A kis Xavi már fiatalon nagy rekorder lett a katalán szuperklubnál

 

A Barcelona a hét évvel ezelőtti spanyol pontvadászat 21. fordulójában is nagy lendülettel robogott története 17. bajnoki címe felé: 2005. január 29-én az otthonában addig veretlen Sevillát győzte le 4–0-ra, amivel tartotta a hétpontos előnyét a Real Madriddal szemben.

Furának tűnhet a játékvezető emlegetése egy ilyen meccs után, de tény: a katalánok két büntetőgyanús szituációt is megúsztak, azaz eleinte a játékvezető jóindulatára is szükségük volt. A hazaiaknak meg nem adott tizenegyeseket követően aztán már nem ismert pardont az éllovas, a szünet után külső segítség nélkül is bedarálta riválisát, kilenc perc alatt elintézve a jobb sorsra érdemes andalúzokat.

Elsőként Ronaldinho adott pazar passzt Eto'ónak, aki azokban a hónapokban véletlenül sem hagyott ki egy efféle helyzetet. Aztán Xavi szögletét Júlio Baptista fejelte a saját kapujának jobb felső sarkába (a később a Realban és a Romában is vitézkedő brazilt alighanem megzavarta, hogy Rafael Márquez picit megcsúsztatta a beadást).

A viharos időszak lezárásaként a katalánok akkori első számú sztárja, a leendő aranylabdás Ronaldinho belsőzött okosan a hálóba egy lecsorgó labdát, a gólgyártásnak azonban nem volt még vége: negyed órával később Xavi ugratta ki Ludovic Giulyt – Eto'ónak ugyanilyen jó lett volna a passza –, és a francia az átvétel után simán kilőtte a hosszú sarkot.

SEVILLA–BARCELONA (2005)

 


 

„A leendő bajnok ellen játszottunk, és az első félidőben a játékvezető nem adott meg nekünk két büntetőt. De ez legyen az ő baja" – mondta némi malíciával Joaquín Caparrós, a Sevilla mestere a lefújás után. Frank Rijkaard csupán elégedetten nyugtázta, hogy a jó formában lévő vendéglátók elleni három pont nagy lépés volt a végső siker felé.

Mégpedig többek között Xavi remek játékának köszönhetően, aki két gól előkészítéséből is tevékeny részt vállalt. A Barcelona egyik, akkoriban még kevésbé sztárolt ékköve a parádéja mellett egy statisztikai érdekesség kapcsán is kitűnt aznap – kiderült ugyanis, hogy a gránátvörös-kékeknél lejátszott meccsek tekintetében nincs párja a 25 éves futballisták körében.

A középpályás mindössze négy nappal korábban (azaz pont 25-én...) ünnepelte a „negyedszázados" születésnapját, ráadásul kimutatták, hogy máris létezett olyan örökrangsor, amelyben senki sem jobb nála a Barcánál. Az El Mundo Deportivo munkatársai utánajártak, s megállapították, Xavinál több hivatalos mérkőzést senki sem játszott a klubban 25 éves koráig.

A katalán egylethez (addig és azóta is) megingathatatlanul ragaszkodó, egy időben sokkal jobb ajánlatokat visszautasító, saját nevelésű labdarúgó már 272 mérkőzésen jutott szóhoz a fenti dátum előtt, ami 73-mal felülmúlta az adott lista második helyére szoruló, egykor nagyjából az ő posztján játszó Josep Guardiola 199-es meccsszámát. (Érdekesség, hogy a harmadik-negyedik helyen is a Cruyff-féle kilencvenes évekbeli álomcsapat két stabil embere, Albert Ferrer és Guillermo Amor állt, 191, illetve 187 találkozóval.)

„Szerintem két fontos ténynek köszönhetem, hogy ilyen mérföldkőig jutottam. Egyrészt a sérülések mindig elkerültek, illetve az edzők mindig számítottak rám. Másrészt pedig mindig élveztem a játékot, és nagyon remélem, ez a jövőben is így lesz" – mondta erre Xavi, aki az akkori keretből egyedül ünnepelhetett korábban bajnoki címet a Barcelonával, még 1999-ben.

Persze rajta kívül nem is akadt más, aki több mint hét éve tagja lett volna a gárdának. Még Louis van Gaal adta meg először a lehetőséget a barcelonai futballakadémia növendékének, a holland tréner 1998. augusztus 18-án, a Mallorca elleni Szuperkupa-mérkőzésen küldte őt harcba. A középpályás góllal hálálta meg a bizalmat, igaz, a csapat a Camp Nouban elbukott (1–2) a vetélytársával szemben.

Az élvonalbeli aranyéremmel záruló évad során 17-szer jutott szóhoz, és egy gólt szerzett (amely győzelmet ért a Valladolid ellen). Az idény végén tagja volt az Inaki Sáez irányításával junior-világbajnoki címet szerző spanyol válogatottnak is, majd megkezdte a máig tartó „sztahanovista" munkáját.

A Barca (egyik) vezére

A magabiztos élre ugrásáig egyetlen évadban sem játszott húsz bajnokinál kevesebbet (és 2005 után is csak mindjárt a következő szezonban, amikor térdsérülése négy hónapra távol tartotta a pályától), a csúcs pedig a tétmérkőzések tekintetében a 2001–2002-es idény volt, amikor 52 meccsen vett részt. Később, amikorra még fontosabbá vált a szerepe, „beállt" az 50 feletti nagyságrendre – a rekordja a sorozatban háromszor elért 54 volt 2006 és 2009 között.

A szóban forgó 2004–2005-ös kiírásban is jól haladt: rendszeresen játszott, méghozzá az egyik mozgatójaként a listavezető gépezetének. Ráadásul a tavaszi évadban hasonló helyzetre számított, mint élete addigi talán legjobb félidényében, 2004 első felében. Akkor Edgar Davids játszott mögötte biztosító embert, most pedig az új szerzemény Demetrio Albertininek szánták ugyanezt a feladatot.

Akadt, aki azt mondta, a veterán olasz még a helyét is elvehet, Xavi viszont egyrészt nem hitt ebben, másrészt a pozitívumokat kereste itáliai társa érkezésében. „Albertini hatalmas nyereség számunkra, a képességével és a tapasztalatával sokat segíthet. Már mindent elért a futballban, rengeteget látott, olyan szituációkban is a hasznunkra lehet, amelyekben nekünk, fiataloknak még nem volt részünk" – vélekedett.

Ehhez képest az utolsó éveiben már ide-oda vándorló, nála nyolc és fél évvel idősebb egykori Milan-sztárnak összesen öt meccs jutott, és az év végén vissza is vonult. Xavi pedig Andrés Iniesta személyében – akinél pont ebben a szezonban következett el az áttörés a szereplései számát illetően – talált majd tartósan alkotótársra.

XAVI, A LABDA URA

 


 

Mindenesetre 2005-ben hat év szünet után ismét bajnok (majd ráadásként Szuperkupa-győztes) lett a Barcelona, ekkor indult be az újbóli trófeagyűjtés mind a csapat, mind Xavi életében – utóbbi annak idején, az ezredforduló előtt éppen csak belekóstolt a győzelmekbe, most viszont hamarosan nagyüzemi termelésre tért át...

A Primera División egykori Év felfedezettje-díjazottjának amúgy 2005 hozta meg az első „igazi" egyéni elismerését is – őt látták az élvonal legjobb spanyol játékosának az adott esztendőben –, s az ilyenek szintén nagyon megszaporodtak „öregkorára": mire harminc környékére ért, mindenféle voksoláson, beleértve az Aranylabdát is, masszív esélyesként indul(t) a kiváló játékmester.

Ez már akkor is nagy siker, ha közülük a legrangosabbat tavaly megint nem sikerült megkapnia (a FIFA-nál egymás után harmadszor lett harmadik...). Ha e mellé odatesszük a klubjával és a válogatottal elhódított címeit is, nem marad kérdéses, hogy Xavinak a Barca házi históriáján túl a komplett futballtörténelem kimagasló játékosai között is helye van.