelenleg az OSC-ben pólózik. Kárpáti György apósom csapattársa volt a tokiói aranyérmes válogatottban. Nagy Endre producerrel vetettük fel neki a film ötletét. Bud Spencernél is forgattunk, akivel Gyurika jó barátságot ápolt. Elképesztő pillanat volt, amikor becsöngettünk hozzá Rómában. Ez a Kárpátinál jóval termetesebb ember boldogan ölelte át hajdani ellenfelét, s elkiáltotta magát: „Mamma, gyere, itt világ legjobb vízilabdázója, a póló Puskása!”

– S honnan az 1986-os Fradika című film ötlete?
– A legendárium szerint az egyik dédapám ferencvárosi hentesként a klub alapítói közé tartozott. Noha a család amúgy zempléni, nekem már kisgyerekként volt Fradi-tagkönyvem. Apámnak, aki egy ABC-áruház igazgatójaként dolgozott, az irodája FTC-szentély volt zöld-fehérrel festett falakkal, számos ereklyével. Kazincbarcikáról sokat jártunk Fradi-meccsekre. Szombatonként akkoriban még volt tanítás, én meg nem győztem füllenteni, miért kell eljönnöm az utolsó órákról. Konvojban, étellel, itallal megpakolt Zsigulikkal döcögtünk a kettős rangadókra.

– Egy mai fiatal el sem tudja képzelni ezek hangulatát…
– A Színház- és Filmművészeti Főiskolán elsőévesként dokumentumfilmet kellett forgatni. Bennem annyira élénken élt az akkori idők szurkolása, hogy eldöntöttem: a fradistákról készítek filmet. Hétperces alkotás született, egy meccset közvetítettem oly módon, hogy a pályából semmi sem látszott, csak a nézők arckifejezéseit, gesztusait mutattam meg, de így is pontosan követhető volt, hol tart a meccs.

– Készül újabb sportprojektre?
– A vizes vb után sokan megkerestek, Kínából két helyről is, hogy rendezzek ilyen típusú megnyitókat, de az egy más életforma, amelyre nem vágyom. Itthon ezt egyszer létre lehetett hozni, ezzel tartoztam magunknak, magyaroknak. Lenyűgöző élmény volt felkészülni rá, majd megélni, milyen hatást vált ki. A megnyitó alatt nagyjából kétszáz SMS-t kaptam szerte a világból, s később szóban is sokan megköszönték, hogy „megmutattátok, miért jó magyarnak lenni, összefoglaltátok, mi mindenre lehetünk büszkék”.

A vizes vb megnyitójáért kapott fődíjjal (Fotó: Tumbász Hédi)