Az egyetlen trükk az olimpiai kvalifikációs rendszer kihasználása volt

Ha valaki azt tervezi, hogy keres egy obskúrus olimpiai sportágat, amelyben kvalifikálhatja magát, akkor érdemes megnéznie Swaney Elizabeth példáját. Swaney nem véletlenül többdiplomás (a Berkeley és Harvard végzettje) sportoló, olimpiai álma beteljesítéséhez gondos tervezésre is szüksége volt.

Hogy az olimpiai álom beteljesülése szélsőséges reakciókat váltott ki, az megint csak más lapra tartozik. A trükkök nélküli freestyle – olimpiai minimalizmusnak is nevezhetjük – jelentős hazai és nemzetközi visszhangot váltott ki, Liu Shaolin Sándor mögött valószínűleg a nemzetközi sajtóban Swaney Elizabeth neve szerepelt a legtöbbször a magyar küldöttség tagjai közül. Próbáljuk megnézni az érem mindkét oldalát, meg az olimpiai „turizmus” jelenségét!

PÉNZT, IDŐT NEM KÍMÉLT AZ OLIMPIÁÉRT

Kezdjük a Magyar Síszövetség hivatalos reakciójával – változtatás nélkül.

„Elsősorban a sportág kvalifikációja az, amely ezt a helyzetet előidézte, és az, hogy a női síakrobatika még gyerekcipőben jár, kevés a magasan kvalifikált képviselője. A sportág pontozása is kérdéseket vet fel, hiszen ahogyan azt a hétfői félcső selejtező is mutatta, az, aki a pálya alján elesik, hiába mutatott be addig szép elemeket, kevesebb pontot kap, mint aki Elizabeth Swaneyhez hasonlóan szépen lejön a pályán mindenféle kockáztatás nélkül. Elizabeth a világkupaversenyeken is hasonló produkcióval gyűjtögette a pontjait. Az tény, hogy a tavaly nem láttuk versenyezni, a helyszínen, az edzéseken észleltük, hogy mire képes. Mivel senki helyét sem vette el, így nem gondoljuk úgy, hogy nem kellett volna támogatnunk az olimpiai indulását. Elizabeth Swaney a felkészülését és versenyzését teljes mértékben saját forrásból fedezte.”

Nos, ebben röviden minden benne van, miért lehetett azonosítani a szabadstílusú sí női félcső versenyszámát „tuti kvalifikációra lehetőséget kínálóként.” A Nemzetközi Síszövetség (FIS) 2016 márciusában adta ki kvalifikációs útmutatóját, mely hasonló volt a szocsihoz. A 2014-es téli olimpia előtt női félcsőben 24-es létszámot állapítottak meg, kvalifikációs kritériumként pedig legalább 80 FIS-pont megszerzését. Ezen kívül semmilyen plusz kvalifikációs minőségbiztosítás nem volt a rendszerben. 2018-ra annyi változott, hogy 50 FIS-pont megszerzése is elég volt, plusz a versenyzőnek legalább egy világkupa-versenyen a legjobb 30 között kellett végeznie a kvalifikációs periódusban.

Ez női félcsőben nem nagy szó: a versenyszámot olyan kevesen űzik nemzetközi szinten, hogy a világkupa-versenyeken harmincas mezőny is nagy ritkán jön csak össze. A FIS adatbázisát megvizsgálva a 2010-es években a legtöbb világkupa-versenyt 12–25 közötti létszámmal bonyolították le. Természetesen ennél sokkal több szabadstílusú félcsőversenyző van, ám döntő többségük amerikai és kanadai – márpedig az olimpián egy nemzet legfeljebb négy sportolót indíthat.

Ettől fogva, ha egy versenyző olyan országot képviselt, amelyben nincs félcső-konkurencia, az olimpiai kvalifikáció gyakorlatilag csak pénz, idő és szorgalom kérdése volt – el kellett utazni minél több világkupa-versenyre és teljesíteni a pályát, ahogy Swaney is tette (ugyanolyan síeléssel, mint Pjongcsangban). Szépen, trükkök és különösebb kockázatvállalás nélkül – a célba éréssel a pontokat be lehetett biztosítani, a pontokkal pedig az olimpiai kvalifikációt. Bukásokkal ez nem sikerülhetett volna, tehát a kockázatkerülő magatartás kifizetődött. Tökéletes platform volt ez a sportágról sportágra (és országról országra) váltó, évek óta az olimpiával álmodó sportoló számára – igaz, végül egy kvóta-visszaosztásra is szükség volt Pjongcsanghoz.

Az eset rámutat arra is, hogy a szervezetek mennyire nem gyakoroltak normakontrollt – a NOB simán rábólintott a FIS szabályzatára (holott abban tulajdonképpen nem volt minőségellenőrző elem), a Magyar Olimpiai Bizottság pedig eddig azt az elvet követte, hogy aki teljesíti a nemzetközi szakszövetség meghatározta követelményeket, az mehet az ötkarikás játékokra. Swaney Elizabeth teljesítménye nyomán azért változások valószínűsíthetők – legalábbis erre célzott a MOB kommunikációs vezetője, Molnár-Bánffy Kata.

Azt, hogy Swaney tudatosan választhatta ki a szabadstílusú sí félcső számát, valószínűvé teszi az, ahogy Szocsira is kvalifikálni akart, szülői örökségét kihasználva venezuelai színekben. Mert hogy mi könnyíti meg nagyon a kvalifikációt?

– Viszonylag kis létszámú nemzetközi mezőny

– Minimális vagy nem létező hazai konkurencia

– Erős minőségi standard nélküli olimpiai kvalifikációs rendszer

– Nincs extra hazai minőségi szabályozás

– Elég pénz ahhoz, hogy saját finanszírozással (esetleg közösségi finanszírozást is segítségül hívva) végig lehessen járni a kvalifikációs utat.

Saját bevallása szerint Swaney Elizabeth 2006-ban ébredt rá, hogy lehet esélye kijutni egy olimpiára. Először a bobozásra gondolt, mivel az egyetemen evezős kormányos volt, a bobkormányzást pedig nem tartotta ettől nagyon messze járó dolognak. Elment az amerikai szövetséghez, ahol azt mondták neki, a bobhoz túl kicsi, de érdemes lenne kipróbálnia a szkeletont. Swaney kipróbálta és maradt, majd a Park City-i edzőközpontban kiszúrta a rámpákat, és a félcsőben kísérletet tett a szabadstílusú sível. A többi már (sport)történelem...

Az „olimpiai turizmus” kérdését a nemzetközi sportági szövetségeknek és a NOB-nak is komolyan kell vennie. A lelkes amatőrök feelgood-sztorijai mindig is hozzátartoztak a téli és nyári játékok történetéhez, ám ha a rendszer könnyen kihasználható, az előbb-utóbb visszás érzéseket kelt. De ezért kit kell kárhoztatni? A sportolót, aki a határokon belül mozogva mindent megtett a saját olimpiai álmáért – vagy azokat, akik megtervezték ezt a szisztémát? Miért állapít meg a FIS olyan keretszámot, amelyet az olimpiai szabályokhoz igazodva nem tud feltölteni megfelelő szintű versenyzőkkel? Miért fogadja ezt el a NOB?

Könnyen lehet, hogy Swaney olimpiai produkciója hasonló következményekkel jár, mint az a (Swaney tevékenységével ellentétben merőben szabálytalan) trükksorozat, amely a hegedűs Vanessa Mae-t kijuttatta a szocsi olimpiára. Vanessa Mae (aki Vanessa Vanakornként versenyzett) ugyanis úgy került ki a téli játékokra, hogy a krvaveci kvalifikációs verseny teljesen irreális körülmények közepette teljesen irreális eredményeket hozott – nem valószínű, hogy véletlenül.

A FIS vezetősége jót nevetett a trükkökön – majd elkomorodva szétcsapott. Mivel Swaney Elizabeth abszolút szabályosan járt el, szankciók sem érhetnek senkit, viszont a FIS szinte biztosan átalakítja a kvalifikációs rendszerét, és megpróbálja ezzel bezárni a kiskapukat, mivel a történtek nem vetnek jó fényt a szervezetre, és lehet, a NOB is feltesz kellemetlen kérdéseket. A MOB szintén változtathat az olimpiai kvalifikációkkal kapcsolatos procedúráján.

KI LEHET SZÚRNI AZ ESÉLYT

Az olimpia, mint a világ legnagyobb sportrendezvénye, mindig is kettős erőhatásnak lesz kitéve. Egyrészt elemi érdek, hogy az olimpián a legjobbak szerepeljenek. Másrészt az olimpiai eszme alapja az univerzalitás. Mivel mindkét erőnek meg kell felelni, az ötkarikás mezőny a legtöbb sportágban keverék, és több sportágban gyengébb egy világbajnoki gyülekezetnél. A téli olimpián – a létszámkorlátokat feszegető nyárival ellentétben – még kiadó helyek is szoktak lenni, nem csoda, hogy sok sportoló vált kvázi amatőr téli olimpikon szerepbe.

Az univerzalitás eszméje és ezeknek érvényesítése a szabályrendszerben lehetőséget kínál azoknak, akik éles szemmel és gyors gondolkodással vizsgálják a kiírásokat, olimpiai álmukat űzve. Említsünk egy példát nyári olimpiai sportágból is arra, hogy miként lehet azonosítani a lehetőségeket, és kihasználni azokat.

Anna-Marie Ondaatje egy 18 esztendős ritmikus gimnasztikázó, aki Kanadában él, ám Srí Lanka-i születésű, családja Colombóból származik. Ondaatje jó eséllyel pályázik a 2020-as olimpiai részvételre, annak köszönhetően, hogy családjával kiszúrták a kínálkozó lehetőséget. A ritmikus gimnasztika egyéni számának kvalifikációja hírhedten szigorú, ám a sportág azok közé tartozik, melyben kötelező felajánlani egy szabadkártyát kisebb nemzeteknek. A szabadkártyát egy három szervezetből összeálló bizottság (Tripartite Commission) ítéli oda, tagjai a NOB mellett a Nemzeti Olimpiai Bizottságok Szervezetéből (ANOC) és a Nyári Olimpiai Sportok Szakszövetségeinek Szervezetéből (ASOIF) kerülnek ki.

A szabadkártyát csak olyan ország kaphatja meg, mely átlagban legfeljebb nyolcfős küldöttséggel vett részt a legutóbbi 2 nyári olimpián. Srí Lanka történetesen ilyen. Öt olyan ország van csak jelenleg, amelynek van nemzetközi versenyengedéllyel rendelkező ritmikus gimnasztikázója és szabadkártyára választható. Három ezek közül európai – rossz hír egy Európa dominálta sportágban, a szabadkártya ezért ugyanis más kontinensre szokott kerülni. Marad a Zöld-foki-szigetek és Srí Lanka. Jelen állás szerint Ondaatje óriásit húzott, amikor kanadairól Srí Lanka-i versenyengedélyre váltott: sokkal nagyobb esélye lesz a kijutásra, mintha kanadai színekben próbálná meg... Ehhez el kell indulnia a 2019-es világbajnokságon, majd jelentkeznie a bizottságnál a szabadkártyáért, amely dönt annak odaítéléséről.

Tegyük hozzá: a tavalyi világbajnokságon Ondaatje megmutatta, hogy „tisztességes szintű” elitversenyző aki magas szintű edzéseken vesz részt. Kilencven indulóból a 75. helyen végzett, és nem lógott ki látványosan a mezőnyből. Így is 16 pontot kapott a legrosszabb összetett finalistától a selejtezőben. Viszont szemmel láthatóan ugyanazt a sportágat űzte, mint mindenki más, nem pedig csak esztétikusan körbesétált a szőnyegen.

Ha ott lesz Tokióban, azt családi örökségének és élelmességének is köszönheti.

AZ OLIMPIA RORSCHACH-TESZTJE

Az egyik legszellemesebb hasonlat a pszichológiai Rorschach-teszthez hasonlította Swaney Elizabeth mai szereplését: mindenki mást lát bele. Ki egy szintre teszi a (majdnem mindig félmeztelen) tongai tékvandós-sífutóval, ki Eddie, a sast emlegeti, ki azt mondja, a rendszer kitrükközése az ötkarikás eszme megcsúfolása.

Ahány nézőpont van, annyi vélemény. Ahogy az AP hírügynökség is írja: Swaney mindent, de mindent szabályosan csinált. Megfelel a nemzeti beválaszthatósági követelményeknek, megfelelt a nemzetközi szövetség olimpiai kvalifikációs standardjének, pénzt, időt és energiát fektetett önmaga versenyeztetésébe. Elképesztően kitartóan. A versenytársak véleménye megoszlik – a franciák klasszisa, Marie Martinod azt mondta, egyáltalán nem zavarja a magyar versenyző. A kanadai bajnokesélyes Cassie Sharpe szerint Swaneynek ugyanannyi joga van indulni, mint neki. Mások a nevüket nem vállalták, de nem voltak hízelgő véleménnyel a történtekről.

Ha meg akarjuk fogni a nagyon vegyes – inkább negatív – reakció okát, a „trükktelenséghez” kell visszanyúlnunk. A tongai (vagy a mexikói) sífutó teljesen kihajtotta magát, olyan-amilyen technikával. Eddie, a sas konkrétan életveszélyes dologra vállalkozott: a bohózat könnyen tragédiába fordulhatott volna át. Eric „az angolna” Moussambani majdnem belefulladt a medencébe, aztán később kifejezetten jól megtanult úszni. Ha Swaney akár egy akrobatikus trükköt is megpróbál – akár sikerül, akár nem –, akkor alighanem senki sem szólt volna, mint ahogy nem szól senki a más sportágban a mezőny hátsó traktusában végző magyar versenyzőknek sem. Látták, hogy megpróbálták. Elismerik az erőfeszítésüket.

A rossz üzenet nem az olimpiai kvalifikáció volt – az az élelmes kiskapukeresésre és egy álom eltökélt kergetésére egyaránt jó példa –, hanem maga az olimpiai futam.

Mert így a néző nehezen tud attól az érzéstől szabadulni, hogy itt egyetlen trükköt látott: azt, amellyel kijátszották a kétségtelenül hibás olimpiai rendszert.

SWANEY ELIZABETH MUTATVÁNYA

Összehasonlításképpen érdemes megnézni egy korábbi videót a selejtező győzteséről, a kanadai Cassie Sharpe-ról.