Nem akármilyen trió: Kubala Di Stéfano és Puskás között – ráadásul egyaránt Barcelona-mezben...

 

Kubala László nagyjából egy időben (1927. június 10-én) született Puskás Ferenccel, és ugyancsak Budapest határvidékein nőtt fel. Tipikus kőbányai srác volt, aki bokszedzésekre is lejárt, de versenyszerűen futballozni kezdett. A Ganz TE együttesében már 11 esztendősen a 14-16 évesek között rúgta a labdát!

A háború alatt a másodosztályban szerepelt, majd az ostrom után – részben édesapja Fradi iránti rajongása miatt – a Ferencvárosban kötött ki. Itt találkozott először a valamivel ifjabb Kocsis Sándorral, akivel majd később is keresztezte egymást a sorsuk.

1945 májusában, az új bajnokság kezdetén még 18 éves sem volt, amikor az első élvonalbeli meccsén pályára lépett. A negyedik fellépésén szerezte az első gólját, a Kispest ellen mindjárt kettőt is. A rekordját volt csapata, a Ganz ellen érte el, öt góllal járult a 11:0-s végeredményhez.

Az 1945–1946-os „hosszú bajnokságot" is csaknem végigjátszotta, majd az FTC-ben utoljára 1946. június 9-én, a címvédő, s újra aranyérmet szerző Újpest elleni derbin szerepelt. Az a mérkőzés volt az ötvenedik bajnokija zöld-fehérben, és ehhez 31 gól társult!

„Felejthetetlen másfél évet töltöttem a Fradiban. Negyvenöt áprilisában, az Elektromos elleni barátságos találkozón mutatkoztam be, olyan játékosok között, mint a két Sárosi, Béla és a bátyja, György. Nagyon jó csapatunk volt Lakattal, Rudassal, Csikóssal, végül másodikak lettünk″ – mondta utóbb a legelső (fél) szezonjáról.

Na de miért nem várta ki a következő bajnokság végét, és hogyhogy pont az SK Bratislavához igazolt? Először is: bár nemcsak ő, hanem már a szülei is itt születtek, apja szlovák nemzetiségű, anyja pedig félig szlovák volt, azaz könnyen beilleszkedhetett az idegen környezetben.

Másodszor: hathattak rá különböző anyagi ígéretekkel, hiszen az északi szomszédhoz képest Magyarországon – a gazdaságban és az életszínvonalban egyaránt – nagyobb rombolást végzett a háború, valamint tombolt a hiperinfláció (még néhány hónapig, mert aztán a milpengők áradata augusztus 1-jén az új pénznem, a forint bevezetésével hirtelen „elapadt").

Harmadszor: Ferdinand Daucik, a Slovan sokszoros csehszlovák válogatott egykori játékosa, ekkor már évek óta az edzője nem sokkal később, 1947-ben Anna lánya révén apósa lett a még akkor is mindössze 20 esztendős Kubalának. Lehet, hogy a fiatal hölgy már 1946 májusában megtetszett a fiatal ígéretnek, aki a Fradi szlovákiai portyája során elvileg találkozhatott vele...?

És végül negyedszer: ahogy azt a Barca-legenda életrajzai írják, Kuksi a sorozás elől menekült át Csehszlovákiába. A találatai mellett remek gólpasszaival is kitűnő labdarúgó a későbbi Slovannál majdnem két idényt töltött el, és ezalatt 6-szor szerepelt a csehszlovák válogatottban (4-szer eredményes is volt) – az állampolgárság megszerzése a fenti okok miatt gyorsan ment. Igen ám, de új hazájában is megkapta a behívót, így ott sem volt maradása, visszatért hát Pestre.

Tárgyalt régi klubjával, de az új rezsim szimpátiáját élvező Vasas kedvezőbb ajánlatot tett elé. Az angyalföldieknél 1948-ban 20 meccsen 10-szer volt eredményes – utolsó fellépésére 1948-ban karácsony előtt, 23-án került sor a MATEOSZ ellen 4:3-ra megnyert idegenbeli mérkőzésen –, és háromszor a magyar címeres mezt is felhúzta az év folyamán. Csakhogy nem volt ínyére a kiépülő kommunista rendszer, így a következő esztendő januárjában angyalföldi klubtársával, Marik „Pötyivel" nekivágtak a nagyvilágnak.

Átjutottak Ausztriába, ahol Innsbruckban lefizetett néhány csempészt, hogy vigyék át Olaszországba. Ott a lombardiai Busto Arsizióba került, ahol a helyi kiscsapatnál kapott edzéslehetőséget, sőt egy aranyórát is. Legendás történet ez, Kubala egyik kedvenc sztorija volt. Az elnök, aki egyébként nagyon (meg)kedvelte őt, fogadást ajánlott: ha váltott lábbal körbedekázza a pályát, övé az óra. Naná, hogy megcsinálta...

Utolérte azonban az MLSZ által a FIFA-nál kieszközölt – végül két és fél évesre nyúló – eltiltás, így nem igazolhatott sehová, noha az Udinesénél is marasztalták (ahol szintén tréningezett), valamint az Inter és a Torino ugyancsak megkereste. Főleg az utóbbi ajánlata jelentett akkoriban óriási kihívást, egy reményt a felfüggesztése utáni remek szerződésre, hiszen a „bikák" sorozatban ötször nyerték meg az olasz bajnokságot, s játékosai alkották a válogatott gerincét. Voltak a klubnál magyarok is.

Azt semmi sem akadályozta, hogy egy portugáliai gálameccsen fellépjen velük, és el is ment volna, de épp akkor várta Udinébe az utána utazó családját, ráadásul Branko fia betegeskedett. Nagyon szomorúvá tette a lisszaboni túra kényszerű kihagyása – utóbb persze áldotta érte a szerencséjét, hiszen visszafelé a Toro repülőgépe a nevezetes supergai tragédiában az egész küldöttség sírja lett...

Nem csupán 1949, de 1950 is tétmérkőzés nélkül telt el számára, de utóbbi esztendőben sem ült a babérjain. Emigráns anyaországi és határon túli magyarokból (sőt egyéb kárpát-medencei menekült futballistákból) létrehozták a Hungária nevű csapatot – a névadó (!) Daucikkal a kispadon... –, amely híres nagy klubokkal is összemérte az erejét Spanyolországban.

Végigverték az országot, benne a Real Madridot is a Bernabéuban, illetve az 1950-es vb-re készülő helyi válogatottat (a torna későbbi elődöntősét!), és ő különösen az Espanyol ellen villogott. Akkor szemelte ki magának a városi rivális Barcelona, amely – noha a másik óriásklub is felfigyelt a támadóra – hamarosan szerződtette, az apóssal együtt, aki (sikeres) vezetőedző lett a katalánoknál.

A játékengedély azonban nagyon nehezen lett meg, így bár a megállapodást már június 15-én aláírta, csak októberben, az Osasuna elleni felkészülési találkozón játszott először a gránátvörös-kékeknél, és csupán a következő esztendő áprilisának végén vethették be végre tétmeccsen. (Sőt állítólag még a törökök elleni mindent eldöntő harmadik vb-selejtezőt is azért bukták el 1954-ben, mert valakik a spanyol szövetségre ráijesztettek Kubala jogosulatlan szereplésének veszélyével, így nem merték betenni – és ki is estek...)

Itt még magyar nemzeti címeres dresszben

Mindenesetre 1951-ben térhetett vissza a pályára, és tíz év alatt fantasztikus karriert futott be a gránátvörös-kékeknél. Rögtön az első teljes szezonjában az FC Barcelona minden trófeát begyűjtött, amit csak lehetett – e csodálatos periódust máig az öt kupa idényeként emlegetik (a bajnokságon és a „normál" kupán kívül még három másik tornát/sorozatot megnyertek, melyek közül kettő nemzetközi volt, így a Latin Kupa is, ahol a Juventus és a Nice legyőzése után emelhették magasba a serleget).

Kubala csillaga egyre magasabbra kúszott. Életéről a szereplésével film is készült, 1953-ban pedig egy híres mérkőzésnek lehetett részese, amikor barátságos összecsapást szerveztek az angol válogatott és Európa legjobbjai között. A kontinentális együttesben hét (itthoni) magyar is szerepelhetett volna, sportvezetőink azonban lemondták a meghívást, mivel nem akartak segíteni egy másik csapatnak; ők akarták először legyőzni az angolokat saját hazájukban.

Ez speciel bejött – furcsa is elképzelni, milyen lenne, ha a londoni 6:3 nem épülhetett volna be a (futball)kultúránkba. A Barca sztárja ugyan két gólt is szerzett „Albionban", a győzelem nekik mégsem sikerült, hisz a gálamérkőzés utolsó perceiben egyenlítettek a vendéglátók. Egy hónappal később az Aranycsapaté lett tehát az első idegenbeli siker a sportág őshazájában.

Visszatérve a katalánokra: ahogy az eurobarca.hu honlap írta, 1953 és 1957 között nem sikerült egyetlen kupát sem elhódítaniuk, elsősorban mert Kubala nagyon sokat volt sérült, viszont a szurkolótábor nőttön-nőtt. Hamarosan kicsinek bizonyult a 60 ezres (!) Les Corts aréna, ezért 1954-ben sor került az ünnepélyes alapkőletételre, majd közel három év alatt megépült a 90 ezres Camp Nou stadion.

A hatalmas érdeklődés a legendák szerint Kubala csodálatos játékának (azon belül például cseleinek, kombinatív készségének és szabadrúgásainak) volt köszönhető, s a női nézők száma ezekben az években bizonyíthatóan a többszörösére növekedett...

Több kisebb trófea és az 1961-es BEK-döntő mellett öt kupát, négy bajnokságot és két VVK-t nyert alakulatával, s a sikerek egy részében magyarokkal is osztozhatott, hiszen '56 után Puskáshoz hasonlóan ő is segített a nyugatra szakadt honfitársainknak (eleinte magának Öcsinek is), s többek között az ő hatására igazolták le Kocsis Sándort és Czibor Zoltánt, valamint Kaszás Lászlót és Szalay Tibort is.

Eközben a spanyol válogatottban 19 fellépésén 11-szer volt eredményes, ugyanakkor világrekordernek számít, mert rajta kívül senki más nem öltötte magára (a FIFA által elismerten) három ország nemzeti csapatának mezét is. Az Európa-válogatott Kubala azonban nagy bánatára vb-n sosem rúghatott labdába, mert 1962-ben (akkor már az Espanyolból, ahol „levezetésként" játszott) sérülés miatt lemaradt a chilei tornáról.

Nem elsősorban az eredménysora volt utánozhatatlan, hanem az a szerep, amelyet klubja (újbóli) felvirágoztatásában betöltött. Gyökereit nem felejtette, de világpolgárnak mondta magát, aki ott lelt igazi hazára, s ott lett a kedvencek kedvence. Megtanulta, mit jelent katalánnak lenni, és gyakran hangoztatta: „A Barcelona több mint egy klub, az emberek szívében Katalóniát, a nemzeti érzéseket, a büszkeséget is jelenti."

A szerepét mi sem jelzi jobban, mint hogy ezért, illetve a 345 meccsen szerzett 274 góljáért (bajnokikon 256/194, ezt Lionel Messi nemrég szárnyalta túl) a drukkerek 1999-ben őt választották meg a klub legjobb 20. századi játékosának, pedig hatalmas, nála nagyobb sztárok is (Johan Cruyff, Diego Maradona, Romário, Hriszto Sztoicskov, stb.) megfordultak utána az együttesben az ezredfordulóig.

Edzőként is rengeteg helyet megjárt, és sokatmondó, hogy tizenegy éven át (1969–1980) volt Spanyolország szövetségi kapitánya, az olimpiai csapattal pedig másodedzőként 1992-ben – éppen a kedvenc városában! – aranyérmes lett az ötkarikás játékokon.

Tíz esztendeje hunyt el (és rögtön másnap, 2002. május 18-án el is temették, három éve pedig a szobra is áll a Camp Nou mellett). Csütörtökön még szinte egész Spanyolország a friss BL-győztes Realt ünnepelte, ám pénteken hirtelen minden elcsendesült. A halála miatt ugyanis szinte megállt az élet, a televíziók is rendkívüli közleményben tudósítottak a hírről.

Az NS beszámolója szerint a Barca otthonában épp az új vezetőedző, a holland Louis van Gaal hivatalos sajtóbemutatóját tartották, amikor az újságírókkal szemben ülő Joan Gaspart klubelnök hirtelen sírni kezdett. A teremben pedig lassan mindenkinek könnybe lábadt a szeme, mivel a kórházból megerősítették, hogy 75 évesen elment a már egy ideje súlyos beteg Laszy – a Lacit nem tudták kiejteni a helyiek, ezért spanyolosan mondták –, akinél kevés labdarúgót szerettek jobban Hispániában.

Nicolau Casaus tiszteletbeli elnök, aki az egyik legjobb barátja volt Kubala Lászlónak, a következőt nyilatkozta: „Kubala nemcsak a Barcelona első sztárja volt, hanem ő maga volt a Barcelona. Laszy halálával egy családtagot veszítettünk el, akinek pótolhatatlansága miatt a Barca már sohasem lesz olyan, mint a múltban. Már csak azért sem, mert ő tette naggyá azt a Barcelonát, amelyet ma annyira tisztel a világ.″

KUBALA, A BARCA MÍTOSZA

 

 

„KUBALA A SIKER ÚTJÁRA VEZETTE A BARCÁT"
 Ramón Alfonseda, a Barcelona Veteránjainak Szövetsége elnöke is válaszolt kérdéseinkre, aki 1969 és 1973 között a Barcelonában futballozott, valamint részt vett az 1968-as mexikói olimpián a spanyol válogatottal.

– Rengeteg aranylabdás futballista játszott a Barcában, mégis Kubala a klub alfája. Miért?
– Kubala László volt az a játékos, aki a sikerek útjára vezette a Barcelonát. Fantasztikus futballista volt, és hihetetlen eredményeket ért el vele a klub. Hogy mást ne mondjak, sikerült egy évben öt címet is elhódítania a csapatnak. Új szintre emelte a Barcelona játékát, és az egész spanyol futball előrelépéséhez hozzájárult. Személy szerint igazi úriembernek ismertem meg, aki jó barátom volt.

– Igaz-e a legenda, hogy Kubala miatt kellett megépíteni a Camp Nout, mert annyian voltak kíváncsiak a játékára, hogy a nézők nem fértek be a korábbi stadionba?
– Teljes mértékben. A Kubala nevével fémjelzett csapat olyan sikereket ért el, hogy a Camp de Les Cortsban már nem fértek el szurkolók, akik látni akarták a Barcelonát. A klub akkori elnöke, Francesc Miró-Sans ezért döntött a Camp Nou megépítése mellett, amelyet 1957. szeptember 24-én adtak át. A Kubala-szobor felavatása is éppen a stadion megnyitásának évfordulóján lesz.
 

– Nem mindennapi, hogy egy sportolónak szobrot emelnek. Ráadásul nem is egy katalánnak... A Kubala, Kocsis, Evaristo, Suárez, Czibor csatársorban hárman is magyarok voltak. Mennyire ismerik ezt Katalóniában?
– Az emberek itt nagyon jól tudják, hogy az akkori Barcelonában több nagyszerű magyar futballista is szerepelt. Kubalának pedig szeretnénk méltó emléket állítani azzal, hogy bronzszobrát a Miró-Sans elnöknek emelt emlékmű mellett helyezzük el a Camp Nouban.

– Kié a szobor ötlete?
– A Barcelona Veteránjainak Szövetsége érezte úgy, hogy meg kell adni ezt a tisztességet a klub legnagyobb futballistájának.

– Mennyibe kerül a szobor?
– Negyvenezer euróból építettük meg az emlékművet.

– Ki állta a költségeket, csak a klub, vagy Barcelona városa is beszállt?
– A város nem vett részt a projektben, viszont hosszú ideje zajló kampányunk keretében több mint négyszáz adományozó járult hozzá a költségek fedezéséhez, legalább tizenöt euróval. Ezenkívül a klub és a veteránok szövetsége fizette a szobrot.