Bevalljuk vagy sem, mindannyian hiszünk vagy hinni szeretnénk a csodában, a sport imádójaként meg különösen, ám ritkán találkozhatunk vele. No, de mi számít csodának a sportpályán: egy nagyon váratlan, örömünkre szolgáló eredmény kell-e hozzá csupán? A németek az ’54-es vb döntőjére máig így tekintenek – több film s könyv is készült „A berni csoda” címmel róla –, ám tudható, akkor és ott nemcsak a futballgyőzelemről szólt számukra az a megismételhetetlen história.

A csoda – Louis Aragon írta esszéjében – a valóság tagadása, egy erkölcsi vagy metafizikai minőség roppant sűrűségű felvillanása a materiális világ erkölcs- és istennélküliségével szemben, a jobbra törő szellem megnyilatkozása, ami megragadja, birtokba veszi a csodát átélt ember lelkét, amitől – s aminek emlékétől – nem szabadulhat. „Tudni”, érezni fogja, hisz átélte egyszer, de – maradva a sportnál – nem az eredmény statisztikai pőresége hozza el okvetlenül.

Számomra 1988. szeptember 25-én délelőtt negyed 12 táján ilyen – aragoni értelemben vett – csoda történt, ami fogva tart, emlékeztet annak valóságára, amíg élek, noha a história sporttörténeti értelmét és értékét alighanem már akkor, percek alatt „a helyére tettem”.

A váratlan siker a sportban a kitörő örömet felfokozottan hozza el. Van diadal, ami mámort ilyen értelemben nem jelent, éppen mert vártunk, számítottunk reá, sőt – a sport „örök bizonytalanságát” tegyük félre most – egy-egy, persze „mérhető” sportág törvényeit, eredményeit ismerve biztosak lehettünk a győzelemben. Nyert valamely kedvencünk, örvendünk neki, elkönyveljük, megyünk, élünk tovább, de a csodának – létünk erkölcsi, metafizikai minősége roppant sűrűségű felvillanásának – nem lettünk általa részese.

Egerszegi Krisztina napra pontosan harminc évvel ezelőtti, a 200 méteres hátúszásban aratott szöuli sikere a csoda említett dimenzióját adta nekem, de nem azért elsősorban, mert kívülállóként, „józan ésszel” nem számítottam rá, az olimpiára várva – nekünk nyolc év után – biztosan nem. Széchy Tamás – Török László, a döntőt zseniálisan közvetítő rádiós emlékezése szerint – hónapokkal előbb megmondta, hogy a tizennégy éves gyermeklány győzni fog, ám – hiszi, nem hiszi akárki – én, a dolgot „belülről” nem ismerő szurkoló is reméltem a diadalt, de csak a 100 hát három nappal korábbi döntője után, ahol ezüst lett a vége, a világ ámulatát kiváltva alighanem. Beszélni nem mertem róla (máig nem értem a dühödten vagy mámorosan magabiztos – s rendszerint semmiből „nem tanuló” – futballszurkolót!), de tudtam a következőket. Ha Egerszegi 1.19 másodpercet javult százon (1:02.75-ből 1:01.56 lett az ideje), akkor a fejlődésnek 200-on ennek a kétszeresének, csaknem két és fél másodpercnek kell lennie, ami (mert 2:11.86-ról indult) jóval 2:10-en belüli eredményt ígér. S erre – véltem – a két „endékás” toronydaru nem lesz képes azon a napon. (Így is lett, második és harmadik helyen értek célba, Krisztina 2:09.29-cel nyert). Ám szólni – mondom – a világért sem szóltam volna erről senkinek.

Nos, a csoda természete, valósága csak a váratlan pillanatokban mutatkozik meg igazán. „Csodára várni” ugyanis nem érdemes, ahogy a szólás mondja, ám várni kell rá mégis, úgy, ahogy a gyermek tudja várni a Jézuskát, a hóesést, ami – ha „jól vár” – el is jön biztosan. Nem vagyok hangos természetű szurkoló, a több mint két perc alatt meg sem szólaltam, arra meg határozottan emlékezem, hogy az utolsó ötven közben nem is tudtam volna, mert a sírhatnék fojtogatott. Mit éreztem a végső huszonöt (tíz?) métert nézve, elmondani nem tudom soha, az emlegetett erkölcsi-metafizikai (igen: isteni, ha tetszik) minőség felvillanását talán, de hogy amit láttam, nem kivételes sportteljesítmény volt csupán, abban hiszek, amíg élnem adatik.

Leírom – hátha jól jön kvízjátékban valakinek –, hogy Egerszegi, aki tizennégy évesen, egy hónaposan és kilenc naposan győzött, nem minden idők legfiatalabb úszó olimpiai bajnoka (ő Ivaszaki Kioko, aki tizennégy évesen s egyhetesen nyert 200 mellen Barcelonában, aztán eltűnt a szemünk elől), azért is, hogy tudatosítsam, a legeredményesebb és a legjobb sportoló nem ugyanazt jelenti mindenáron. (A labdarúgásban meg pláne nem, teszem hozzá halkan.) A csoda élménye, mint – hitem szerint – „felsőbb üzenet” is erről tanúskodik nekem. Egerszegi Krisztina – egyéni úszóként, az olimpiai bajnoki címek (5) számára nézvést – ugyan eredményesség tekintetében is az élen áll egyelőre a nők között – ebben, de csak ebben, meglehet, az amerikai Katie Ledecky (4) megelőzi Tokióban –, ám nem ez az igazán fontos. Diadala ott, Szöulban az edzéseit, fejlődését közelről követőknek, a mezőnyt jól ismerőknek „kiszámítható” is lehetett alighanem, de nekem, kívülállónak, aki átélhettem, a kegyelemben (Isten lehajló és felemelő jóindulatában) való részesedés volt ez a história, amiről mindig a legnagyobbak által üzen a Teremtő – s akik épp e „hírhozói” szerep által lesznek legnagyobbakká! –, a legeredményesebbekkel soha. A legnagyobb mindig „küldött”, Isten követe, a legeredményesebb mindig törekvő, törtető, a legnagyobbat szeretni kell halk alázattal, a legeredményesebbet csak csodálni lehet, a legnagyobb felemel, a legeredményesebb elbódít, átver lényegében, a legnagyobbnak követői vannak látvány és hivalkodás nélkül, a legeredményesebbnek rajongói a közösségi oldalakon. A legeredményesebb nagyon tisztában van önmaga „jelentőségével” – mutatja is ezt minden gesztusával rend szerint! –, a legjobbnak azt, hogy ő küldött, nem is kell tudnia, csak a dolgát tennie rendületlenül.

Félreértés ne essék: Egerszegi nem tett csodát a szó metafizikai értelmében, egy versenyt nyert csupán, mert ott, akkor, tudása, fegyelmezettsége s a létezésben való bizalma nyomán olyan időeredményre volt képes, amellyel győznie rendeltetett. Ki akarta úgy, hogy az az év az olimpia éve legyen éppen, s ő meg ekkor legyen képes nyertes időre először, nem firtatom. Ám abban biztos vagyok, hogy az a győzelem olyan „katapultot” jelentett az ő életében, ami a „röppályát” is meghatározta aztán, s nem csak a további sikerek rendjére nézvést. Történt, ami történt a szöuli uszodában, az a diadal – s ahogy megesett – jóval túlmutat önmagán azóta is, s nem csupán a sporttörténet kivételes pillanatáról ad hírt nekünk. E „mítoszhoz” Egerszegi akkori életkora is hozzátartozik, jól tudom, de én inkább a méltóságnak, a győzelem tudomásulvételének és „kezelésének” ama módozatára gondolok, ami példázatul kellene, hogy szolgáljon mindannyiunknak, s nem a sportban csupán. Arcán, gesztusain és szavain semmiféle büszkeséget, önmagára mutogató gőgös hajlamot nem láttam, s nem láttam az elkövetkező – majdnem mindig győzelmet hozott – nyolc évben sem. 1996-ban sem, ott, az atlantai dobogón, amikor már „lett volna mire büszkének lennie”, s később sem, amidőn egy másmilyen világ másmilyen parancsokkal taposott bele az életünkbe. Nem akarok szabadulni a gondolattól: ez a gyermeklány már akkor tudta – vagy nem tudta, de ennek megfelelően cselekedett, s ez a lényeg –, hogy az embernek nem a boldogság evilági látszatát ígérő, s aztán öntelten mutogatható sikerre, hanem békességre van szüksége. A lélek ama állapotára, amit Jézus kívánt tanítványainak az írás szerint, ami az öröm, a szeretet, no meg a föl-fölvillanó csoda fölismerésének, elfogadásának képességét adja meg nekünk.

1988 volt, szeptember, kalodában éltünk még, de mintha nyílni látszott volna a világ, s a szívünk is talán. Mit tett hozzá Egerszegi Krisztina győzelmének kegyelmi pillanata növő bizalmunkhoz, nem tudhatjuk, de én örvendek, hogy egy korban élhetek vele.