A csillagok sporttörténeti együttállása eredményeképpen idén a labdarúgó-világbajnokság és a férfi tenisz Davis-kupa-döntőjét ugyanazon országok válogatottjai vívták: Franciaország és Horvátország.

 
Cilic győzelmével másodszor diadalmaskodtak a horvátok

Ízlelgessük kicsit ezt a valószínűtlen tényt, hiszen a legnépszerűbb, a legprofibb, a legtöbb pénzt megmozgató csapat-, illetve egyéni sportágról van szó, amelyben legnagyobb a kihívás, legélesebb a küzdelem, erre most mégis mindkettőben ugyanazok jutottak fel a csúcsra, illetve annak közelébe. Talán mondani sem kell, hogy hasonlóra még sosem volt példa egyazon naptári évben. A franciák mindkét sorozatban törzstagnak számítanak, szerepeltek az első, 1930-as futball-vb-n, házigazdák voltak 1938-ban és 1998-ban, győztek 1998-ban és 2018-ban, döntőztek 2006-ban; az 1900 óta zajló Dk-t pedig az első, 1904-es részvételük óta tízszer nyerték meg, s még nyolcszor játszottak finálét. Emellett a földkerekség egyik hagyományos politikai, gazdasági nagyhatalmának számítanak, ahol a sport is e státus megerősítésének egyik eszköze, kiemelkedő szereplésük tehát, ha nem is automatikus, de logikusnak mondható mindkét sportágban, sorozatban.

No de akkor mit mondjunk a horvátokról? Önálló államiságuk mindössze 1991 nyarától datálódik, a korábbi jugoszláv sportsikereknek részesei ugyan, de nem jogutódjai. Labdarúgó vb-n az 1998-as bronz- és az idei ezüstérem fároszként kiemelkedő bravúr, a Davis-kupában a 2005-ös diadal, illetve a 2016-os ezüstérem az eddigi legnagyobb siker. Igazából már arra sincs racionális magyarázat, hogy külön-külön ilyen futball-, illetve teniszeredmények jöjjenek össze erről az 56 ezer négyzetkilométerről, ebből az alig négymilliós populációból, de hogy egyszerre? A moszkvai vb-döntő után helyszíni riportsorozatban próbáltunk meg rálelni a horvát focititokra, azt gondolom, most felesleges újra leautóznunk a Dinári-hegységen át a dalmát tengerpartig, mert nem találnánk semmi olyan megfoghatót, amit eddig ne tudtunk volna: tehetség, kiválasztás, szakmai munka, elhivatottság, nemzeti tudat.

Ezek után egyetlen magyarázat lehet a két, egyszerre megvalósuló, hasonló szereposztású döntőre: a csoda. Amely akkor lehetett volna még katartikusabb, ha a horvátok a teniszben revansot vesznek a gallokon a focivereségért. Nos, Lille-ben, a sporttörténet utolsó „igazi” Dk-fináléjában – hiszen a lebonyolítás megváltoztatása örökre betett a fergeteges hangulatnak –
26 ezer őrjöngő hazai drukker előtt, Marin Cilic vezérletével ez is megvalósult.

Végül mindenkit felkérnék egy gondolatkísérletre: képzelje el egy pillanatra, hogy egyazon éven belül Magyarország labdarúgó-vb-döntőt vív, illetve első lesz a Davis-kupában. Aztán rázza meg a fejét, s artikulálja át magában a sportnemzet fogalmát.