Korcsolyakrimi: leszúrt Rittbergertől az elcsalt aranyig

THURY GÁBORTHURY GÁBOR
Vágólapra másolva!
2014.02.05. 13:51
null
Regőczy Krisztina és Sallay András aranyat érő, de ezüstöt eredményező kűrje Lake Placidben (Fotó: Imago)
A téli olimpia előtt időutazásba kezdtünk. A különböző sportágakban a magyarok legjobb eredményeit elevenítjük fel. A visszatekintés némiképp szubjektív, mindenesetre arra jó, hogy a teljesség igénye nélkül néhány történetet felidézzünk. A befejező rész a műkorcsolyázóké.

 

A Rotter, Szollás páros az 1936-os olimpián
a dobogó harmadik fokára állhatott
A Rotter, Szollás páros az 1936-os olimpián a dobogó harmadik fokára állhatott

Noha az olimpiai eredményeket tekintve a műkorcsolyázás nagy hagyományokkal bírt (Rotter Emília, Szollás László páros 1932-ben és 1936-ban is a dobogó harmadik fokára állhatott, Kékessy Andrea és Király Ede szintén párosban 1948-ban második lett, a Nagy Marianna, Nagy László páros 1952-ben és 1956-ban egyaránt bronzérmet szerzett), a sportág a televízió magyarországi térhódításának köszönhette népszerűségét.


A hatvanas évek Kádár-rendszerének megfizethető luxusát a televízió jelentette. Aki megtehette, vett, aki még gyűjtött rá, az bekopogtatott a szomszédba, hogy nézhesse. Így szocializálódott a városok apraja-nagyja, munkása-értelmiségije.

Mindegy volt, mi a származásod, ha műkorcsolyaversenyt közvetítettek a tévében, azt látnod kellett. S valami csoda folytán láthattad is, mert az MTV az egyébként a szocialista államokat tömörítő Intervízió tagjaként sportszekciója révén az Eurovízió által közvetített műkorcsolya Eb-k, sőt vb-k adásait átvehette.

Az első magyar női olimpiai érmes sötét titka

A Rotter Emília, Szollás László páros női tagja a sporttörténet első magyar olimpiai érmese, s nem csupán a téli játékokon. A páros 1930-tól korcsolyázott együtt, egy év múlva Berlinben világbajnokságot nyert, 1932-ben Montrealban második lett, aztán Stockholmban (1933), Helsinkiben (1934) – ugyanekkor Prágában Eb-aranyérmes – és Budapesten (1935) ismét világbajnok. Az első női olimpiai érem az 1932-ben Lake Placidben rendezett játékokhoz fűződik, Rotterék a dobogó harmadik fokára állhattak, akárcsak négy évvel később Garmisch-Partenkirchenben. Az aranyérmet a német Maxi Herber, Ernst Baier duó szerezte meg. Nem lehet azt mondani, hogy csalással, de lejtett a hazai jég. Rotter Emília egyébként nemcsak bronzot nyert Berlinben, hanem azóta egy életre szóló terhet is cipelt magában, ugyanis nem kerülhette el a kézfogást Adolf Hitlerrel. Ez annyira bántotta, hogy élete végéig eltitkolta. Tavaly januárban egy Magyar Nemzetben megjelent cikkben a korcsolyázó rokona, Rotter Ervin tett először említést az esetről.

Ugyan a sportban nem terjedt el a kultúrában megszokott differenciálás (a három „T", azaz a támogatott, tűrt és tiltott kategória), a rendszer elvben minden sportágat támogatott, a gyakorlatban azonban a műkorcsolya – úri sportként megbélyegezve – a tűrt kategóriába tartozott.

Mégis: bármennyire is ellentmondásos, a sportág benne volt a köztudatban. A televízió a nagyobb világversenyekről a leglátványosabb programot, a szabadkorcsolyázást közvetítette. Ráadásul az 1963-as Eb-t Budapesten rendezték. Csupán mihez tartás végett: abban az esztendőben hirdettek általános amnesztiát az '56-os elítéltek ügyében.

A Kádár-rendszer mintha engedni látszott volna szorításából, a sportág tévéközvetítéseit így akár jelképesen is felfoghattuk – végül is a szürke hétköznapokban üde színfoltot jelentett a műkorcsolyázók csillogó világa.

Almássy Zsuzsa a hatvanas-hetvenes évek kiválósága fogalmazott talán a legpontosabban. „Az emberek álmait valósították meg ezek a közvetítések. Láthattak mosolygós arcokat, csillogó ruhákat, egyszóval szépet. Kikapcsolódhattak a hétköznapok monotóniájából.”

A műkorcsolyázó szinte egy szociológus pontosságával fogalmazott, jóllehet őt nem ez irányú tevékenységéért kell szeretni: az anno három olimpiát megjárt sportolót egy ország imádta.

Vitray Tamás, később Gyulai István közvetítései majd' minden háztartásba eljutottak. Ette, nem ette, nem kapott mást. Cserébe az átlagpolgár viszonylag képzett volt, ha műkorcsolyáról volt szó, fejből vágta, hogy a tartalom és kivitel pontszámai közül a legmagasabb és legalacsonyabb automatikusan kiesik. Sőt a jégen ácsorgó pontozók táblácskáin látható pontszámot a hangosan beszélő németül is harsogta. Tudtuk, mennyit jelent fünf koma sechs, fünf koma acht, a legmagasabb pontszám, a hatos, azaz sechs ritka volt, mint a fehér holló. (Mondjuk a Torvill, Dean jégtánckettős 1984-ben a szarajevói olimpián a kivitelre csupa hatost kapott.)

Igaza volt Almássynak, az emberek másnap a munkahelyeken a korcsolyázók ruháiról, ugrásairól beszéltek, a leszúrt Rittbergerről és a dupla Lutzról. A férfiaknak külön örömöt jelentett, hogy a hölgyek a jégen minit hordtak, na nem elsősorban divatból, hanem célszerűségből. Az ugrásokhoz ugyanis nem volt praktikus viselet a hosszú szoknya. Vitray és Gyulai részletekbe menően írta le a kűrruhát, egy-egy gyakorlat befejezése után mi is szinte a pihegő versenyzők mellé képzelhettük magunkat, például Zsuzsika mamája mellé. S ha Almássy stábjában egy kopasz emberkét láttunk, rögtön tudtuk, hogy ő Arnold Gerschwiler, Zsuzsika edzője.

Almássy (balra) az 1967-es ljubljanai Eb-n bronzérmet szerzett.
Mellette az Európa-bajnok keletnémet Gaby Seyfert,
a képen jobbra a második helyezett csehszlovák Haná Masková
Almássy (balra) az 1967-es ljubljanai Eb-n bronzérmet szerzett. Mellette az Európa-bajnok keletnémet Gaby Seyfert, a képen jobbra a második helyezett csehszlovák Haná Masková

„Nagyon örültem, hogy egy ország ismert. Ugyanakkor a versenyek közönsége általában értett a sportághoz, a taps nagy erőt adott, de az igazi motiváció az volt, hogy tudtam, otthon az egész ország értem izgul a tévé előtt. Ezért szuggeráltam magam, nehogy leégjek. Hát nem égett le. Az volt ám a hungarikum, amikor a gálákon csárdást táncolt népviseletben! Rögtön el is felejtettük, hogy a jó magyar téli szaláminkat az NDK-ból érkezett turisták felvásárolták, hogy aztán fel is zabálják. De Gabi Seyfertet nem azért nem szerettem, mert NDK-s, hanem azért, mert mindig Almássy előtt végzett.

Az 1968-as grenoble-i olimpián a keletnémet 2., Zsuzsi 6. lett, rá egy évre a vb-t megnyerte, Almássy bronzéremig jutott, a '67-es és '70-es Eb-n hasonló volt a leosztás. Karrierje után egy ideig volt az 1980-ban olimpiai aranyéremig jutó Anett Pötzsch edzője is, igaz mindkettőjük sikereinek Jutta Müller volt a kovácsa, aki a kűrök után rendre ott mosolygott a palánknál tanítványai mellett, s arcáról le lehetett olvasni, hogy a fünf koma sechs éppen kevés-e vagy sok. Apropó, Pötzsch! Történt, hogy Gyulai István száját elhagyta az azóta legendás mondat: „Hogy megnőtt tavaly óta kis Pötzsch! Talán mondani sem kell, nem mindenki gondolt a német műkorcsolyázóra…

Almássy Zsuzsit fiatalon egy egész ország ismerte,
nyugdíjasként ismét Magyarországon lesz otthon
Almássy Zsuzsit fiatalon egy egész ország ismerte, nyugdíjasként ismét Magyarországon lesz otthon

Az évek múlásával persze Almássy is nőtt, az innsbrucki olimpián (1964) még az addigi ötkarikás játékok történetében 13 évesen a legfiatalabb magyarként szerepelt (aztán az 1992-es játékokon kor tekintetében Czakó Krisztina megelőzte), s csupán 17. lett. Egy osztrák buszsofőr el sem akarta hinni, hogy akkreditációs kártyája lehet… Négy évvel később Grenoble-ban 6., Szapporóban (1972) 5. lett. Utólag sem tartja reálisnak, hogy olimpián dobogóra állhatott volna, „ennyi volt bennem, egy Eb-n vagy vébén is óriási eredménynek számított az éremszerzés, a Palm Springsben nyert vébébronznak úgy örültem, mint egy kisgyerek.

Hát még mi, tegyük hozzá, mert akkor még nem sejtettük, hogy az 1969-es vb esztendejében a már két éve együtt korcsolyázó Regőczy Krisztina és Sallay András jégtánckettős olimpián még fényesebb érmet nyer.

Kékessy Andrea és Király Ede:
az 1948-as ötkarikás játékok
ezüstérme után mindketten Kanadába távoztak
Kékessy Andrea és Király Ede: az 1948-as ötkarikás játékok ezüstérme után mindketten Kanadába távoztak

A már említett a tévéközvetítéseknek köszönhetően a sportág roppant népszerű volt, tehát nem véletlen, hogy Krisztina és András is ezt választotta, az már inkább, hogy egymás mellé sodorta őket az sors. És ha a diákszerelemből az életben nem is lett egy pár, jégtáncospár igen. Az úri vagy nagypolgári – ahogy jobban tetszik – sportágban 1976-ig azt is a jégtáncosok fejéhez lehetett vágni, hogy olimpián nem szerepelhetnek, mivel a jégtánc addig nem volt a program része.


Sallay és Regőczy esete ugyanakkor arra is példa, hogy otthonról hozott értékekkel – s itt most nem a családi ezüstre kell gondolni –, szorgalommal és tehetséggel persze, a legnagyobb világversenyeken is fel lehet kapaszkodni a dobogóra. És azzal együtt, hogy csupán megtűrt volt a sportág, az egésznek volt egy diszkrét bája. Mert azért a hatvanas-hetvenes években ha valaki sportolni akart, megtehette. Elment egyesületbe, aprópénzért fizette a tagdíjat (a jobbak helyett aztán ezt az egyesület átvállalta), ezért kapott ezt-azt. András és Krisztina például jeget, ugyanis, a jégidőt a klub fizette – manapság ez horribilis összeg. A szülői háttér viszont megfizethetetlen. Krisztina testnevelő nagypapája az emelések technikai kivitelezésében – amelyeket mások mellett az edző Regőczy mama álmodott meg – segédkezett, a nagymama zenepedagógus volt.

Kemény retorziók

Hogy mi a hasonlóság az 1948-as St. Moritz-i téli olimpián második helyezést elért Kékessy Andrea, Király Ede műkorcsolyázó páros és az 1980-ban Lake Placidben szintén ezüstérmes Regőczy Krisztina, Sallay András jégtáncos kettős között, amellett, hogy mindkét siker eddigi legjobb ötkarikás szereplésünk?

Mindkét duó közvetlenül a második helyezést hozó olimpia után nyert világbajnokságot. Kékessyék 1949-ben Párizsban, Regőczyék 1980-ban Dortmundban lettek aranyérmesek. S hogy miben különböznek? Kékessyt (1949-ben) és Királyt (1950-ben) az 1948-as fordulatot követően Amerikába sodorta az élet, s noha a jégrevüben vállalt munka miatt átmenetileg Regőczyék sorsa is az amerikai kontinensen íródott tovább, a szerződés lejárta után visszatértek Magyarországra.

Király Ede disszidálása szomorú következményekkel járt. Egész családját, anyját, nagynénjét, fivérét, sőt, még edzőjét, Dillinger Rudolfot – aki egyidejűleg a Nagy testvéreket is edzette – is internálták. Hasonló sorsra jutott Kékessy Andrea családja is, ő még 1949-ben hagyta el „illegálisan” az országot, férjhez ment egy Kanadában élő magyarhoz. Az internálásokon túlmenően a sporthivatal nem engedélyezte, hogy a magyar műkorcsolyázó az 1951-es vb-n és Eb-n, valamint nyugaton rendezett nemzetközi versenyeken részt vehessen.

„Szüleink menedzselése nélkül semmire se jutottunk volna– mondta Regőczy, eleinte a kűrruha varratása is a szűk család reszortja volt. Sallay pedig azt emeli ki, hogy Nagy Zoltán az Operaház magántáncosa tanította meg őket balettozni, no meg arra, hogy a klasszikus tánc ismerete nélkül a szó átvitt értelmében jégre mentek volna. Nem mellékesen a kapcsolat révén az Operaház jelmeztára is nyitva állt előttük.

„Azt se felejtsük – tette hozzá Sallay –, hogy Krisztina mamája kiabált a munkásokkal, ha nem volt előkészítve a jég, de ha esett a hó, bizony nekünk is lapátolással kezdődött az edzés. Viszont szinte addig maradtak, amíg akartak, a portás sem mert rájuk szólni.

Fedett jégcsarnok akkoriban még nem volt, a Millenáris sátorteteje alá húzódtak, és szerencséjük volt, mert a jégkorongozók utáltak sátor alatt tréningezni. Amikor felvetettem, hogy azért az angliai edzőtáborozások két fillérnél többe kerülhettek, András felelevenít egy sztorit: „A repülőjegyünket a szövetségben kifizették, de vagy nem tudták vagy nem akartak tudni, hogyan jutunk el a reptérről a szállásunkra. Szó szót követett, azt vágták a fejünkhöz, hogy menjünk autóstoppal. Londonban! Jó mi?! Ugyanakkor Krisztina azt is hozzátette: „Viszont volt olyan, hogy a bérlésért alig kellett fizetnünk, s a szállás is csupán fillérekbe került.

Azért tegyük hozzá, hogy ottani fillérekbe. A hetvenes években már nem volt divat nem megadni az útlevelet – igaz, minden indoklás nélkül megtagadhatták –, eredményes sportolókkal szemben meg pláne nem alkalmazták ezt a módszert, mégis Krisztina egyszer beleesett a szórásba, nem ülhetett repülőre. András anyagi okok miatt vonattal utazott volna Londonba, de meghiúsult az utazás. Mégis jobb volt így. A kiszemelt szerelvény katasztrofális balesetet szenvedett. Ehhez képest apró ficam, hogy a hazai vetélytárs egyik tagjának befolyásos édesapja „intézte el”, hogy Krisztina ne utazhasson.

Ülök a két egykori versenyzővel szemben, a régi emlékek felidézése kapcsán árad belőlük a sportág szeretete – azon ritka párok közé tartoznak, akik közül sportolói karrierjük befejezése után mindketten a sportág mellett maradtak –, mégsem nevezném ezt nosztalgiázásnak, akkor is és a beszélgetés alatt is „csupán” jól érezték, érzik magukat. A mi lett volna, ha kérdésre sem párásodik el a szemük.

„A pontozásos sportágakban ezt bele kell kalkulálni– mondják szinte egyszerre, amikor az olimpiai ezüstéremre terelődik a beszélgetés. Nem ők mondták, hanem én: a nagy testvér rájött, hogy a magyarok nagyon „ránőttek” már jobbik párjukra, Linicsukra és Karponoszovra. Ezért letutizták az aranyat. Annak árán, hogy talán ők is tudták, a machináció egyenes következményeként az olimpiát követő vb-n jégtáncban szovjetek nem nyer(het)nek. A lobbizás mellett azt is kiszámolták, hogy a szovjet pontozó ne a magyarokat tegye a második helyre, hanem a másik honfitárs duót, Mojszejevát és Minyenkovot. Sallay aztán megbizonyosodott az addig csak vélt igazságról, de nem kesereg: „Évekkel később hivatalos úton voltam Moszkvában, elmondták, sto szlucsilosz. Nem kellett, hogy lefordítsa, „mi történt?” Értem, hogyne érteném, mi egy generációhoz tartozunk, a kötelező orosz miatt még ma is elnyekergünk ezen a nyelven, főleg azt értjük, ha az orosz „Zá zdáróvüje” felkiáltással a poharát emeli…

Regőczyék Lake Placid előtt 1976-ban Innsbruckban is indultak olimpián, az 5. helyen végeztek. Utánuk Engi Klára és Tótha Attila három játékokon is részt vett (1984, 1988, 1992), utóbbi kettőn 7. lett. Szép eredmény, akárcsak az, hogy Czakó Krisztina két, az Európa-bajnok Sebestyén Júlia pedig négy (!) olimpián indult.

Mégis, az ő szereplésüket már nem kísérte akkora figyelem, mint a hatvanas-hetvenes évek legjobbjaiét. Pedig a tévé változatlanul közvetített a nagyobb eseményekről. Csak éppen a világ változott…

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik