A Real braziljainak volt oka az ünneplésre a Zaragoza ellen (Fotó: Action Images, archív)

Feltehetőleg csak a legelvakultabb Zaragoza-drukkerek ábrándoztak arról 2006 februárjának elején, hogy csapatuk folytatja remek gólgyártási szériáját, és a Real Madridnak is berámol egy párat a Király-kupa elődöntőjének odavágóján.

Fél tucat találatra azonban bizonyára még ők sem mertek gondolni, mert – bár Víctor Munoz együttese a Barcelonának és a Betisnek is négyet vágott a megelőző napokban – a „királyi gárda" felszálló ágban érkezett a La Romaredába – a fővárosiak még veretlenek voltak abban az évben –, ráadásul a másfél évvel azelőtti döntőbeli fiaskójuk miatt a revánsvágy is hajtotta a blancókat (2004-ben hosszabbítás után 3–2-re veszítettek a trófea megszerzésének küszöbén).

Ehhez képest Diego Milito bő fél óra elteltével már klasszikus mesterhármast ünnepelhetett, és a helyiek általános jókedvét az sem rontotta el, hogy a szünet előtt Júlio Baptista szépíteni tudott. Biztos megérezték, hogy a folytatásban még nagyobb „mészárlást" csap a Zaragoza: Milito gyorsan bevágta a negyedik találatát is, majd jött éktársa, a brazil Ewerthon, aki duplával fejelte meg az argentin addigi termését (6–1).

REAL ZARAGOZA–REAL MADRID 6–1
 

 

Ilyen megalázó kudarc után (amely során ráadásul David Beckham is megsérült) nem könnyű okosat mondani a sajtó képviselői előtt, Juan Ramón López Carónak, a Real Madrid edzőjének – aki csak decemberben váltotta a kispadon Vanderlei Luxemburgót – mégis vállalnia kellett a hálátlan feladatot:

„Nem hibáztatom a játékosaimat, mert a legjobb tudásuk szerint teljesítettek, de ez ma nem volt elegendő. Én vagyok a felelős a vereségért, hiszen az én elképzelésem szerint játszottunk, ezért azt várom, hogy a kritikák ellenem, és ne a futballisták felé irányuljanak. Én tehetek mindenről" – mea culpázott a madridi tréner.

Ha nem a Realról lenne szó, talán fel sem vetődött volna a fordítás lehetősége, ám a világ legnagyobbjának tartott labdarúgóklubnál ez szinte magától értetődőtt. Iker Casillas, a gárda kapusa optimista volt – noha saját bevallása szerint addig csak edzésen kapott hat gólt, hivatalos mérkőzésen soha.

 ZIDANE ÚJRA A RÉGI VOLT
 

Zinedine Zidane-t már temették, ugyanis a francia zseni a megelőző év(ek)ben a kiégettség jeleit mutatta, és nemegyszer úgy nyilatkozott, hogy már a Realnál 2007-ig érvényes szerződése lejárta előtt visszavonul. López Caro edző érkeztével viszont mintha kivirult volna a középpályás: összefogta a csapatot, futott, hajtott, és még gólokat is termelt.

 

A Zaragoza elleni kiesés sem szegte a kedvét, sőt azzal, hogy ismét érezte az igazi erőt a klubjában, még inkább felvillanyozódott.

 

„Nem sok van hátra számomra, de azt szeretném a legjobban kihasználni, és kiélvezni, amennyi még megadatik – nyilatkozta az aranylabdás, vb- és Eb-győztes játékmester. – Új impulzust kapott a csapat Carótól, jobb az állóképességünk, és jobban is játszunk. Szeretnék még nyerni valamit Madridban, és a világbajnokságra is nagy reményekkel utazom."

 

Utóbbin aztán csak néhány hajszálnyi (lásd: Zizou eltévedt feje) hiányzott a búcsúzó klasszis álmainak beteljesüléséhez...

„Most Juanito szellemiségére és a Bernabéu hangulatára kell támaszkodnunk. Remélem, a szurkolók nem fordulnak el tőlünk, mert ha kiállnak mellettünk, sikerülhet a fináléba jutás" – utalt a kapus a hetvenes-nyolcvanas évek egyik madridi bálványára, akinek a neve egybeforrt több, a sírból visszahozott Real-továbbjutással. (Az egyik leghíresebb, a Celtic elleni BEK-negyeddöntő 1980-ból, amikor az együttes a glasgow-i 0–2 után az ő vezérletével és végül győztes góljával nyert 3–0-ra a saját stadionjában.).

De nemcsak a blancók játékosai nem voltak hajlandók elfogadni a megelőlegezett kiesés tényét, hanem a klubhoz közel álló zsurnaliszták sem. A klub hivatalos honlapján például jókora terjedelemben lehetett olvasni a gárda történelmi fordításairól a kupában (az addigi utolsó 1975-ben történt a Las Palmas ellen – 0–4 után 5–0), a fővárosi lapok pedig arról cikkeztek, hogy a Madrid korábban nyolc alkalommal nyert 5–0-ra ebben a sorozatban (előtte legutóbb 1986-ban a Huelva ellenében).

Igaz, a Marca így is Földrengés főcímmel jelent meg, az örök rivális Barcelona városának legnagyobb sportújságja, az El Mundo Deportivo címlapját pedig egyetlen hatalmas eredmény töltötte be: „6–1".

Ami a zaragozaiakat illeti, természetesen hatalmas volt az öröm, de visszafogottak maradtak a siker kovácsai. „Ilyen mérkőzésekről álmodik minden labdarúgó, remélem, lesz szerencsém legalább még egy ehhez fogható élményt átélni – mondta például az est hőse, Diego Milito. – A visszavágón viszont sok minden megtörténhet, annál is inkább, mert a Real Madrid az ellenfél. Nem szabad elbíznunk magunkat, mert jöhet egy rosszabb nap, és minden odavész."

Az argentin csatárnak egyébként tényleg volt még máskor is „szerencséje": elég, ha tavaly májusra gondolunk, amikor néhány héten belül az Olasz Kupa záró találkozóján, a bajnoki címet bebiztosító Inter-meccsen, illetve a Bayern ellen 2–0-ra megnyert BL-döntőn is eredményes volt, utóbbin mindkétszer – igencsak hozzájárult tehát a milánói nerazzurrik történelmi triplájához, és véletlenül sem mázli alapon...

Egyelőre azonban még az aragóniai alakulat légiósa volt, és szavait edzője, Víctor Munoz a következőkkel egészítette ki: „Mindegyik játékosom nagyot alakított, mondhatnám, súroltuk a tökéletesség határát. Ugyanakkor nem tudom elhinni, hogy eldőlt a továbbjutás. A Real Madrid nagy csapat és minden tiszteletet megérdemel, ezért a döntőről majd a második mérkőzés után beszéljünk."

Előbb persze még az élvonal hétvégi fordulója volt soron, és Bilbaóban főleg lélektanilag aratott fontos győzelmet a „királyi gárda", amelynek a kupában kapott hatalmas pofont követően kellett folytatnia a listavezető Barcelona üldözését. A feladat sikerült is, pedig a madridiak az előző hat idényben képtelennek bizonyultak bevenni a baszkok otthonát. Most 2–0-ra felülkerekedtek a fennállása első kieséséhez egyre közelebb kerülő Athletic vendégeként.

A legtöbben mégis csupán legyintettek, amikor a Real katasztrofális zaragozai vereségét követően a fővárosi lapok, illetve maguk a játékosok a legendás elődöket emlegették, miközben erősködtek, hogy az 1–6 ellenére is van sanszuk.

Sokakban talán még felháborodást is kiváltott, ahogyan a Madrid és a holdudvarába tartozó sajtóorgánumok kezelték a La Romaredában kapott hatost, ugyanis ahelyett, hogy a felelősök meakulpáztak volna (igaz, mint láttuk, López Caro vezetőedző az egyik nyilatkozatában elvitte a balhét), a média pedig leszedte volna a keresztvizet a csapatról, másról sem lehetett hallani-olvasni, mint hogy a Realnak mennyi esélye van a továbbjutásra.

Február 14-én azonban már a pályán kellett megmutatniuk az együttes tagjainak, hogy az egyhetes propaganda-hadjárat nem volt alaptalan. Itt kell megjegyezni, hogy a drukkerek vakon bíztak kedvenceikben, a Bernabéu csordultig megtelt.

Aztán láss csodát: tíz perc alatt hármat vágtak be a házigazdák, és bár a szünetig már csak kihagyott helyzeteket jegyezhettünk fel, nem sokkal a fordulás után Roberto Carlos bombája is a kapuba vágódott, a delírium közelébe juttatva a szurkolókat. A totális varázslat azonban elmaradt, nem született meg a továbbjutást jelentő ötödik „brazil" gól is – az előző hármat tudniillik Cicinho, Robinho és Ronaldo szerezte –, sőt ha korrektek akarunk lenni, akkor megemlítjük, hogy Ewerthon (egy újabb honfitársuk...) révén a Zaragoza szabályosnak tűnő, de les címén meg nem adott találatot ért el.

„Ma ünnepnap volt – jelentette ki a kiesés ellenére diadalittas Florentino Pérez, a Real elnöke. – Már nem is emlékszem az idejére, mikor éltünk át ilyen varázslatos és hősies éjszakát. Egyetlen gól hibádzott, de figyeltem a drukkerek arcát, mindannyian elégedetten távoztak."

„A csapat töretlenül halad a jó úton, mindössze a zaragozai meccsen tévedtünk le róla. Sajnálom a szurkolókat és a játékosokat, többet érdemeltek volna" – ezt már López Caro mondta, míg kollégája, a Zaragoza történetének 11. kupadöntős szereplését kivívó Víctor Munoz így summázott: „Gratulálok a Real Madridnak, futballistái emberfeletti teljesítményt nyújtottak. Mi viszont felkészültünk a legrosszabbra, és volt elég tartásunk is, ezért megérdemeltük a fináléba jutást."

Végül álljanak itt a 4–0-ra alulmaradó, mégis továbblépő látogatók részéről a korábban épp az ellenfélnél alkalmazásban álló César mindennél többet mondó szavai: „Olyan volt a kapuban állni, mint Napóleon seregeivel farkasszemet nézni. Komolyan mondom, a harmadik gól után arra gondoltam, hogy sérültnek tettetem magam, és cserét kérek. Elképesztő, hogy túléltük ezt a vihart."

REAL MADRID–REAL ZARAGOZA 4–0