Pato gólöröme – idén már nem volt minek örülnie a Bernabéuban (Fotó: Reuters – archív)

A klubok múltja alapján nevezhettük volna akár az előző ősz rangadójának is a Real Madrid–Milan párharcot, de az „odavágóra" készülve ezt nem igazán indokolta a két fél aktuális formája. A spanyolok ugyan nagyjából az elvárásoknak megfelelően teljesítettek (a bajnokságban a második, BL-csoportjukban az első helyen álltak), ám az olaszok jóval több gonddal küszködtek (a Serie A-ban csak nyolcadikok voltak, a szóban forgó C-csoportban pedig a kieséssel fenyegető harmadik pozíciót foglalták el).

Mégis különös párharcra volt kilátás 2009. október 21-én a Bernabéu Stadionban: Kaká ismét a Milan játékosaival futballozott – csak éppen ellenfélként. A lombard klubot 2003-tól hat éven át szolgáló, majd tavaly nyáron (nem feltétlenül önszántából) 65 millió euróért a leendő riválishoz költöző brazil világbajnok okkal számíthatott arra, hogy minden pisszenését, kacsintását, sportszárigazgatását kritikus szemmel figyelik majd, mindkét táborból.

Spanyolországban egyre türelmetlenebbül várták, hogy a játékos legalább konyhanyelven megtanulja a nyelvüket, és végre ne olaszul nyilatkozgasson a madridi újságíróknak, Itáliában viszont meg is haragudtak rá, amiért a Milan Zürich elleni BL-meccse előtt azt merte mondani, hogy ő bizony a svájci győzelemnek örülne jobban.

Szóval vigyáznia kellett, hogy ezúttal merre néz, kivel pacsizik, hová lép – főleg, mert a vele nagyjából egy időben érkező másik aranylabdás sztár, Cristiano Ronaldo továbbra is sérüléssel bajlódott, azaz nem vonta el a figyelmet a brazilról.

„Nem tudom még, milyen lesz a volt társaim ellen játszani, új nekem ez a helyzet. Hogy melyik a nagyobb klub? Világszinten talán a Real. Bármerre utazik a csapat, Japántól az Egyesült Államokig mindenütt elképesztő népszerűségnek örvend, és ebben kissé különbözik az olasz egyesülettől" – nyilatkozta Kaká, újabb tőrdöfést megeresztve volt együttesének szurkolói szíve felé.

A meccsen aztán mégsem ő lett a főszereplő, hanem két honfitársa (meg egy spanyol kulcsember). Lehetett volna egy harmadik is, hiszen a nagy nosztalgiázás éjszakáján Ronaldinho is újra lehetőséget kapott, hogy meghódítsa a madridi közönséget – 2005-ben a Real-szurkolók is vastapssal díjazták a Barcelona akkori sztárjának felejthetetlen teljesítményét –, azonban mindezeknél majdnem jelentősebbnek bizonyult egy másik visszatérés: Dida rossz formájáé.

Korábban úgy tetszett, a Milannál sikerül végre a cserepadon tartani a gyermeteg hibákra hajlamos brazil kapust – aki mellesleg szintén világbajnok, valamint a klub 2003-as BL-diadalának legfőbb hőse –, azonban Christian Abbiati és Marco Storari sérülése miatt kénytelenek voltak „rehabilitálni" és rábízni a háló őrzését.

Hamar úgy gondolták, hogy rosszul tették. Még húsz perc sem telt el, és Dida máris hajmeresztő mozdulatsort mutatott be. Esteban Granero közepesen gyenge lövését könnyedén megfogta, illetve dehogy fogta: a labdát maga elé ütötte, ám még így is könnyedén magához ölelhette volna, hiszen el sem pattant tőle, a kezéből azonban kiperdült, a térdével Raúl elé szerencsétlenkedte, a blancók örök csúcsdöntögetője pedig az ajándékot „kegyetlenül elfogadta" (1–0).

Ha a játékvezető korábban nem nézi el nagyvonalúan Gianluca Zambrotta ámokfutását, és tizenegyest ítél, amikor a védő a tizenhatoson belül előbb ballal felvágta, majd jobbal jól megrúgta Karim Benzemát, akár már kettő is lehetett volna ekkor. A második félidőben aztán Dida nagyobbnál nagyobb védésekkel igyekezett feledtetni a meccs eleji tettét, a támadófeladattal megbízott milanosok pedig közben lerendezték a házigazdákat a mérkőzés záró fél órájában.

Andrea Pirlo a 62. percben körülbelül 35 méterről lőtt a későn vetődő Iker Casillas kapujába – ebben a gólban még csak félig volt benne a kapus, a következőben viszont már teljesen: egy hosszú indítást nézett el csúnyán, azaz hagyta Alexandre Patót ellépni és a labdát az üres hálóba passzolni. A csereként beálló Royston Drenthe lapos lövésével egyenlített a Real, ám az őrült hajrában – egy meg nem adott olasz találat után – Pato révén ismét megszerezte a vezetést a Milan, immár végleg (2–3).

REAL MADRID–MILAN 2–3
 

 

„Ez a találkozó a lehető legfontosabb pillanatban jött. A Roma elleni győzelem erőt adott nekünk ahhoz, hogy a Real otthonában is bravúrt érjünk el. Végig éreztük, hogy megnyerhetjük a meccset, akkor is, amikor vesztésre álltunk" – hangsúlyozta utóbb Pirlo. E mentalitás amúgy utána, a hétvégén is segítette a gárdát, mivel a Chievo vendégeként megint hátrányba került, de a nagy rohamozás jutalmaként az utolsó tíz percben Alessandro Nesta két fejesével azon az összecsapáson is feltámadt (s győzött ezzel fél év után újra zsinórban három tétmeccsen...).

Pato pedig, akinek előtte hosszú időn át elmaradoztak a góljai, ezekben a napokban bizonyította, hogy ha folyamatosan még nem is, de alkalmanként képes felnőni az igen magas elvárásokhoz: a Roma elleni, szintén 0–1-ről megfordított bajnokin (2–1) ő jegyezte csapata második gólját, a Bernabéuban pedig kétszer is betalált. A hirtelen jött sikerek alaposan fel is lelkesítették:

„A Realnak lőtt két gól csak a kezdet – ígérte. – Szeretnék történelmet írni a labdarúgásban. Madridban olyan érzésem volt, mintha a BL-döntőt és az Aranylabdát egyszerre megnyerhetném. De van még egy nagy álmom: szeretném kiérdemelni, hogy bekerüljek a brazil világbajnoki keretbe."

Hát, ez mind nem jött neki össze (egyelőre). A Realnál is megromlott az idény elején tapasztalható felhőtlenül boldog hangulat. Egyes jelekből többen arra következtettek ugyanis, hogy a hatalmas nyomás alatt mégiscsak összeroppanhat a kezdetben oly erősnek látszó egyesület. Az olaszoktól beszedett pofon mindenesetre megszédítette a gárdát, amely rögtön utána sem Gijónban nem tudott felülkerekedni (0–0), sem az alcorcóni fellépésén – sőt az alsóbb osztályú kiscsapat 4–0-val ki is penderítette a Király-kupából a „királyi klubot"...

Végül aztán a Primera Divisiónban a Barcától alig elmaradva ezüstérmes lett az áttörést a nyártól már José Mourinho mágiájától remélő együttes – ez a szereplés jobb volt, mint a Milan éllovasoktól távoli harmadik helye Itáliában –, de az előző szezon még egyértelműen ráment az útkeresésre, az új galaktikus korszak sztárjainak összecsiszolódására. A BL-ben a legjobb 16 között a mumus Lyon kiselejtezte a csoportját előzőleg simán megnyerő Realt, miközben a Milan a Manchester Unitedtől összesen hét gólt kapott...

Az előző idény nem róluk szólt.

 

 

1959-ben e napon játszották Kölnben az NSZK–Hollandia válogatott labdarúgó-mérkőzést, amelynek eredménye nem a játék valós képét tükrözte. A vendégek különösen az első félórában okoztak sok gondot a bizonytalankodó hazai védelemnek, ám sérülések miatt új balszárnnyal kellett kiállniuk, így végül is nem tudtak betalálni. A németek azonban kétszer is, de félidei vezetésüktől függetlenül meglehetősen nyílt volt a küzdelem. Aztán a szünet után az akkori első számú csillag, Uwe Seeler belőtte a harmadikat, és attól fogva csak  egy csapat volt a pályán – Sepp Herberger csatársora olyan játékot nyújtott, mint a magyarok elleni berni vb-döntő óta eltelt bő öt évben csak nagyon ritkán. A vége 7:0 lett (a németalföldiek szerint eltúlzott különbség), pedig Helmut Rahn be sem talált (ami rá nem volt jellemző, viszont így is minden megmozdulásával őrületbe kergette a védőket és helyet csinált társainak). Seeler tripláig jutott, és sokan dicsérték az új felfedezettet, Albert Brüllst is. A tárgyilagos szakemberek azonban láttak hibákat az együttes produkciójában, és óvatosan néztek a mieink elleni, november 8-i budapesti meccs elébe. Igazuk is lett: néhány nappal ezután Baróti Lajos alakulata – amely ekkorra végleg újraformálódott és túltette magát az 1958-as vb csalódásán – Tichy Lajos mesternégyesével 8:0-ra legázolta a korábban magasan jegyzett Svájcot, majd amikor eljött az ideje, 4:3-ra megverte a nyugatnémeteket is úgy, hogy kétszer már három góllal vezetett.

1969-ben e napon került sor Győrben a labdarúgó EVK-párharc (az UEFA-kupa elődje) 2. fordulóbeli odavágójára a házigazda ETO és a háromszoros VVK-győztes, az előző idényben KEK-döntős Barcelona között. A katalán gárda akkor tájt nem számított akkora sztárcsapatnak, mint még Kocsis és Kubala idejében, sem amennyire a kilencvenes években és napjainkban, de egyértelműen a Real utáni második legtekintélyesebb spanyolországi klubnak minősült. A Rába-parti városban óriási volt a felhajtás, húszezren mentek ki a meccsre, amelyen a vendégeknél láthattak két érdekes nevet is: a kapuban Reina állt (a mai Liverpool kapusának szintén válogatottságig jutó apja), míg jobbfedezetként a klub későbbi edzője, Rexach szerepelt. A Győr már a 6. percben vezetett Varsányi révén, ám aztán három góllal válaszoltak a vendégek (összesen három kapura lövésből – ez az összecsapás bizony legfőképp a potyákat beszedő Tóth kapuson ment el...), és Orbán 88. percbeli találata már csak a szépítésre volt elég. A gránátvörös-kékek elismerték, hogy a szerencsére is szükségük volt a 3:2-es sikerhez, viszont Barcelonában támadóbb felfogást ígértek. Ennek megfelelően odakint eggyel nagyobb különbséggel, 2:0-ra győztek is.

1979-ben e napon egymás után másodszor is megmérkőzött egymással Moszkvában az ötkarikás címvédő magyar és a következő évi olimpiára házigazdaként készülő (s majdan aranyérmet szerző) szovjet vízilabda-válogatott. Az első meccsen a házigazdák a veterán Kabanovot, Gyarmati Dezső kapitány pedig az ezúttal itthon hagyott Szívóson kívül Molnár kapust és Budavárit is pihentette. Szoros csata után igazságosnak mondható 5–5 lett a vége, bár kicsivel a magyar csapat állt közelebb a győzelemhez. Az ellenféltől különösen a világklasszis „Misi", vagyis Msvenieradze tűnt ki. A visszavágón aztán visszakerült Budavári, azonban ekkor meg a talán legnagyobb klasszis, Faragó maradt ki, szóval tovább folyt a kísérletezgetés. A szbornaja – amelynek szakvezetője nagyon fogadkozott, hogy másodjára már mindenképpen összekapják magukat és nyernek, mert ezt a mérkőzést a tévé is adja ... – 2–0-ra és 5–3-ra is vezetett, de az utolsó játékrészben a mieinknek sikerült fordítaniuk (a döntő gólt emberhátrányból szerezve!), és roppant értékes, 7–6-os győzelmet arattak az előző években megfiatalított, ám azóta szépen összeérő szovjetek ellen. E második meccs hőse a négy gólig jutó Kuncz volt.

1989-ben e napon arról írt a Népsport, hogy Katarina Witt, az NDK kétszeres olimpiai bajnok műkorcsolyázónője, a „szocializmus legvonzóbb arca" egyelőre felfüggesztette a színművészeti tanulmányait. A főiskola helyett újból a jég kapott főszerepet az életében, amint azt a Junge Welt munkatársának elmondta. Ugyanis a következő két hónapban forgatták a Carmen a jégen című filmet, amiről a sportolónő így nyilatkozott. „Ez a film lehetőséget nyújt számomra, hogy ismét valami maradandót alkossak. A nyáron megkezdtem az intenzív edzéseket, mert új szerepkörömben is szeretném bemutatni a háromfordulatos ugrásokat." A filmet márciusban, egy időben tervezték bemutatni az Egyesült Államokban és mindkét német államban. A produkció rendezője és operatőrei NSZK-beliek voltak, míg a szereplőgárda nemzetközi. Olyan hírességeket láthattak újból – ezúttal a mozikban – a sportág rajongói, mint az amerikai olimpiai bajnok Brian Boitano, aki Don Josét alakította, vagy a világbajnok kanadai Brian Orser, Escamillo szerepében. Witt a szerepért 1990-ben Emmy-díjat kapott.

1999-ben e napon szokatlan helyszínen, egy régi pártházban játszotta le soros idegenbeli mérkőzését a Ronchetti-kupa P-csoportjában az FTC-Diego női kosárcsapata, de ez nem zavarta meg a magyar együttest: a zöld-fehérek (Török 2, Károlyi 29, Csákány 4, Seres 12, Papp 19, cserék: Kalmár-Nagy 13, Farkas 3, Cserny 2, Hagara 8, Kajdacsi 8) végig kiválóan dobtak, gyakorlatilag nem volt gyenge pontjuk. Így aztán szép lassan felőrölték a bolgár bajnok és kupagyőztes Neftohimik Burgaszt – az ellenfél képviselői már a szünetben mentek gratulálni a ferencvárosi küldöttséghez... A tetemes előny tudatában Zsoldos András nyugodt szívvel pályára küldhette a fiataljait is, mert csupán az volt a kérdés, hogy sikerül-e elérni a 100 pontot. Három másodperccel a vége előtt ez is meglett (100–72)... Jellemző, hogy a nézők java része már a meccs közben hazament, hogy láthassa a televízióban a Levszki Szófia–Juventus UEFA-kupa-mérkőzést (amely mellesleg 1–3 lett, sok örömük tehát abban sem volt). A Fradi végül négyből négyszer nyerve végzett a csoport élén (a boszniai Livnót is oda-vissza megverte), de hiába kapta következő ellenfelét a csoportmásodikok közül, olyan balszerencséje volt, hogy éppen a címvédő Las Palmas-i Caja Rurallal került szembe, amely itthon négy, a Kanári-szigeteken öt ponttal nyert, ezért a mieink már a 16 közé sem kerültek be (bezzeg a spanyolok – ők ezúttal is eljutottak a fináléig).