Örömre, bosszankodásra is adott alkalmat a vizes világbajnokság, nem vitás, de az sem, hogy a csapat minden idők második legjobb eredményét érte el, ha ezüst és bronz nem jutott nekünk, akkor is. Rasovszky Kristóftól, első nyílt vizes világbajnokunktól elnézést kérek, ám ezúttal a három – négy aranyat szerző – „medencés” győztes versenyeinek tanulságáról meditálnék.

Kezdjük a hölgyekkel. Hosszú Katinka nem most lett az úszás históriája egyik legeredményesebb versenyzőjévé, az volt eddig is. Mégis állítom: nem úszózseni ő, hanem remek alapképességekkel született, ritka ambícióval, fanatikus elszántsággal megáldott „tanult zseni” inkább, s ebbéli jelenségként Cristiano Ronaldóhoz hasonlítható. Tisztelet neki!

Káprázatos, ahogy „talpra állt”, a két vegyesgyőzelmet – időeredményei alapján – „vártam” tőle (a 200 vegyes előfutama jobb is lett fél másodperccel), meglepetést nekem nem szerzett.

Néhány szavával azonban igen, amiket július 29-én olvastam a Nemzeti Sportban. Ezt mondta: „…magam mögött kell már hagyni ezt a minél több számban való indulást, merthogy elvben ehhez szoktam hozzá, meg ezt várja tőlem mindenki”. Hozzátenném: nem várja „mindenki”, én például nagyon nem, s e lap április 27-i számában leírt soraimra utalhatnék, hogy a fejébe vett „ájronlédis” akarásnak milyen (idő)eredmények estek áldozatul már korábban is. Tartom: 200 gyorson és háton nevezni sem kellett volna, a 200 pillangóért „rinyálni” sem (a 200 vegyest is elég lett volna a döntőben meghajtani!), ám sosem késő a felismerés.

Ha mostani mondatát nézem, állítom: némileg jobb időkkel győzhet Tokióban, s ebben 400-on csak egy versenyző akadályozhatja meg. Nem a japán Ohasi, aki – így látom – nem „nyerésre termett”, nem az olasz Cusinato, nem az Eb-győztes francia Lesaffre, nem az inkább 200-as kanadai Pickrem, hanem a hét év után „visszatérni” tetsző kínai. Je Si-ven londoni aranyai és 400-as világcsúcsa után eltűnt az élvonalból, de a papagájként hajtogatott akkori (a férfi győztes Lochte-énál jobb) utolsó ötven emlegetésétől – s a gyanúsítgatástól – eltekintenék.

Szerintem az alkata változott a 16 évesen elért bravúrok után, ezzel nem tudtak mit kezdeni, visszaesése ennek következménye lehetett, ahogy Gyurta évekig tartó hanyatlásának is az athéni ezüst után. Lehet, az alkat, az erő és a technika kezd egyensúlyba jutni ismét? Huszonhárom esztendős csupán, s valószínűsítem, hogy mostani – két ezüstre jó! – idejénél jövőre szignifikánsan jobbakat úszik majd. S mert az öröm közepette nem figyelünk, leírom: a 200 vegyes utolsó ötvenén fél másodpercet, 400-on meg 1.15-öt „vert” Hosszúra, s a mell- és a gyorsrészidők egésze is jobb lett, mint a mi versenyzőnké! Még nem oly jól, de a londonihoz hasonlatos iramelosztással úszik megint, miközben mellen megizmosodott, s ne feledjük: Gyurta is nyolc év elteltével tért vissza az olimpián (!) igazán.

Mi a teendő? Észnél lenni, s készülni. Az idézett szavak szerint a fölismerés elérkezett. Nem kell pillangó, hát, csak a két vegyes kell! (Hozzátehető: az olimpián a 200 hátat a vegyesszámok után rendezik, így indulhat akár, ám – mivel a két arany az amerikai Regan Smith berobbanásával „elkelt” – a remélt győzelmeket követően fölösleges lenne az élményt fakítani.)

Kapás Boglárkának nincsenek hasonló gondjai, lehetőségének csúcsára ért ő alighanem. Bevallom: győzelme pillanatában elszorult a torkom, a dobogó tetején állva, minden porcikájában remegve, könnyezni látva őt pedig – rég történt ilyesmi – elsírtam magam. Hiszem, ez a lány azért győzött, mert mindent megtett, hogy önnön képességeinek megfelelve az egyik legjobb versenyét ússza le, s mert nagyon megérdemelte, hogy világbajnok (is) legyen. Élete kegyelmi pillanata az a nap, s lehet, az arany egy-másfél másodperccel jobb idővel is megismételhetetlen lesz az olimpián, ő már tanúságot tett arról – nemcsak bűvölő, sohasem „dögösködő” szépségével, de arány- és minőségérzékével is – amiért erre a földre született. Olyan hírhozó, amin mázsányi medália sem képes erőt venni soha!

S akkor Milák meg az 1:50.73-as világcsúcs, a világbajnokság legnagyobb eredménye, ha már a román FINA-igazgató is elismerte ezt.  

„Azt kérdezd, hogy csináltam. Mert nem tudom” – mondta a riporternek a célba érés után. Szívéből szólt, mert ami a négyes pályán történt, arra kielégítő magyarázat magas fokú szakmai tudás birtokában sem adható. „A világcsúcs nincs bennem” – ezt a döntő előtt, de már az emberes időt (1:52.96) hozó középfutamot követően mondta, edzője meg arról beszélt világbajnoki arannyal a nyakában immár, hogy 1:52.50 körüli eredményre gondolt csupán. A két vallomás közt meg történt, ami történt. Milák a másodikat is majd' hat méterrel verte agyon, csodálatot (döbbenetet) kiváltva egyben.

Amikor a 2016-os ifi Eb-n feltűnt, hinni kezdtem, a 2017-es felnőtt-vb százas ezüstje és a hónappal későbbi, neki négy aranyat hozó ifi-vb után meg biztos lettem benne, hogy Phelps 2009-as világcsúcsát – egyszer majd! – ő dönti meg. Amikor az indianapolisi döntőn 150-nél 1:22.88-ra fordult, úgy tetszett, a végeredmény 30 másodperces utolsó hosszal is Cseh László 2008-as Európa-rekordja (1:52.70) környékén lehet. Nem lett, lelassult a végén, de gondoltam, van ideje az iramot „eltalálni”. Nem mindig találta el! A 2018 márciusi bajnokság 1:52.71-e tökéletes erőelosztásról tanúskodott, ám a glasgow-i Eb-n úszott 1:52.79 egy – ő mondta! – idétlen rohanás vége lett az arannyal együtt. Tudom, érettségi, betegség is volt azon a nyárelőn, s hír is, hogy néha macerás tanítvány ez a gyerek, százas eredménye meg 51.50 körül megrekedt – a budapesti világbajnoki ezüstöt 50.62-vel érte el –, nem járt bizalmam az égben tehát.

Aztán tüneménynek lettünk tanúi másfél nap alatt. Az előfutammal, amelyben a japán Szetóval, mint macska az egérrel, úgy játszadozott, a középdöntővel, amelyben öt métert vert az utolsó hosszon mindenkire, s a fináléval, ami az úszás históriájának egyik leglátványosabb produkciója lett.

Hogy történt, nem tudja, nem tudja az edzője, s én sem tudom. Jómagam Cseh László két éve „üldözött” Európa-rekordjának a megdöntéséről, 1:52 körüli időről képzelegtem, s az aranyban biztos voltam ugyan, de attól, amit láttam, elállt a lélegzetem. Mintha „felsőbb” lény tempózott volna a szemünk előtt; 1991 augusztusában Egerszegi Krisztina 200 hátas világcsúcsát nézve éltem át ilyesmit alighanem. Olyan ez, mint amikor csodát lát az ember, ami fogva tart.

Majd bevillant valami. Ez a gyerek „tudja” már, hogy történt az egész, ha nem képes szóval elmondani, akkor is! Csurka Gergely Nemzeti Sportban írt riportjában olvasom: „…amikor felkeltem, éreztem, hogy ma valami nagy dolog történik. […] egyetlen másodpercre sem talált meg az, hogy bármilyen nyomás lenne rajtam […] Egy megfoghatatlan, igazából elmondhatatlan érzés vitt magával.” Mi ez? Az, amit a kegyelemben – Isten lehajló, felemelő jóindulatában – való létezés pillanatának neveznék talán, ám amit csak tökéletes készenlét (itt és most: felkészültség) nyomán kap a lélek. „Nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem egyedül a könyörülő Istené [mármint tőle való a kegyelem]” – mondja Szent Pál.

Majd egy döbbenetes mondatot ejt ki Milák Kristóf, a csapat hazai fogadásakor. „Nem nekem kell hajszolni az időt, az időnek kell hozzám jönnie”. Ki „súgta” ezt neki, nem firtatom, de leírom. Augustinus (a későbbi Szent Ágoston) Milánó püspökét arról győzködte, hogy ő az igazságot keresi. Ambrus így szólt: „Ne keresd az igazságot. Nyisd ki a szíved, s az igazság fog megtalálni téged!”

Isten nem arannyal, hanem lelkiállapottal fizet – ezt Balczó András mondta egyszer. Azzal az állapottal, amiben magabízó szívvel mondható: „Nem lesz gond, Mester!”

Amikor kimondta, hogy nem Phelps világcsúcsa érdekli, Milák Kristóf a rekordot hitem szerint akkor „döntötte meg”. Ám – tudja már – ezt az érzést „akarni” nem lehet. Sem a 100 pillangó döntőjében, sem az életünkben. Nemcsak aranyat nyert ő magának s nekünk! Sokkal többet annál!