A legnagyobb ínség közepette sosem vetődött fel komolyan, hogy országot váltson (Fotó: Veres Nándor)

A hargitafürdői erdész lányaként ismerték meg, aki az alvás és az iskola óráit leszámítva a szabadban élt. A Csíkszeredától 22 kilométerre, 1350 méteres tengerszint fölötti magaslaton fekvő Hargitafürdőn október végétől már bármikor lehullhat az első hó – többnyire meg is érkezik –, s ha már ott van, el sem megy április derekáig. Így számára már abból a korból természetes volt a síléceken való haladás, amikor apró gyermekként az apja nyakában járta az erdőt, együtt vizitálták a vadetetőket. Ezért aztán amikor 1987 őszén magukkal hívták a csíkszeredai sportiskola edzői a ház előtt játszó harmadikos kislányt, ment ő szívesen.

A következő év nyarán elkészült az első közös kép is Márton Simon edzővel, akivel az utolsó versenyzői pillanatig „kibírták" egymást. A fotó az első tengerparti táborozást örökíti meg, amikor egész doboznyi tejpor elfogyasztása után hasmenéssel, a sok napozás után pedig pecsenyévé sülve szorult Éva a tanár úr segítségére. Kezdetben még edzés közben, a fenyvesek között is el-eltévedt a kislány, legendás fehér sapkája hol itt, hol ott bukkant fel, no nem azért, mert nem ismerte volna a járást, csak hát annyi érdekességet kínált az erdő.

Élete első versenyére győzni indult Azugára, tizenegyedikként, sírva indult haza.

„De eszembe sem jutott feladni, azt mondtam, jövőre megnyerem" – idézi fel Éva. És tényleg. Közben ötödikesként, 1989 őszén már Csíkszeredában kezdte az iskolát, hogy a szárazedzésekre is el tudjon járni.

Elrománosodott csángó lányokkal osztozott az iskolai bentlakási helyeken, de semmi gondja nem volt velük, legalább megtanult néhány dolgot románul. A történet mégsem tartott három hónapnál tovább, jöttek a romániai politikai változások, 1990 januárjától már „néninél" lakott a hargitafürdői leányka.

A 2010-es vancouveri és a 2014-es szocsi téli olimpia megnyitóján is a román küldöttség zászlóvivője volt (Fotó: AFP)

TEHÉNFEJÉS VÁLOGATOTT MEZBEN

EGYEDÜLIKÉNT HAT TÉLI OLIMPIÁN
Tófalvi Éva Csíkszeredában született 1978. december 4-én.
Csíkszeredában erdészeti középiskolát, Kolozsváron Testnevelési Főiskolát végzett, Budapesten sportmenedzseri diplomát szerzett. Hatszoros olimpikon sílövő, legjobb olimpiai helyezéseit 1998-ban és 2010-ben érte el, mindkétszer 11. lett a 15 kilométeres versenyszámban. Országos bajnoki címei meghaladják a százat, majd' 25 éven át legyőzhetetlennek bizonyult a romániai versenyeken. Bronzérmes volt az 1992-es naganói ifjúsági olimpián, 398 világkupaversenyen indult, a 2008–2009-es sorozatban az összetett eredmények alapján a második helyen végzett, és ezzel a 11. helyen állt a női sílövő-világranglistán. Ekkor szerezte meg első világkupa-győzelmét a 15 kilométeres egyéni versenyszámban. Eredetileg a második helyen végzett, de a nyertes orosz Albina Ahatovát doppingvétség miatt kizárták a versenyből. A 2010-es és 2014-es téli olimpiai játékokon a román küldöttség zászlóvivője volt.
Ő az első romániai sportoló, aki hat téli ötkarikás játékon indult: Nagano (1998), Salt Lake City (2002), Torino (2006), Vancouver (2010), Szocsi (2014), Pjongcsang (2018). Ez a fegyvertény a nyári olimpiák történetében is csak kevés romániai sportolónak – Lia Manoliu és Nicoleta Grasu diszkoszvetőnek, Sorin Babii céllövőnek és Elisabeta Lipa evezősnek – sikerült.

A szülőkben nem volt féktelen nagyravágyás, három gyermeküknek sem álmodtak fényes karriert. Nem féltették különösebben a kislányukat sem, persze Éva „neveléséről" a két nagyobb testvér is derekasan gondoskodott. Fiam, a híred előtted haza ne érjen, hangzott a legfontosabb intelem, Éva pedig nagyon hamar megértette az üzenetet. És az édesapja tekintetéből is pontosan le tudta olvasni az esetleges viharok intenzitását.

„A nagyobbik testvéremnek már voltak országos bajnoki érmei lesiklásban, nekem is kellettek érmek és kupák – idézi fel karrierje kezdeti motivációját. – Hogy megélhetés is lehet belőle? Akkor eszembe sem jutott, csak csináltam, egyre előrébb jutottam, közben meg észre se vettem, hogy telnek az évek. Olyan harmincöt évesen kezdett el igazán foglalkoztatni, hogy jó-jó, de meddig? A szervezetem sohasem tiltakozott a nagy igénybevétel ellen, talán csak a meghűlések üzenték, hogy néha túlzásokba estünk. De persze erre is csak később jöttünk rá. Sohasem volt semmi komoly bajom, a tizenöt éve kitartó hátfájást leszámítva, ami már szinte hiányozna, ha nem lenne. Tipikus sífutó, biatlonista betegség."

Kilencedikes diáklányként, 1992-ben már ezüstérmet nyert a romániai felnőttmezőnyben, ami akkoriban hatalmas tettnek számított. Kezdetben párhuzamosan próbálkoztak a sífutással és sílövéssel, de aztán egyre jobban ment a lövés, időben is mind több gondot okozott a két sportág egyeztetése, dönteni kellett hát: a biatlon győzött.

És Éva is egyre gyakrabban, 1995-ben pedig az első külföldi győzelem is elérkezett. Pedig kezdetben súlyos felszerelésgondok is befolyásolták a versenyképességét, jobban vigyáztak a meglévő eszközökre, mint egy mai újgazdag a méregdrága Mercedesére. „Fizikai fájdalmat okozott, amikor például egy nehezen beszerzett Atomic léccel Éva a tavaszodó Hargitán az olvadó hó alól előbukkanó betonon fékezett. Attól is kis híján agyvérzést kaptam, amikor azt láttam, hogy tehenet fej a válogatott melegítőruhában, amelyet darabonként válogattunk össze, hogy nézzünk ki valahogy a versenyeken" – idézi fel Márton Simon.

Tófalvi Éva a kezdetektől az utolsó versenyéig Márton Simon tanár úr irányításával készült, „sokszor volt elegük egymásból, de igazából sosem” (Fotó: Veres Nándor)

DISZKÓKIRÁLYNŐK ORVOSI HÁTTÉR NÉLKÜL

Az Éva kislányból nővé, kezdőből élvonalbeli versenyzővé serdülését „levezénylő" csíkszeredai tréner azt mondja, sokszor volt elegük egymásból, de igazából sosem. Sztorik sorjáznak, amelyekből azért kiderül, hogy a lányok nem mindig angyalok, bár azonnal igyekszik mentő körülményeket keresni.

„Másfél hónapokon át le sem mentünk a hegyről, csoda-e, ha időnként sisteregve szökött a gőz... Egy este például jó kislányokként nagyon hamar ágyban találtam őket, a takaró a nyakukig húzva. Biztosan azért, mert már indulásra készen beöltözve feküdtek le. Egy óra múlva ugyanis már sehol sem voltak. Körbejártam valamennyi környékbeli diszkót, mulatót, de sehol sem találtam őket. Akkor még nem ismertem a legújabb lokált valahol a Cioplea menedékház alatt. Visszamentem a szállásra, s néhány gyufaszálat helyeztem el, hogy nyoma legyen, ha hazaérkeznek. Nem hallottam, amikor megjöttek, viszont reggel ugyanúgy a takaró alatt találtam őket, de a gyufaszálak elárulták a szökevényeket. Eredetileg aznap reggel orvosi vizsgálatra készültünk, de ezek után autóba ültettem és futni vittem őket. Úgy harminc kilométer körül már csillapodott a jókedvük, s amikor a kesztyűt is lehúzattam velük, az utolsó kuncogás is elült. Egy idő után Éva is rázni kezdte a fejét, akkor tudtam, hogy most elég..." – meséli a mester.

Vancouverben 11. lett a 15 kilométeres számban (Fotó: AFP)
A MELDONIUM-DOSSZIÉ
A 2016-tól tiltólistára helyezett Meldonium nevű szerrel Tófalvi Éva is fennakadt a doppingvizsgálaton. A március 8-án Oslóban, versenyen kívül vett, pozitívnak bizonyuló minta alapján eltiltották a versenyzéstől. „Elismerem a vétséget, 2015 végén szedtem be az utolsó Meldonium-tablettát. Az orvosom írta fel, miután folyamatosan fáradtnak éreztem magam, nem tudtam aludni, a szer abban segített, hogy jobban pihenhessek. Ha tudtam volna, hogy a Meldonium ilyen lassan távozik a szervezetből, már decemberben sem szedem. Nagyon bánom, hogy így kell lezárnom a sportolói karrieremet. A barátaimnak, munkatársaimnak mindent elmagyaráztam, a lelkiismeretem tiszta" – mondta el akkor Éva a maszol.ro című honlapnak.
Előrebocsátotta, hogy 2016 szeptemberében vizsgálják meg alaposan az ügyét, és akkor majd kiderül, hogy nem csalt. Bár a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség már áprilisban közölte, hogy nem kapnak eltiltást azok a sportolók, akik március elseje előtt buktak le a Meldoniummal, és mintájuk alacsony értéket mutat, Tófalvi Évának szeptemberig kellett várnia a felmentésére. Szerinte egyáltalán nem siettette az ügyet, hogy romániai sportolóról volt szó. „Idejében kértem a felmentésemet, meg is indokoltam az álláspontomat, de az IBU semmiféle döntésre nem volt hajlandó szeptember előtt. Aljas módon bántak el velem."
És akkor azt mondta, szeretné tisztázni magát, és tisztességesen befejezni a pályafutását.

Évtizedeken át ott volt a sportág élvonalában, volt világkupagyőztes, ifjúsági olimpiai érmes, az igazi nagy győzelem viszont sohasem köszönt rá. Éva szerint mégsem érdemes hiányérzetről beszélni, hiszen rengeteget kapott a sporttól, de kétségtelenül hiányzik az i-ről a pont. Márton Simon szerint több oka is van ennek, elsősorban azok a mínuszok tehetnek róla, amelyeket a felkészülés orvosi-regenerációs hátterének hiánya halmozott fel. Felszerelés tekintetében ugyanis egy idő után már nem szenvedtek hiányt, a sportszergyártók is elhelyezték a térképen Tófalvi Évát. De sohasem érték el például, hogy állandó orvosi-masszőri stáb álljon mögöttük.

„Sokáig még pulzusmérőnk sem volt, holott a mi sportágunkban roppant fontos tudni, milyen pulzusszámmal érkezik lövéshez a versenyző" – mondja Márton Simon.

A 2002-es téli olimpián, Salt Lake Cityben egyszerűen túledzették magukat, plusz 1800 méterre költöztek, hogy közel legyenek a pályákhoz, miközben négy nap múlva már verseny volt. A legrosszabbkor jött ki rajta a magaslat.

„Erőtlen voltam, utána annyira szégyelltem magam, hogy sokáig lehajtott fejjel közlekedtem, képtelen voltam az emberek szemébe nézni. Talán a 2010-es vancouveri olimpia ígérte a legtöbbet, érmet mindenképpen, de begyulladt egy injekció helye, nem volt kéznél orvos, aztán egy hónapon át kínlódtam antibiotikumokkal, amelyek alaposan legyengítettek. Voltak jó éveim, de valahogy mindig hiányzott valami apróság. Biztosan így kellett történnie" – elmélkedik Éva.

Azt meg már mosolyt fakasztó legendaként mesélik, amint lányokkal és csomagokkal zsúfolt kisautóval indultak az ausztriai gleccsertáborba. A közbeiktatott pihenők során az edző előbb a hátizsákokat szedte ki az utastérből, majd az elmerevedett lányokat. Talán Márton Simon azon álma is hasonló okokból nem vált valóra, hogy csupa csíkszeredai lányból álljon a román válogatott. Három tagig viszont még így is eljutott.

Pjongcsangra elsősorban a román szövetség kérésére kezdte újra az edzéseket, és a kvalifikációs sorozat utolsó versenyén teljesítette az olimpiai induláshoz szükséges feltételeket. De ez sem volt zökkenőmentes, szinte minden hónapban történt valami, hol itt fájt, hol ott fájt.

„Január közepén, a kvalifikációs sorozat utolsó állomása előtt feltettem a közösségi oldalamra egy mondatot magyarul, románul és angolul, benne megfogalmaztam: bár nincs esélyem, elindulok a másnapi versenyen, hogy később ne mondhassam, volt még egy esélyem, mégsem használtam ki. Hihetetlen dolog történt: több ezer visszajelzést kaptam a világ minden részéről, mindenki egyöntetűen bátorított. Annyira feldobott ez a szeretet, hogy másnap hihetetlenül jól futottam, hibátlan volt a lövésem is, sikerült a kvalifikáció."

Pjongcsangba tizenhat pár léccel utazott, a tudomány jelenlegi állása szerint legalább ennyi kell, hogy bármilyen hóállapothoz viszonyulni lehessen. Húsz évvel korábban, Naganóba egyetlen Fischer-léccel érkezett.

Magyar–román megkülönböztetést sem nagyon érzett, hiába, otthon ő volt a legjobb, szükség volt rá (Fotó: AFP)

EJSZE NEM, TÚL NAGY VOLT A KOCKÁZAT

A legnagyobb ínség közepette sosem vetődött fel komolyan, hogy országot váltson. Szirénhangok időről időre felhangzottak, elsősorban az Egyesült Államok és Olaszország felől, de csak házasság révén lehetett volna felgyorsítani a folyamatot.

„Arra gondoltam, ezt azért ejsze nem kéne, túl nagy a kockázat. Magyarország részéről pedig soha nem éreztem az igazi befektetési szándékot, ezért aztán nem is kerültem tényleges döntéshelyzetbe. Mindent egybevetve nem voltak jobbak a perspektívák, mint itthon. Hargitafürdőn, 1350 méteren, ahol itt van ez az erdő, s a hegy, s a levegő, s a minden..."

Magyar–román megkülönböztetést sem nagyon érzett, hiába, otthon ő volt a legjobb, szükség volt rá.

Azt mondja, minden pillanatát szerette annak, amit csinált, és bizonyára még nem fogta fel, hogy vége. Amúgy is a tavasz mindig a pihenés ideje volt, de ősszel, amikor leesik az első hó, biztosan érkezik vele az első krízis is.

KARÁCSONYI REGE
Zord karácsony előtti délutánon, szakadó hóesésben lőtték el 2008-ban az ausztriai Hochfilzenben a nők 15 kilométeres versenyszámát. A pálya szélén osztrák, német és orosz zászlók erdeje alatt tombolt a közönség, csak kevesen vették észre, hogy az első lövészet után az ötödik helyen fut a 45-ös rajtszámú versenyző. A második körben is hiba nélkül szedte le a hófüggöny mögött ötven méterre rejtőzködő öt kistányért, így aztán a harmadik sorozat előtt már őt fürkészték a tévékamerák. Az újabb hibátlan sorozatot követően Tófalvi Éva már az első helyről folytatta a küzdelmet, valamivel több mint tíz másodperccel vezetve az orosz bajnoknő, Albina Ahatova előtt. Aztán az utolsó, negyedik körben is hibátlan lövészetet produkált, s addigi pályafutásának egyedi lehetősége előtt állt. Végül csak Ahatova tudta megelőzni – amíg doppingoláson nem érték.

Most a családalapítás az elsődleges projekt, szögezi le, párkapcsolatok terén legalább húszéves a lemaradása a nők többségéhez képest. A kézilabdában utazó székelyudvarhelyi illetőségű jövendőbelijével, Sipos Lóránttal való egybekelésnek állítólag egyetlen akadálya van: idénre már nem találni szabad vendéglőt. Nem baj, mondja, legalább befejezik az építkezést, s ha azt a tesztet is kibírja a kapcsolatuk, akkor tényleg érdemes belevágni. Márton Simon azonban nem tűr halasztást, azt mondja, ha kell, ő vásárolja meg a jegygyűrűt. Sőt, szükség esetén dadusnak is beáll.

Addig is csíkszeredai önkormányzati képviselőként, nőbizottsági elnökként – edzője szerint a teljes IBU-apparátusban nincs annyi a funkció, mint amennyit Éva visel – igyekszik előremozdítani Hargitafürdő ügyét, szebbé, rendezettebbé tenni az üdülőtelepülést. Keménységének, eltökéltségének máris híre van, nem baj, hazajön Éva, s rendet csinál, szoktak vele fenyegetőzni nőegyleti társai.
Közösen álmodnak nagy dolgokat a hargitafürdői biatlonpályára, amely ifjúsági világbajnokságra, felnőtt B-csapatok edzőtáborozására abszolút alkalmas. A székelyek szent hegyén akkor lehet havat csinálni, mint Norvégiában, igaz, ott plusz öt fokban is képesek rá. Ha sikerül bevonni a sílövő-vérkeringésbe, Hargitafürdő, a panziósok „meg lennének élve". És itt nem is annyira a Tófalvi-panzióról van szó, viszi azt a neve magától is, szezonban telt házzal működik.

A hargitafürdői Tófalvi-panziót „viszi a neve”, nincs szükség reklámra (Fotó: Veres Nándor)

Ha ideje engedi, természetesen ellátogat az egykori nagy csaták színhelyére, főleg kedvenc településére, Antholzba.

„A dél-tiroli emberek nagymértékben hozzánk, székelyekhez hasonlítanak. Most már azt is tudják, miért, volt gondom rá, hogy kiképezzem őket a székely történelemből. S azt is elmondtam, hogy becsüljék meg a szerencséjüket."

Sífutólécein Tófalvi Éva immár újra az őzek nyomát készül követni, a világversenyek dobogói pedig lassan eltűnnek a múlt ködében.

Mintha neki címezte volna Szilágyi Domokos: „Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani..."


A versenysport a múlté, most a családalapítás az elsődleges projekt (Fotó: Veres Nándor)