Jesús Gil idején olykor ünnepelni is volt mit

A börtönből másfél évtizeddel korábban, Franco tábornok amnesztiájával szabaduló Gil (a hatvanas évek végén összedőlt egy általa felhúzott épület, a romok között 56 ember lelte halálát, de a közkegyelemnek hála, nem kellett letöltenie a teljes büntetését) 1987-ben vette át a harmadik legnagyobb spanyol klubot, amely a csőd szélén állt.

Saját bevallása szerint akkoriban keveset értett a futballhoz, pénze viszont építési vállalkozásaiból és ingatlanüzleteiből volt bőven, így elkezdte felvirágoztatni az Atlético Madridot. Munkássága alatt az együttes háromszor nyerte meg a Király-kupát és egyszer a Primera Divisiónt, valamint remek játékosokat (például Christian Vieri, Jimmy Floyd Hasselbaink, Valerón, Paulo Futre, Juninho Paulista stb.) csábított a gárdájához.

Csakhogy a kapkodásnak, türelmetlenségnek nem lett jó vége. A csapatépítésre szinte sohasem hagyott időt, uralma 16 éve alatt összesen 28 edzőt „fogyasztott el″, és szégyenszemre meg kellett élnie, hogy az Atlético 2000-ben, 66 esztendő után visszacsúszott a másodosztályba.

Gil nem nézte tétlenül a hullámzást, az ő időszaka alatt a viharos és gyakori trénercseréken túl is darázsfészekké változott a Vicente Calderón Stadion, hiszen az elnök menetrendszerűen botrányt kavart: hol az ellenfél menedzserét ütötte le ököllel, hol a saját futballistáit titulálta „pénzéhes kurváknak", hol pedig a vele szemben eljáró ügyvédeket (volt, hogy több mint 80 per zajlott egyszerre ellene) fenyegette meg roppant hatásosan...

A latin térségekben egyáltalán nem szokatlan, hogy az ilyen egyéniségek a politikába is belekóstolnak, és az 1933-ban született Gil esetében sem volt másképp. A kilencvenes évek elején pártot alapított, a „szerényen" saját nevével egyező rövidítésű, GIL-re keresztelt tömörülés elvben a független liberálisokat próbálta egy csoportba tömöríteni – miközben ő maga szélsőséges és drasztikus nézeteiről híresült el.

A Costa del Solon egyre több hívet szerzett magának, 1991-ben ő lett a kies tengerparti Marbella polgármestere, és minden virágzott, amikor beütött a krach. Amellett, hogy sokszor vádolták alvilági kapcsolatokkal (és hogy a brit, olasz, orosz gengszterek gyűjtőhelyévé vált a kellemes mediterrán környék), túlságosan is szabadelvűen gazdálkodott.

Amikor kiderültek a költségvetési szabálytalanságai (állítólag 26 millió eurót vett ki a város kasszájából a saját céljaira, például közpénzekből finanszírozta az Atlético méregdrága játékosvásárlásait...), rövid időre kétszer is megjárta a börtönt, ezen kívül 2002-ben meg kellett válnia a polgármesteri széktől, mi több, 28 évre eltiltották mindenfajta közhivatal viselésétől, és további jogi eljárásoknak nézett elébe.

Öröme is volt azonban azon a tavaszon: az Atlético nem rokkant bele a történtekbe, és – noha a vártnál hosszabb, kétesztendei „száműzetés" után, de – visszakerült az élvonalba. Ehhez az is kellett, hogy az idény előtt megint a klub régi jól bevált harcosa, Luís Aragonés üljön le a kispadra.

Ő egykor háromszoros bajnok, kétszeres kupagyőztes, (társ)gólkirály, valamint 1974-ben BEK-döntős – ott pedig a Bayern ellen gólszerző – volt játékosként, majd az utóbbit követően rögtön átlényegült vezetőedzővé, és három különböző ciklusban egy élvonalbeli (1977), illetve három kupaelsőséget hozott össze a „matracosokkal", megtoldva egy Interkontinentális(!) és egy hazai Szuperkupa-diadallal.

Most, a feljutás után persze nem várt rá fáklyásmenet, újoncként még egy ilyen nagy múltú együttesnek sem könnyű a spanyol élvonalban – hát még ha Jesus Gil y Gil a tulajdonosa. Január elején, a 16. fordulóban történt, hogy a piros-fehér-kékek a Villarreal vendégeként alulmaradtak 4–3-ra, mire a klubelnök kijelentette, hogy olyan játékosok, mint Santi, Carreras és Otero, érdemtelenek a csapatban való szereplésre, mivel „csak visszahúzó erőt jelentenek". Több sem kellett a magából kikelve szapult labdarúgóinak, akik közül az utóbbi adta a legfrappánsabb választ.

„Természetesen megbántottak ezek a szavak, viszont sokkal komolyabban venném őket, ha egy profi, mondjuk az edző mondta volna. Az elnök szájából nincs akkora értékük. Persze nézhetjük a jó oldaláról is a dolgot, hiszen ha a presidente ennyire aktív, az csak azt jelentheti, hogy működik a szívritmus-szabályozója, amelybe a jelek szerint kiváló elemek is kerültek" – mondta a védő Otero, utalva arra, hogy Gil szervezetébe éppen pár nappal azelőtt, az év harmadik napján ültettek be egy pacemakert.

Ennyivel nem volt vége, az ügy tovább gyűrűzött az éppen fennállása századik évfordulóját ünneplő Atléticónál. Mint arról az NS 2003. január 8-án beszámolt, pár nap múlva már tisztán látszott, hogy a vezető kirohanása meggondolatlan volt, pillanatok alatt kiderült, egyedül van a véleményével.

Először ugye a játékosok válaszoltak neki (egyáltalán nem cizellált formában), nem sokkal később pedig már Aragonés mester, valamint a sportigazgató, Paulo Futre is ellene fordult. „A kijelentései egyáltalán nem tetszettek, sőt nagyon bántóak voltak rám nézve. Már beszéltem az elnökkel, és világosan megmondtam neki, hogy ha a játékosokat támadja, akkor engem támad, elvégre a szerződtetésekért én vagyok az első számú felelős" – jelentette ki az egykori kiváló portugál csatár.

A tréner sem rejtette véka alá a véleményét, és arra kérte az elöljárót, hogy a túlzó kritikák helyett inkább támogassa az együttest. „Egyáltalán nem értettem egyet a bírálataival. Mindemellett a csapat éppen egy nehéz periódust él át, amelyből nem lesz könnyű kimozdulni" – fogalmazott az újságíróknak Aragonés (a spanyol válogatott élén öt évvel később Eb-aranyat nyerő veterán szakember).

Sőt azt is mondta, hogy már-már arra gondolt, az ő menesztésére összeesküdött belső ellenzék provokálja Gilt. Az ügy végül odáig jutott, hogy presidentének mindenképpen le kellett ülnie elbeszélgetni az általa gerjesztett helyzetről és a folytatásról Futrével meg az edzővel (erre már a másodosztályú Xerez elleni hétközi 1–0-s idegenbeli kupasiker után került sor).

Utóbbiak végül nagyon rigorózus feltételeket szabtak neki: nyilvánosan bocsánatot kell kérnie a megvádoltaktól, a jövőben nem ragadtathatja magát ilyen kijelentésekre és ki kell fizetnie a kerettagok immár két hónapja esedékes bérét. Gil a jelek szerint belátta a tévedését, ugyanis a Radio Marca egyik műsorában a következőket mondta:

„Néha olyanokat is megbántunk, akiket nem akarunk, mint ahogyan azt én tettem a három sráccal. Nem érdemelték meg, ezért az elnézésüket kérem. A neveiket egyébként nem magamtól találtam ki, elém tették őket, és ha azon a papíron hét név szerepelt volna, akkor hét játékost szidtam volna. Tévedni emberi dolog, a lényeg, hogy nem akartam megbántani Oterót, Carrerast és Santit."

Emellett még azt is kijelentette, hogy nem áll szándékában elküldeni a szakvezetőt, akiben változatlanul megbízik, és reméli, hogy a Deportivo elleni hétvégi hazai derbire már mindenki megnyugodva készülhet.

Aztán pont ő volt az, aki a legkevésbé tudott lehiggadni – igaz, ebben már nem a verbális, hanem a valódi futball játszotta a főszerepet. A kitüntetett figyelemmel övezett rangadón ugyanis nagyon sokáig úgy tűnt, hogy nem bírnak egymással a felek, Jesús Gil pedig a mérkőzés szünetében rosszul lett. Még a stadionban megvizsgálta a klub főorvosa, és bár semmilyen rendellenességet nem talált, a biztonság kedvéért azt ajánlotta a presidentének, hogy hagyja ott a meccset és menjen haza.

A sportvezető eleget tett a tanácsnak, tekintettel a nemrég beültetett pacemakerére, ráadásul az előző hét veszekedései, illetve maga a találkozó izgalmai (egy gyors „ütésváltást" – José Mari és Makaay szerzett egy-egy gólt – követően akkor még 1–1-re állt a csata) sem tettek túl jót a beteg szívének.

Végül nyugodtan töltötte az éjszakát az otthonában, amiben biztosan segítségére volt, hogy az Atlético a második félidőben nagyszerű játékot mutatott be, és megérdemelten vetett véget a La Coruna-iak veretlenül megvívott tíz bajnoki mérkőzésből álló sorozatának.

Egyébként egészen a hajráig kellett várni az újabb eseményekre, aztán beindult a madridiak csodagyereke, a még nem egészen 19 éves Fernando Torres, és egy góllal, illetve egy gólpasszal eldöntötte a három pont sorsát (3–1) – ő amúgy a nagy feszültséget kiváltó, elbukott villarreali fellépésen duplázni tudott. A csapat ezzel a három ponttal került ötven százalék fölé, és ekkor a tabella 8. helyén állt.

A szezon végére visszacsúszott a 11. pozícióba, de még mielőtt odáig jutott volna, újabb fejlemények tették próbára Gil idegeit, ám ezúttal nem a pályán. Alig valamivel az említett vitái és gyengélkedése után, február közepén sikkasztás és okirat-hamisítás vétsége miatt három és fél év börtönre ítélte őt a bíróság, továbbá halmazati büntetésként le kellett mondania klubja saját tulajdonában lévő részvényeiről, valamint be kellett fizetnie az államkasszába 16.23 millió eurót.

Szinte biztos volt, hogy a presidentének idős korára és megromlott egészségügyi állapotára való tekintettel ezúttal nem kell bevonulnia a börtönbe, főleg mert fellebbezett a legfelsőbb bírósághoz. A klub élén az utóda a családhoz közel álló – és máig hivatalban lévő – Enrique Cerezo lett, míg az Atlético többségi tulajdonát meg tudta tartani: elég megnézni a jelenlegi elnökség összetételét, és hogy az általános igazgatót manapság is Miguel Ángel Gil Marínnak hívják (fiára és az új elnökre – akik addig is fontos pozícióban voltak – szintén börtönbüntetést szabtak ki annak idején, de csak felfüggesztve...).

„Mindent feláldoztam az Atléticóért. A vagyonomat, az egészségemet, a szabadságomat. Viszonzásul csak szidalmat és kritikát kaptam" – az idősebb Gil ezen szavak kíséretében vált meg szeretett klubjának elnöki posztjától, amikor 2003. május végén hivatalosan lemondott. Akkor talán nem is gondolta, hogy a három nagy áldozat egyike egy esztendővel később végzetesnek bizonyul.

A modern kor Roman Abramovicsának egyik előfutára ugyanis 2004 májusában szélütést kapott, és bár azonnal kórházba szállították, néhány napig reménykedtek is a felépülésében, az orvosok végül nem tudták megmenteni az életét. Hetvenegy évesen hunyt el.

 ÉLETKÉPEK – JESÚS GIL

 

A fent említettek miatt nem igazán lehet egyértelmű sikersztorinak tekinteni a 16 évig tartó futballvezetői működését, és akkor arról a legendás esetről még nem is szóltunk, hogy 1992-ben takarékossági okokból egy tollvonással megszüntette az utánpótláscsapatokat a Vicente Calderón Stadionban – erre mondják a mai napig Spanyolországban, hogy nagyobb hiba volt, mint Marbella polgármestereként elsikkasztani több millió pesetát. A fiatal korosztályok legnagyobb tehetségét ugyanis Raúl Gonzáleznek hívták, aki egyéb lehetőség híján átigazolt a nagy rivális Realhoz. A további pályáját elég jól ismerjük...  

Visszatérve az exelnökre: 1996-ban vele (és Radomir Anticcsal a kispadon) jött össze az Atlético történetének első és máig egyetlen duplázása, ráadásul attól fogva külön-külön sem sikerült a bajnoki vagy kupagyőzelmet megismételni (noha a Quique Sánchez-Floresszel tavalyelőtt elhódított Európa-liga- és kontinentális Szuperkupa-trófea kétségkívül nagy eredmény) – sőt a „matracosok" 1996 óta még dobogóra sem állhattak a Primera Divisiónban.

Jesús Gil y Gilre több okból is még jó darabig emlékezni fogunk.