2000-ben „igazi" Eb-t nyertünk

Csúfos sorozat végén jutott a magyar női kézilabda-válogatott odáig, hogy a világ élmezőnyéből a harmadik vonalba zuhant vissza. 1982-ben a budapesti világbajnokságon a mieink még a dobogó második fokán álltak, aztán „kihagytak" két olimpiát, s az 1989-es dániai B-világbajnokságon való kínos leszerepléssel (13. hely...) nem szereztek jogot az 1990-es „valódi" vb-részvételre sem, így játékosaink az 1992-es barcelonai nyári játékokat csak a képernyők előtt ülve nézhették.

Hálátlan feladatra vállalkozott tehát Laurencz László, a nemzetközileg elismert szakember, amikor két olimpia között félúton átvette a történetének mélypontjára süllyedt csapat irányítását. A szövetségi kapitány és az átalakításra váró együttes távlati célja az 1993-as norvégiai világbajnokságon való indulás lehetett. Ehhez azonban előbb az európai selejtezőn (C-vb), a következő évben pedig – már az ötkarikás csúcsesemény után – a vb-kvalifikációs viadalon (B-vb) kellett megállnia a helyét.

Idegenlégiósok nélkül, csak a hazai bajnokságban játszó legjobbakra számítva látott munkához a mester, illetve segítője, Fleck Ottóné, aki tagja volt az 1965-ben világbajnokságot nyerő magyar válogatottnak. A nemzetközi előkészületi tornákon szenzációs győzelmeket arattak a lányok: megverték a szöuli vb (1990) első hat helyezettjének mindegyikét! Mindez a C-vb előtt több volt, mint kedvező előjel...

Olaszországban már a legnagyobb esélyesként néztek fel rájuk a vetélytársak. Abban a gyengécske mezőnyben gyakorlatilag annak sem volt sok jelentősége, hogy a mieinknek az erősebbik csoportban kellett csatázniuk. Ezt bizonyította, hogy elsöprő fölénnyel nyertek Törökország, Görögország, Izrael és Svájc ellen is.

A tizenegy napos tornán a hibapont az ötödik fordulóban, a spanyolokkal szemben (19–19) „csúszott be". A pontvesztés oka nem az ellenfél bravúros teljesítménye volt, hanem a magyarok taktikai fegyelmezetlensége és nem igazán szerencsés cseréi.

A záró körben a Cseh és Szlovák SZK-val – amelynek kacifántos neve azt az állapotot tükrözte, amikor a rendszerváltás után még egyben volt az ország, de már nem központosított szocialista berendezkedéssel, hanem két tagköztársaság szövetségeként –, vagyis a mezőny másik felfelé „kilógó" alakulatával igazi tét nélkül küzdhettünk meg, mivel az első öt helyezett mind eljutott a következő (azaz B-) szintre, így az águnkon elérhető első vagy második pozíció már olyan mindegy volt. A presztízs persze mégiscsak számított, és a vártnál sokkal magabiztosabban, 28–12-re nyertünk.

Két nap szünet után, 1991. március 23-án következtek a helyosztók, s köztük a döntő a szintén csoportgyőztes hollandokkal. A meccs előtt Laurencz kapitány felszabadultan nyilatkozott: „Azt a tervünket, hogy az első helyért mérkőzhessünk, sikerült megvalósítanunk. Játékosaink egy kisiklástól eltekintve fegyelmezetten kézilabdáztak, végrehajtották a taktikai utasításokat. Előfordultak ugyan technikai hibák, amelyek abból fakadnak, hogy előzőleg keveset gyakorolhatott együtt a keret és az új embereknek itt kellett összecsiszolódniuk a rutinosokkal, de összességében elégedett vagyok a társasággal."

Az utolsó találkozón aztán a sok hiba miatt csak szerény magyar vezetés alakult ki, sőt bátortalan játékával és olykor taktikai fegyelmezetlenségeivel válogatottunk felhozta magára riválisát. Az iram és a színvonal folyamatosan zuhant, a meccs egyre inkább egy NB II-es összecsapásra hasonlított...

A második félidőben is verejtékezett, szenvedett a csapat, támadásaiban nem lehetett ráismerni a csehszlovákokat fölényesen legyőző alakulatra. Az előnyét keservesen tartotta, majd a hajrában az utolsó erőtartalékait mozgósítva még egyszer feltámadt együttesünk, amelynek azonban nagyon sok fogyatékossága előjött a 22–17-re megnyert fináléban.

Összegezve: a magyar válogatott (soraiban többek között a világválogatott Szilágyi Katalinnal, a szintén „régi motorosnak" számító György Annával és Erdős Évával, illetve Kökény Beával és a mindössze tizenhét éves Németh Helgával) csak az utolsó meccsen küszködött, és végül is lenyelte a C-világbajnoki „békát", túlesett ezen a számára kötelező rosszon.

„Nagyon jó lenne, ha örökre elfelejthetnénk, hogy milyen érzés a harmadik vonalban szerepelni, Laurencz edző pedig folytathatja a csapatépítést" – vetette papírra az NS szakírója a torna végeztével.

A mester valóban folytatta. Az 1993-as vb 7. helye már jelezte a felzárkózást, majd a '94-es Eb elődöntőjével kezdődően következett a – fokozatosan persze kicserélődő állományú – magyar női kézilabda-válogatott újabb virágkora. Amely lehetett volna akár még szebb is, hiszen átéltünk néhány rettentően fájó csalódást (értsd: fölényes vezetésről elbukott nagy döntőt), ugyanakkor tény: a pekingi olimpiával bezárólag az említett időszak 18 világversenyéből 15-ön az első hatban végeztünk, és nyolcszor egyenesen a dobogón!

Az 1996-ig posztján maradó Laurencz Lászlóval az osztrák-magyar közös rendezésű 1995-ös vb-n másodikak, egy évre rá az atlantai olimpián harmadikak lettünk, de a legnagyobb sikerek Mocsai Lajos keze alatt születtek 1998–2004 között: az egy szem végső diadalunkon (2000, Románia, Eb) kívül szereztünk egy Európa-bajnoki bronzot is (még a munkálkodása elején), illetve olimpián (2000, Sydney) és vb-n (2003, Zágráb) egy-egy ezüstöt. Ezek voltak a drámai módon elvesztett döntők... (A továbbiakban még egy-egy Eb-, illetve vb-harmadik hely sikerült Kiss Szilárddal és Németh Andrással 2004–2005 folyamán.)

A 2003-AS VB-EZÜST UTÁN
 

 

És bár C-vb-hez hasonló „korrepetáláson" az elmúlt húsz évben nem kellett újra szégyenkeznünk, azért sajnos újra eljutottunk oda az utóbbi három kiemelt tornán, hogy – eleve alacsonyról indulva – romló tendenciával sorrendben a 8., a 9. és a 10. helyen (Eb, vb, Eb) zártunk. Azaz tulajdonképpen visszasírhatjuk azt az ausztráliai és horvátországi nagy bukást, amikor legalább még meg tudtuk karnyújtásnyira közelíteni a győztesnek járó trófeát.

Sírás helyett azonban hasznosabb, ezért inkább drukkoljunk a Győrnek és a Ferencvárosnak, amelyek áprilisban a BL, illetve a KEK elődöntőjében lépnek pályára!