gyengekovacs
Olimpiai bajnokok egymás közt: Gyenge Valéria és Kovács Ágnes (Fotó: Nemzeti Sport)

 


Ha azt nézzük, hogy Székely Éva, Gyenge Valéria és immár Hosszú Katinka is sikeres könyvek írója, akkor talán a magyaroké a legtöbb olimpiai bajnok úszónő, aki egyben bestsellerszerző is. A napos októberi délelőttön egy olasz étterembe tartunk a találkozót megszervező Szabó Stefánia főkonzul asszony autóján, miután egy csendes, fáktól árnyas kertvárosias utcában beül hozzánk Helsinki olimpiai bajnoka, az akkor tizenkilenc éves meglepetésember, Gyenge Valéria.

Az 50-es években is fontos szerepet kapott
a „szárazföldi” edzés, csak még konditerem nem volt

„Tudok önről mindent, ma már nincsenek titkok, készültem, rákerestem a nevére a Google-on” – fogad sejtelmes mosollyal. Festeni sem lehetne giccsesebb idillt: amíg „Valikára” várunk, egy mókus szalad fel a fára a háza előtt. Igen, itt aztán nagyszerű lehet élni, még ma is szembetűnő, mennyivel nyugodtabb, kellemesebb élet várt a kint maradókra, mint a „kalandvágyból hazatérőkre” az 1956-os olimpia után.

„Százötven olimpikonból az egyharmada nem tért haza” – mondja Gyenge Valéria, aki maga is az emigrációt választotta, ám a döntés, mint a legtöbb esetben, neki sem volt könnyű. Életrajzi ihletésű könyvében, az Ígéretben és számos interjúban beszámolt róla, hogy címvédőként és esélyesként, világranglista-vezetőként azért bukta el az újabb (arany)érmet Melbourne-ben, mert nem tudott a versenyre összpontosítani abban az őrült bizonytalanságban és tépelődésben, amely a döntését megelőzte: édesanyja azt üzente neki Ausztráliába Magyarországról, hogy várja haza. A vőlegénye pedig azt Torontóból: ő már kijutott a kanadai rokonokhoz, és várja a kedvesét is Észak-Amerikába.

„Úgy döntöttem, ahogyan egy huszonhárom éves szerelmes lány ilyenkor dönt” – mondta egy beszélgetésben, míg ma már éppen a két lánya és a négy unokája miatt kötődik a leginkább Kanadához. „Itt van a családom” – mondja.

AZ ÉLET ÍRTA A REGÉNYT: GYŐZÖTT A SZERELEM

Örömteli azonban számára, hogy az unokái érdeklődnek Magyarország, a magyar nyelv iránt, egyikük járt is magyar nyelviskolába Budapesten. „A legkisebb, kilencéves unokám büszkén mondta, hogy egy osztálytársát Csabának hívják, és igyekszik őt a kis unokám magyarul tanítgatni a maga módján, mert be kell vallanom, ő sem tud néhány szónál többet. De a lányaim beszélnek magyarul.” És persze a gasztronómiai kötődés a legközvetlenebb: „Csinálok nekik palacsintát, paprikás csirkét, egy családi összejövetelre a minap tizenhat bécsi szeletet kellett sütnöm.”

Gyenge Valéria a dobogó tetején – 1951-ig egyéni számban nem nyert magyar bajnokságot, a berlini főiskolás vb-n aztán aranyérmes lett 400 gyorson, majd a helsinki olimpián is

Valóban regénybe illő, és az Ígéretben el is olvasható, ahogyan egy kanadai újság, a Toronto Star szervezte meg teljes titokban és finanszírozta Gyenge Valéria útját Melbourne-ből Kanadába 1956 legvégén, féltékenyen őrizve a sztorit, hogy aztán a címlapján jelenthesse be: a magyar olimpiai bajnok a szerelmét követve Torontóba érkezett, s ott azonnal össze is házasodnak, hogy Kanadában éljenek és alapítsanak családot.

Sok évvel később a bajnoknő elvált a férjétől, a szintén korábbi úszó Garay Jánostól (aki egyébként a kanadai magyar származású milliárdosnak, az immár róla elnevezett torontói szívkórházat százmillió dollárral támogató Peter Munknak is rokona), ám a válás ellenére a torontói barátok nem leánykori, az olimpiákon viselt nevén, hanem férje vezetékneve után, Garayként ismerik Gyenge Valériát.

De vissza 1956 decemberéhez: a pár tehát Kanadában kezdett új életet, s bár az úszónő edzett, versenyzett még egy ideig, korábbi eredményeit már nem tudta megközelíteni, s hamarosan a munka (a MÁV korábbi fotólaborjának munkatársaként egy fényképelőhívó műhelyben kezdett dolgozni heti 30 dollárért, mígnem saját fotós céget alapított) és a család vette át a főszerepet. Egyik lánya is válogatott úszó lett Kanadában, kis híján rajthoz állt az 1976-os montreali olimpián.

gyengeuszas
Helsinkiben 400 gyorson lett olimpiai bajnok (Fotó: MTI)

 

Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, Gyenge Valéria azt mondja, hogy 1952 nyara, az olimpiai bajnoki cím jelentette a legnagyobb boldogságot az életében. „Lenyűgöző volt a hazai fogadtatás a helsinki olimpia után, az emberek szeretete. A vonat lassan haladt keresztül az országon Budapest felé, s végig, az egészen kicsi településeken is végig emberek álltak a sínek mellett, és ünnepeltek bennünket. Egyszer nekem kellett leszállnom fogadni egy tanácselnök köszöntését, s addig szorongatták ott a kezemet, hogy a vonat majdnem nélkülem indult tovább, erre a mulatságos jelenetre máig emlékszem. Aztán a Nyugati pályaudvartól az Oktogonig tízezrek várták az olimpikonokat, megható volt a lelkesedés.”

Ahogy mondja, az ötvenes évek hihetetlen sportsikereinek oka a tehetséges generáció propagandaszempontból is hasznos állami felkarolásán túl az az extra motiváció lehetett, amelyet a sportolók kiváltságos helyzete jelentett, hogy szinte mindenki mással szemben külföldre, sőt nyugatra utazhattak. „Tizenhat évesen Párizsban jártam például úszóversenyen. Ugyan kinek adatott meg akkoriban ilyesmi?”

Gyenge Valéria különleges napon nyerte meg a 400 méteres gyorsúszás olimpiai aranyérmét, a helsinki játékok záró versenynapján, amikor az övén kívül három magyar aranyérem született még: a vízilabda- és a futballcsapaté, valamint az akkor már másodszor bajnok Papp Lászlóé. A győzelme után még volt ideje kiérni a futballdöntőre.

Gróf Ödön edző a csúcstartó gyorsváltóval:
balról Ipacs, Garay (Gyenge Valéria férje), Dömötör és Magyar

TORONTÓI HÁZTÖMBÖK, TELE MAGYAROKKAL

Arra a kérdésre, hogy a kor szupersztárjaira, olimpikon társaira miként emlékszik, és a társak közül kivel tartotta, tartja a kapcsolatot, Gyenge Valéria így válaszolt: „Mi nem jártunk Tatára, általában a Margitszigeten vagy a Vörös Csillag Szállóban laktunk edzőtáborok idején, de természetesen jól ismertük a futballistákat is. Puskás Öcsivel a legutóbb itt, Torontóban találkoztam, amikor kint járt Grosiccsal, Hidegkutival, Buzánszkyval a kilencvenes években. Nekem az ötvenes években Grosics Gyula és Bozsik József imponált a leginkább, a megjelenésük, a viselkedésük. Papp Laci is nagyon aranyos volt, mindig jókedvű, kedves, híres a kacsintása az olimpiai dobogó tetején. Ő az olimpiai csapat szakácsával, Kurucz Tónival viccelt folyton. A pólósok közül jól emlékszem Gyarmati Dezsőre, aki Székely Éva férje lett, aztán Martin Bucira, Antal Róbertre, a „Lapajra”, aki a második kapus volt, ő is itt telepedett le, Torontóban, haláláig tartottuk a kapcsolatot. Dömölky Lidivel sokat beszélünk, a Los Angelesben élő Szőke Katóval is rendszeresen telefonálunk egymásnak. (A beszélgetés Szőke Kató október 27-én bekövetkezett halála előtt egy héttel zajlott Torontóban, a gyászhírt magától Gyenge Valériától tudta meg lapunk az interjú megjelenésének egyeztetése során, amikor elmondta, hogy rettentően megviseli barátnője távozása, és így különösen fájóan igaz a korábban választott cím… – A szerk.) Doktor Fried Tamásról hallott? Igen, a Honvéd orvosa volt, sajnos meghalt, ő is itt élt Kanadában. Torontóban voltak olyan háztömbök ötvenhat után, amelyekben csak magyarok laktak. Rengeteg uszodai ember is kijött. Az otthoniak közül Székely Évával, Sebő Ágival folyamatos a kapcsolatunk, ha Pesten járok, találkozunk, Évánál legutóbb is fent jártam. De az egyik legjobb barátnőm, Killermann Klári, akivel együtt jártuk és fotóztuk a vidéket, ugyancsak meghalt. Alig maradt valaki. Hiába: túléltem a generációmat. De mondja, a Szepesivel mi van, hogy van? Hány éves is már? Kilencvenöt? Nagyon kedves volt velem mindig, sok éve ő nyitotta meg az egyik fotókiállításomat, talán akkor találkoztunk legutóbb.”

gyengeinterju
Interjú közben: a torontói olasz étteremben folytatott beszélgetés során a 84 éves Gyenge Valéria kiemelte, a sportnak is köszönheti vitalitását

 

Gyenge Valéria ugyanis nemcsak mások fotóin dolgozott a munkahelyén, hanem maga is készített művészi fényképeket, kiállításai voltak, albumai jelentek meg. Illyés Gyula verseihez maga a költőfeleség, József Attila egykori szerelme, Kozmutza Flóra válogatott a képeiből egy kötethez. Sőt az egykor szintén Torontóban élő (ma tér is viseli itt a nevét) Faludy Györggyel is volt közös estje, melyen a költő verseit a volt úszónő kivetített képei illusztrálták. Párizsban, Sydneyben, Los Angelesben és Budapesten is voltak kiállításai. A digitális korszak megjelenésével azonban elment a kedve a fényképezéstől, odalett a varázs, az izgalom, a sötétkamra különleges hangulata.

Helsinki bajnokai: Gyenge Valéria (balra), Szőke Kató és Székely Éva barátsága évtizedeken ívelt át

 

Maradt az írás, egyik regény a másik után. Legismertebb műve, a jórészt a saját életét feldolgozó, 1990-ben megjelent Ígéret, amelyet először angolul írt meg, majd ő maga fordította le magyarra. Első regénye azonban a Két asszony élete volt, amelynek karaktereit – mint torontói beszélgetésünkkor elárulta, anyósáról és az ő nővéréről mintázta, s ennek a könyvnek a kanadai sikere késztette a további írásra. Egyik kedvenc írója egyébként a szintén emigráns Márai Sándor, akit természetesen olvashatott Kanadában azokban az évtizedekben is, amikor ez itthon nem volt lehetséges. Kedvenc magyar költője pedig Arany János, s örömmel hallja Szabó Stefániától, hogy a napokban az otthonról érkező Ákos a környéken több helyen is bemutatja Arany-estjét az emlékév alkalmából, megbeszélik, hogy Valika talán még el is megy az egyik előadásra, maga fog elvezetni egy közeli városba.

A VÍZBEN ELLENFELEK, A PARTON BARÁTOK

gyenge1
Gyenge Valéria az idei október 23-i ünnepségen
a torontói városháza előtti zászlófelvonásban
segédkezik Szabó Stefánia főkonzul asszonynak

Az első években rettenetes honvággyal küzdött a fiatal sportoló, aztán megszülettek a gyerekek, és 1964-ben végre az édesanyját is kiengedték hozzájuk, később meg ő is járhatott haza, jött is, amíg éltek a szülők, barátok, egyre gyakrabban.

Jött volna szívesen az első budapesti vizes világbajnokságra is a nyáron, ám úgy tűnik, az egyébként igen tekintélyes protokoll-listára a magyar úszósport olimpiai bajnokai nem föltétlenül fértek föl. Emlékszünk a hazai úszólegendák sérelmeire is a megnyitóünnepség kapcsán, és sem Gyenge Valéria, sem a másik emigráns 1952-es női bajnok, az azóta elhunyt Szőke Kató nem kapott meghívást, pedig sajnos sokkal többen nem is maradtak a régi bajnokok közül külföldön. „Nekünk nem lett volna gond kifizetni az útiköltséget, nem vártunk volna többet, csak egy meghívást a versenyekre, az új uszodába. Igaz, ahogy olvastam, más problémái is voltak akkoriban az úszószövetségnek…” A kanadai magyar olimpiai bajnok interneten követte a versenyeket, s azóta egyszer Budapesten majdnem bejutott a Duna Arénába is. „Nem engedtek közel, kordonok védték az épületet, átsétáltam hát az Árpád hídon, és onnan megnéztem az uszodát…”

Arra a felvetésemre, hogy mit szól a mai időeredményekhez, s főleg a női úszás királynője, Hosszú Katinka teljesítményéhez, így válaszolt: „Csodálattal figyelem ezeket az eredményeket, az edzéstechnika fejlődését, ahogyan már Egerszegi Krisztina is történelmi sikereket ért el a női úszásban annak idején. Most nem akarok azzal jönni, hogy 1952-ben még csak öt női úszószám volt az olimpián, s abból négyet mi nyertünk, meg azzal sem, hogy feszített víztükör nélkül milyen nehéz volt az oldalsó pályákon versenyezni, és pamutból volt az úszódresszünk, ami azonnal húsz kilóval nehezebb lett, ahogy beugrottunk a vízbe… Mert ha ezeket a tényezőket sorolom, azt mondják, hogy savanyú a szőlő. Nincs szó erről, de talán a csapatszellem más volt. A vízben legyőztük egymást, de a parton barátok voltunk. Ha viszont, ahogy manapság már, mindenki egyedül edz, barátságról, csapatmunkáról nehéz beszélni. Én életre szóló barátságokat köszönhetek a sportnak.”

 

gyenge
Itthon a MÁV fotólaborjának munkatársaként dolgozott, Kanadában ezt kamatoztatta

 

A kanadai sport az úszók aktuális eredményein túl nemigen érintette meg interjúalanyomat, bár azt természetesen tudja, hogy az ontariói Wayne Gretzky a legnagyobb. Nem csak az úszásban, a hazai közéletben is naprakész, a magyar lapok olvasásával kezdi naponta az internetes böngészést. Kettős, kanadai és magyar állampolgár.

A 84 évéhez képest hihetetlenül friss és fitt Gyenge Valéria úgy véli, a sportnak is köszönheti vitalitását, egészséges életvitelét. „Rendszeresen úszom, de nem az uszodában, ott túl klóros a víz, hanem természetes vízben, amikor a nyaralóban vagyok, ahogy itt mondják, a cottage-ban, amely mindig a tóparton áll, hiszen annyi tó van itt.”

Autóval jöttünk az étterembe, hazafelé azonban Valika sétálni szeretne, semmiség az a néhány kilométer még a másfél kilós ajándékkönyvvel a kezében is. Jólesik a séta ebben a szép, napos őszi időben…

 

GYENGE VALÉRIA PÁLYÁJA
Született: 1933. április 3., Budapest
Sportága: úszás
Versenyszáma: gyors, pillangó
Klubjai: Munkás Testedző Egyesület (1945–1947), Neményi Madisz (1948–1949), Budapesti Lokomotív (1949–1954), Budapesti Törekvés (1955–1956), Etobicoke Toronto (1957–1963)
Edzője: Sárosi Imre
Legjobb eredményei: olimpiai bajnok (1952, Helsinki, 400 m gyors), 3x világcsúcstartó (1953, 800 m gyors, 10:42.4 perc; 1953, 4x100 m vegyes váltó, 5:10.8 perc és 5:09.2 perc, Hunyadfy Magdával, Killermann Klárával, Székely Évával), Európa-bajnok (1954, Torino, 4x100 m gyorsváltó, Sebő Ágotával, Szőke Katóval, Temes Judittal), Európa-bajnoki ezüstérmes (1954, Torino, 400 m gyors), 2x főiskolai világbajnok (1951, Berlin, 400 m gyors; 4x100 m gyorsváltó, Novák Évával, Székely Évával, Temes Judittal), 2x főiskolai világbajnoki ezüstérmes (1951, Berlin, 100 m pillangó, 200 m pillangó), 17x magyar bajnok
Díjai, kitüntetései: a Magyar Népköztársaság Érdemes sportolója (1954), a Magyar Népköztársaság Kiváló sportolója (1955), az úszó Hírességek Csarnoka tagja (1978), Magyar Örökség-díj (2000), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2006)