Krueger John-Henry sikeresen túl van a műtéten, és már a visszatérésre fókuszál (Fotó: Hunskate Média)

 

– Hogy emlékszik vissza az országos bajnokságra, és azon belül arra a szörnyű bukásra?
– Nagy esés több emberrel – válaszolta a Nemzeti Sportnak több mint egy héttel az ob 1500 méteres döntőjében történtek után mosolyogva a 24 éves Krueger John-Henry (FTC). – A versenyeken mindig magas az adrenalinszintünk, talán ennek is köszönhető, hogy nem éreztem fájdalmat. Rögtön az esés után beindulnak ilyenkor az automatizmusok, az ember végignéz a testén, vajon rendben van-e minden. Persze egyből észrevettem, hogy a térdem alatt van egy seb, aztán azt is, hogy vérzik.

– Megijedt?
– Sokként ért az egész. Hiába van benne az esés és a sérülés lehetősége a sportágunkban, arra azért nem számítasz egy verseny előtt és alatt, hogy megsérülsz... Aztán megnéztem alaposabban a sebet, és láttam, hogy a vérzés nem túl erős. És mivel tényleg nem éreztem fájdalmat, megnyugodtam, de olyannyira, hogy akár egy teát is kérhettem volna. Azt persze nem tudom megmondani, hogy az adrenalin nyomta-e el a fájdalmat, vagy tényleg nem volt durva a vágás a lábamon, de tulajdonképpen mindegy is. Nem bántam, hogy nem fáj.

„Nagyon utálnám, ha veszítenék”

– Bánhidi Ákos, a rövid pályás gyorskorcsolya-válogatott edzője és menedzsere rendkívül szomorú volt az esést követően, és azt mondta, Krueger John-Henry „dél-koreaiakat is verni képes” állapotban volt.
– Én is jó formában éreztem magam, magabiztosan készültem az országos bajnokságra, és így mentem fel a jégre is. Ráadásul az ezerötszáz méteres elődöntőben jót futottam, mi több, az ob első számát, a hétkörös versenyt meg is nyertem, méghozzá nagyon jó idővel. Tehát minden azt mutatta, hogy tényleg jó formában vagyok, ám ezt biztosan kijelenteni csak akkor lehetett volna, ha a két Liuval, Sanyival és Ádóval versenyezhettem volna egy jót. Sajnos nem így történt...

– Mentálisan is erősnek tűnt – mindig ilyen volt, vagy ezt a magyarországi hónapok hozták magukkal?
– Hihetetlenül jó felkészülésen vagyunk túl a csapattal, azért ez is ad egyfajta magabiztosságot az embernek. De éreztem én is, hogy mentálisan nagyon erős vagyok. Persze, a verseny előtt mindenki izgul egy kicsit, én különösen így voltam ezzel, hiszen régóta nem versenyezhettem az országváltás miatt. Ám már lassan két évtizede ott vagyok a jégen, ezalatt sok mindent megtanultam magamról, megtapasztaltam a gyengeségeimet, tudom, hogy ezek mikor jönnek elő, úgyhogy ezt képes voltam kezelni. Igen, erősnek, nagyon erősnek éreztem magam az országos bajnokság előtt. Úgy indultam neki a versenynek, hogy egyáltalán nem féltem a vereségtől. Ráadásul utálok veszíteni. Csakhogy más félni valamitől, és más utálni valamit. A fejemben csak az járt, hogy nagyon utálnám, ha veszítenék, megteszek mindent azért, hogy ez ne így legyen.

– Sajnos e helyett még a Sportkórház lakója. Hogy van, mi történt a műtét óta, és mi jön ezután?
– Hála istennek, a műtét jól sikerült, azóta már eltelt több mint egy hét, és minden a legnagyobb rendben van. Az első napokban azért izgultunk, hogy a seb ne fertőződjön el, de lassan túl vagyunk a kritikus tíz napon. Ezzel párhuzamosan már dolgozom a fizikoterápiás kezelések során azon, hogy ne gyengüljenek el az izmaim.

A tömeges bukás az 1500 méteres döntőben (Fotó: Földi Imre)

„Nem pánikolok, nem aggódom”

– Közben lezajlott a szezon első versenye, ráadásul Sanghajban kiválóan szerepeltek a társai, mi több, a férfiváltó magabiztosan nyert. Nehéz volt itthonról végigkövetni a kínai viadalt?
– Nem volt könnyű... A bátyám, Cole folyamatosan küldte az üzeneteket a történésekről. Nagyon vártam már ezt a versenyt, kiváló főpróba lett volna a világkupa-sorozat előtt. Már hetek óta volt bennem izgatottság, hiszen Sanghajban végre jégre léphetett volna az új összetételű férfiváltó.

– Éspedig?
– Sanyira, Ádóra, Burján Csabira és magamra gondolok. Azt hiszem, nagyon erős csapatunk van. Persze, eddig is az volt, de azt hiszem, most még inkább az – jó lett volna mindezt a nemzetközi színtéren is mielőbb megmutatni...

– Most kell erősnek lennie, netán mondogatja is ezt magának? Vagy mitől erős mentálisan továbbra is?
– Nem mondogatok magamnak semmit, nincs rá szükségem. Nem pánikolok, nem aggódom – na, jó, az első napokban ez talán nem így volt, de azok után, hogy láttam, jól halad a gyógyulásom, mindez elmúlt. Újra magabiztos és erős vagyok, nem kell hogy motiváljam magam szavakkal, mert eredendően motivált vagyok, és pozitívan gondolkodom.

– Ki segíti a mindennapokban?
– A kérdés inkább úgy lehet pontos, hogy ki nem segít. A Magyar Országos Korcsolyázó Szövetségben nincs ember, aki ne azt nézné, nekem hogyan jobb, mi lenne a még jobb. Pályafutásom során még sohasem voltam sérült, számomra kicsit új, ismeretlen ez a helyzet, és igen, néha ijesztő, viszont annyira sok segítséget kapok, olyannyira érzem a támogatást, hogy mindez segít a mindennapokban és a gondolkodásomban is. Lesik minden kívánságomat, semmiféle nyomás nincs rajtam a mielőbbi visszatérés kapcsán, csak magamra koncentrálhatok és persze a gyógyulásomra.

„A short trackben ez mindig benne van”

– A bukás kapcsán haragszik valakire?
– Ó, dehogy! Minden országban válogatóversenyek előzik meg a nemzetközi viadalokat, a jégen nagyon gyorsan megyünk, ráadásul egy hosszú és éles penge van a korcsolyánk alatt, elég nagy hülyeség lenne meglepődni vagy éppen kiborulni azért, mert többen elestünk és én megsérültem. Ez előfordul, a short trackben ez mindig benne van – megsérülni persze senki sem akar, ám ennek az esélye benne van a levegőben. Ez olyan, mintha a Formula–1-ben valaki azért lenne dühös, mert összeütközött a másikkal a pályán.

– Januárban Debrecenben rendezik az Európa-bajnokságot – a jégen Krueger John-Henryvel?
– Minden a felépülésemen múlik. Meglehetősen önző viselkedés lenne elindulnom az Eb-n, ha fizikailag még állnék készen. Olyan döntést kell hoznom, amely figyelembe veszi az állapotomat, és amelyik a csapat eredményessége szempontjából is a legjobb. Ha fizikailag eljutok arra a szintre, mint az ob előtt, ha úgy érzem, képes vagyok arra, hogy a legjobbakkal versenyezhessek, akkor igen, szeretnék ott lenni a jégen a debreceni Európa-bajnokságon, ám ha nem így lesz, ha nem tudok segíteni a csapatnak, akkor talán nem... De ez még messze van, előbb teljesen fel kell épülnöm ebből a sérülésből.