Sportgazdasági alapkurzusok kezdő kérdése, hogy vajon miben különbözik ez a két csapat a legtöbb európai futballklubtól (már a népszerűségükön és az erejükön kívül), és igen egyértelmű a válasz: nem gazdasági társaságként, hanem egyesületi formában működnek, azaz nem tulajdonosaik vannak, hanem klubtagjaik, a sociók, akik négyévente szavazással választják meg a klub elnökét.

Mindennek az is aktualitást ad, hogy Michel Platini UEFA-elnök nemrég éppen ezt a klubmodellt állította példaként a többi európai csapat elé, miközben lelkes támogatásáról biztosította a brit kormányt, amely – újraválasztása esetén – kötelező klubtulajdonhoz juttatná a csapatok szurkolói csoportjait. Ez a hír egyébként március végén jelent meg, de némi malíciával mondhatnánk azt is, hogy egy kicsit korán szellőztették meg, április 1-jén szoktak ugyanis ilyen információk napvilágot látni. És ezt nemcsak azért írom, mert a londoni Gordonnak csak egy negyedik generációs műfűszálnyival van nagyobb esélye pártja újraválasztására, mint a budapestinek.

De vissza a spanyolokhoz (és katalánokhoz, csak hogy sértődés ne essék). Miért szereti ezt a modellt ennyire Platini? Tény, hogy a francia talán az első olyan nemzetközi futballvezető, aki rengeteget hangoztatja az egyenlőség és testvériség eszméjét a labdarúgásban, és a Bajnokok Ligája rendszerének átalakítása immár bizonyította is elszántságát, amint azt mi is tapasztalhattuk a Loki sikere kapcsán.

Népszerű, populáris, de egyben inkább populista gondolatnak nevezhető azonban a szurkolók ilyen szintű bevonása a klub irányításába. Egy futballklub irányítása ugyanis nemcsak jog, hanem felelősség is. Sőt, sokkal inkább felelősség, mint jog, erről bármelyik tulajdonos órákat tudna mesélni. Mert nemcsak akkor kell kapitány a kormányrúdhoz, amikor megy a szekér, hanem amikor – mondjuk – komoly veszteséget termel egy csapat. Kinek kell akkor a zsebébe nyúlnia és állnia a cehet? A tulajdonosnak. Nyilvánvaló, hogy több ezer klubtagtól nem várható el, hogy személyes anyagi felelősséget vállaljon egy ilyen esetre – ők csakis a befizetett tagdíjuk mértékéig járulnak hozzá a klub költségvetéséhez. Ez azonban messze nem fedezi a teljes büdzsét, a Real és a Barca esetében ez évi átlagban a kiadások 10-20 százalékát éri csak el.

Mi van akkor, ha ezek az egyesületek veszteségesek?

Ennek megválaszolásához érdemes végiggondolni, hogy e klubok élete mennyire hasonló egy állam felépítéséhez és működéséhez: tulajdonosaik helyett tagjaik („állampolgáraik”) vannak, akik ugye rendszeresen hozzájárulnak a kiadásokhoz tagdíj („adók”) formájában, és szabott időközönként demokratikus választáson döntenek vezetőikről. Tehát veszteség esetén is ugyanaz történik, mint amikor egy állam veszteséges: hitelből fedezik a deficitet. E két csapatnak van olyan presztízse Spanyolországban, hogy a „klubháztartási hiányt” újra és újra szívesen megfinanszírozzák a bankok, és nem húzzák ki soha a talajt az egyesületek lába alól.

A fentiekből mindenesetre azért az is nyilvánvaló, hogy nehezen lehetne ezt a modellt minden egyes profi klubnál bevezetni, hiszen ilyen megbecsülése, – a szó szoros és átvitt értelmében vett – hitele nem lehet mindegyik csapatnak.

Viszont van még egy fontos következménye az „állami” működésnek, illetve az azzal járó választásosdinak: amint azt többször is láthattuk, a klubelnökségre pályázó jelöltek ígérgetésben sem maradnak le a politikusoktól, bármit – illetve bárkit, azaz bármilyen új igazolást – hajlandóak belevenni programjukba a szavazatokért. És éppen ez a rendszer egyik legnagyobb hibája, hiszen a választók, azaz a sociók nem feltétlenül racionális indokok, hanem szimpátiák, no meg az esetleges felelőtlen ígéretek hatására voksolnak.

„A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – mondta erre Winston Churchill –, nem számítva az összes többit” – tette hozzá. Itt mellesleg Michel Platini is ellentmond önmagának, hiszen ugyancsak ő volt az, aki többször is felszólalt a megtermelt bevételeiknél többet költő csapatok ellen – csakhogy az általa favorizált egyesületi forma valóságos melegágya az ilyen jellegű gazdálkodásnak.

Ez az ún. l'art port l'art stratégia, ahol a valós tulajdonos hiánya miatt a klub „önmagáért” él – nem a klubvezető gazdasági céljai, ha a klub szellemisége irányítja a klubot és a vezetőit is.

De lépjünk még egyet tovább, ugyanis ha jól megnézzük, ez a modell nem egyszerűen „demokratikus”, amilyennek például Platini mondja, hanem egyenesen kommunista, a klasszikus értelemben persze. Nincsen magántulajdon, a vagyon (azaz a klub) közös, mindenki azonos módon járul hozzá a közterhekhez, és a demokratikus centralizmus elve is érvényesül. Világ szurkolói, egyesüljetek!

A gazdasági életben azonban létrejöttek a magánvállalatok, és elmondhatjuk, hogy a Barcelona és a Real állami, azaz kommunista modelljével a többi futballklub vállalati, azaz kapitalista modellje áll szemben, de ez a vállalati modell nem csupán egy metafora, hiszen a professzionális klubok többsége valóban vállalati formában működik. A tulajdonos a saját pénzét kockáztatja, és ez biztosítja a racionális döntéshozatalt.

De ennyit a gazdaságról, szombaton ne a kommunizmusra tessék gondolni (már csak a kampánycsend miatt is:) ), hanem egyszerűen élvezzük a Real és a Barcelona csatáját a bajnoki címért!