Újra Apolo? Akit egy ország utált? Oh-no!

CS. Z.CS. Z.
Vágólapra másolva!
2010.03.06. 15:28
null
Apolo olümposzi magasságokba emelkedett (fotók: Action Images)
Február 28-án véget ért a vancouveri olimpia, a téli sportok legnagyobb szerelmesei pedig talán már most a 2014-es szocsi játékok kezdetét várják. Épp ezért a Nemzeti Sport Online visszatekint az ötkarikás seregszemle két és fél hetére, és bemutatja az esemény hőseit; következik Apolo Anton Ohno.

Aranyat ezúttal nem nyert, a neve mégis az amerikai sporttörténelem legszebb oldalaira került.

Ugyan a legszebben csillogó érmek közül egyet sem akasztottak a nyakába Vancouverben – „csak” egy ezüst- és két bronzéremmel gazdagította olimpiai éremkollekcióját (nyolc van már neki) –, mégis az ötkarikás játékok egyik legkiemelkedőbb alakja. Kellett ehhez az eddigi „életműve”, amelynek köszönhetően immár ő minden idők legeredményesebb amerikai sportolója a téli olimpiákon. Ohno pályafutása önmagában azonban nem csupa ragyogás, sokkal ellentmondásosabb, mondhatni emberibb: hatalmas csúcsokkal és bukkanókkal teli…

Ohno japán származású apa, Ono Juki és fehér-amerikai anya, Jerrie Lee gyermekeként született a Washington állambeli Federal Way városkában 1982. május 22-én. Édesanyja fiatal korában elvált a férjétől, Ohnót így az állam legnagyobb városába, Seattle-be költöző édesapja nevelte.

A férfi fodrász-stylistként és szalontulajdonosként gyakorlatilag éjt nappallá téve dolgozott, miközben gyermeke legtöbbször a bébiszitterek társaságát „élvezte”. Amikor Ohno iskolába került, apja – hogy eleven gyermeke minden idejét lekösse – reggel úszásra, délután görkorcsolyára íratta be Apolót. Így történhetett, hogy Ohno 12 esztendősen megnyerte a korosztályos állami bajnokságot mellúszásban, majd miután úgy vélte, hogy számára a vizes közeg unalmas, a lillehammeri olimpiától ihletve átnyergelt gyorskorcsolyára.

Édesapja, látva a srác tehetségét, a „fél világot” keresztülvezetve vitte-nevezte versenyekre, így fiát 1996-ban – mindössze 13 évesen, minden idők legfiatalabb korcsolyázójaként – felvették a Lake Placid-i Olimpiai Edzőközpontba.

Aki azt hinné, hogy pályafutása ettől a pillanattól fogva arannyal volt kikövezve, nagyot téved. Ohno hónapok alatt élt meg hihetetlen magasságokat és mélységeket. 1997-ben a csapattársai által „Esetlennek” becézett sportolónak nem sikerült beverekednie magát a junior vb-csapatba, a felnőttbajnokságon viszont remekelt: egy második és egy negyedik hely mellett megnyerte az 1500 métert, így 14 évesen már a felnőttekkel készülhetett a naganói vb-re. Az a viadal azonban csalódást okozott számára, összetettben mindössze a 19. helyen végzett.

Ohnót annyira megviselte a kudarc, hogy öt hónapra leállt az edzésekkel, túlsúlyosan és felkészületlenül pedig elbukta a kvalifikációt az ötkarikás játékokra. A csalódás ellenben nem törte meg a még mindig csak 14(!) éves versenyzőt. A következő évben, Montrealban három aranyérmet – köztük az összetett legjobbjáét – gyűjtött be a junior-világbajnokságon.

Ohno a 2002-es Salt Lake City-i olimpiáig versenyről versenyre fejlődött, így  hazai pályán sokat vártak tőle az amerikaiak, és végül két éremmel gazdagodott – ez az év ugyanakkor elsősorban ellentmondásos versenyei miatt marad emlékezetes.

A válogató utolsó versenyén, 1000 méteren Ohno és barátja, Rusty Smith, valamint a velük jóban lévő Shani Davis – aki gyorskorcsolyában érte el a legnagyobb sikereit – épp úgy értek célba (a 3., 2. és 1. helyen), hogy az mindannyiuknak kvalifikációt jelentett a játékokra, miközben a futamban nem induló Tommy O’Hare hoppon maradt. Ugyan az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának vizsgálata nem mutatott ki csalást, az érintettek összejátszása egyértelműnek tűnt, mást ne mondjunk, Ohno a célba érve társai eredményét ünnepelte…

Salt Lake City aztán ennél is emlékezetesebb versenyeket hozott. Ohnót az első számában, 500 méteren kizárták. 1000 méteren, ahol az ausztrál Steven Bradbury az emlékezetes győzelmét aratta – megszerezve ezzel a déli félteke első olimpiai aranyát –, Ohno is bukott a fináléban. A nevető ötödik Bradbury ünneplése mellett valószínűleg kevesen emlékeznek rá, hogy az amerikai eszmélt a leggyorsabban, és esett be másodikként a célba, így megszerezve első olimpiai érmét.

Az ezüst után 1500 méteren arany következett. Egy olyan verseny után, amely ugyan Salt Lake City eseményei közül nem a legbotrányosabb, mindenképpen ellentmondásos – tudniillik Ohno ezen a futamon is csak másodikként ért célba...

A döntőből ugyanis utólag kizárták Kim Dong Szungot, miután Ohno többször is jelezte, hogy riválisa akadályozza őt. A dél-koreaiak szerint természetesen jogtalan volt az ítélet és a világ rövid pályás gyorskorcsolyázóinak véleménye is erősen megoszlott. Az esetnek Dél-Koreában hatalmas visszhangja volt: e-mailek tízezrei bénították meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szerverét és Ohno is ezerszámra kapta a fenyegetéseket, melyek többsége – mondani sem kell – halálos volt.

Az eset kapcsán meg kell jegyezni az azt körülvevő erős politikai felhangot – George W. Bush akkori amerikai elnök néhány héttel korábban Észak-Koreát a „gonosz tengely” egyik tagjaként jelölte meg, amit rengeteg dél-koreai sem tudott elfogadni –, s a feszültség következtében erőteljesen felszínre törtek az indulatok a koris botrány kapcsán.

Ohno maga értetlenül állt a fejlemények előtt, és a következő évben biztonsági okokból nem utazott el a koreai világkupaversenyre. „Bántottak az események. Ázsiai kultúrában nőttem fel, többen a legjobb barátaim közül koreai születésűek, egyszerűen nem értettem a történteket. Később érzékeltem, hogy csak egy bizonyos csoport művelte ezt velem és irányította rám a figyelmet; rájöttem, hogy olyan negatív energiákat szabadított el a futam, amelyek nem a sportból fakadtak” – nyilatkozta később az érintett.

Hogy a koreai emberekben mennyire és milyen sokáig megmaradt a verseny okozta feszültség, arra a sportkedvelők is emlékezhetnek. Hónapokkal később, a hazai rendezésű világbajnokságon Dél-Korea labdarúgó-válogatottja 1–1-es döntetlent játszott az Egyesült Államokkal, An Dzsung Hvan, az ázsiaiak gólszerzője pedig gyorskorcsolyás mozdulatokat imitálva ünnepelte a találatát, s egyben tiltakozott a korábbi döntés ellen.

Idővel aztán a koreai közönség is megbocsátott Ohnónak; három évvel később a szurkolók megtapsolták Dél-Koreában aratott győzelmét, Torinóban pedig – ahol nyert 500 méteren, bronzot szerzett hazája stafétájával és két koreai mögött szintén harmadik lett 1500-on – már ölelkezve pózolt a távol-keletiek legjobbjaival.

Torino után egy évet kihagyott, mégis csúcsformában tért vissza, Vancouverre pedig saját elmondása szerint is minden eddiginél jobban készült. Kilenc kilót leadott 2002-es súlyához képest, ám az olimpia előtt négy hónappal ő is elkapta az új típusú influenzát, s ez alaposan megnehezítette a felkészülését. Ez Kanadában nem látszott rajta: 1500-on szerencsével – az utolsó kanyarban ketten is kiestek előtte – ezüstöt szerzett, 1000 méteren s a váltóval bronzot, 500-on viszont hiába végzett másodikként, kizárták.
    
Aranyat ezúttal tehát nem nyert, érmeit mégis olyan örömmel ünnepelte, mint senki más a győztesek közül.

Aranyat ezúttal nem nyert, mégis ki kérheti rajta számon ezt?

Aranyat ezúttal nem nyert, neve mégis az amerikai sporttörténelem legszebb oldalaira került!

OHNO LEGJOBB EREDMÉNYEI
2x olimpiai bajnok (1500 m, 2002; 500 m, 2006), 2x olimpiai ezüstérmes (1000 m, 2002; 1500 m, 2010), 4x olimpiai bronzérmes (1000 m, 5000 m váltó, 2006; 1000 m, 5000 m váltó, 2010)
9x világbajnok, 7x világbajnoki ezüstérmes, 7x világbajnoki bronzérmes
3x összetett világkupagyőztes (2001, 2003, 2005), 7x szakági világkupagyőztes
7x összetett amerikai bajnok (1997, 1999, 2001–2005)

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik