Nagyszerűen képviselt minket, pedig nem volt spanyol – Del Bosque Kubaláról

Kubala-megemlékezés Madridban, elsőre furcsán hangzik. Főleg most, amikor a hagyományos Real Madrid–FC Barcelona futballszembenálláson túl napi politikai kérdéssé vált, hogy ki a független Katalónia, és ki az egységes Spanyolország híve. És nemcsak Barcelonában tapintható a feszültség, hanem Madrid utcaképe is reagált az elmúlt hónapok eseményeire: szótlan, de egyértelmű üzenetként spanyol zászlók ezrei feszülnek és lengenek az ablakokban, erkélyeken, mintha minden este pályára lépne a válogatott. Mint azokban a napokban, amikor Vicente del Bosque irányításával 2010-ben világ-, majd 2012-ben Európa-bajnok lett a spanyol csapat, amely – jóllehet többségében a Barca katalán sztárjaira épült – évekig uralta a világfutballt és testesítette meg a Spanyolország közös erőfeszítéseit.

Az edző a Real Madridból érkezett, ott élt, játszott és dolgozott évtizedeken át, hitelesebb madridista aligha létezik, mégis ő volt az, aki olyannyira jó kapcsolatba került minden játékosával, a katalánokkal is, hogy végül már-már megkérdőjelezték hűségét a fővárosi klubnál, amellyel amúgy is emlékezetes módon szakított (vagy inkább az vele). Hiába nyerte meg a Madriddal az ezredfordulón a klub nyolcadik és kilencedik BL-/BEK-serlegét, majd utolsó idényében is a bajnokságot, miután nem tudott azonosulni az akkori (és jelenlegi) klubelnök, az egyébként azóta lassan Santiago Bernabéu elnök sikereit ostromló, többször újraválasztott Florentino Pérez „galaktikus" terveivel, s miután befolyásos volt játékosok is fanyalogtak, távoznia kellett. Hogy aztán a mélyen megbántott edző (még 2011-ben is visszautasította, hogy tiszteletbeli tag legyen a Real Madridnál) igazsága afféle átokként üljön a tizedik európai serlegére, a „Décimára" 12 évig hiába váró klubra.

Nem kérdés, hogy mára az elnök is belátta tévedését, hiszen a galaktikusokkal nem nyert BL-t, sőt egy időre az elnöki széket is át kellett engednie Ramón Calderónnak, és próbálta is már engesztelni a válogatottnál közben történelmi sikereket elérő edzőt, Del Bosque azonban hajthatatlan, ma sem jár ki a Bernabéu-stadionba. Igaz, egy interjú szerint azért nem, mert „nem szereti a nagy tömeget". A szurkolói legendárium szerint ugyanakkor egészen addig „nem nyerhette meg" a Real a tizedik kupát, amíg a válogatott világraszóló sikereivel vigasztalódó Del Bosque „el nem engedte" a madridi sérelmeit, ha úgy tetszik, fel nem oldotta az átkát, hogy akkor aztán volt tanítványa, Zinédine Zidane halmozza az újabb sikereket előbb másod-, majd vezetőedzőként.

„Nem lepett meg, hogy jó edző lett Zidane – mondta kérdésemre az edzőfejedelem. – Alaposan felkészült a feladatra a Castillánál." Ahogy egykor Del Bosque, tehetjük hozzá. Arra a kérdésre, hogy haragszik-e még a klubra, így válaszolt: „A klubra sohasem haragudtam, a klub örök. De akik vezetik, csak átmenetileg irányítanak..."

Nos, őt, a futballtörténelem egyetlen egyformán BL, Eb- és vb-győztes edzőjét kérte fel tehát a madridi magyar követség, hogy legyen az egyik díszvendége, megszólalója a Kubala-megemlékezésnek. Hiszen Madridban szövetségi kapitányként érdemes elsősorban emlékezni a „Szőke Csodára", aki tizenkét éven keresztül vezette a spanyol válogatottat, s akinek egyik stabil embere volt a csapatban a játékos Del Bosque 1975 és 1980 között, 18 mérkőzésen (csak Kubalánál volt válogatott). És éppen úgy, ahogy később a tanítványának, Kubalának is osztatlan tekintélye volt a válogatottnál, fel sem vetődött, hogy a keretből ki baszk, ki katalán, ki andalúz, és persze, hogy az edző magyar.

„Nagyszerűen képviselt minket, pedig nem volt spanyol" – mondta Del Bosque.

Ide tartozik még Alvaro különleges története. Ő Del Bosque középső gyermeke, s a most 28 éves fiúnál hetekkel a születése után Down-szindrómát diagnosztizáltak, ami kezdetben sok szomorúságot okozott szüleinek, de később a világhírű edző úgy nyilatkozott, hogy bolondok voltak, amiért annyit sírtak a feleségével Alvaro születése után, hiszen a fiú pozitív változást hozott az életükbe, megtanította őt szembenézni a nagy kihívásokkal, amiből edzői sikerei is fakadtak, Spanyolország világbajnok lett. És a boldog apuka teljesítette Alvarónak tett korábbi ígéretét: megengedte, hogy a hazatérő csapattal együtt ünnepeljen, és ő is magasba emelje a vb-trófeát. Megindító pillanat volt, és most, a Kubala-megemlékezést megelőző nagyköveti ebéden, Győri Enikő rezidenciáján éppen Alvaro kerül szóba a beszélgetésünkben.

„Gratuláló levelet kaptam a magyar miniszterelnöktől a világbajnoki győzelmünk után – mesélte Del Bosque. – És ebben szerepelt egy kedves utalás a Down-szindrómás fiamra, mintha Orbán Viktort is érzékenyen érintette volna a történetünk. Képzelje, Alvaro Barcelona-szurkoló. Mit szól hozzá? Azok után, hogy lehúztam harmincöt évet a Real Madridnál..."

Na, igen. Puskás Ferenccel szinte váltották egymást. A magyar zseni 1967-ben, 40 évesen végleg befejezte a játékot, és akkor érkezett a klubhoz a 17 éves Del Bosque, hogy aztán az ifi-, majd a tartalékcsapaton (Castilla) keresztül eljusson a nagyok közé, és 14 éven át a pályán, majd sokáig utánpótlásedzőként szolgálja a klubot (ezt, a gyerekekkel folytatott munkát tekinti élete legboldogabb szakaszának). Bevallja, a Tatabányán elszenvedett 1981-es UEFA-kupa-vereségre (2–1) nem emlékszik, a Videoton ellen meg már nem volt ott a keretben 1985-ben. Puskás góljainak híre végigkísérte a gyerekkorát, de televíziójuk nem volt, csak utólag látta a nagy gólokat, a glasgow-iakat is, amelyek közül az egyiket ugyanannak a kapunak ugyanabba a jobb fölső sarkába lőtte „Pancho", ahova aztán Zidane a 2002-es BL-finálét eldöntő gólját.

„Puskással én nem játszottam együtt, de akik a csapattársaim, az öregek közül igen, nos, ők egybehangzóan állították, hogy ő volt a Real Madrid legnagyobb játékosa. Nem Di Stéfano, vagy valaki más, hanem Puskás" – mondja kérdésemre ez az örökké tiszteletet és derűt ébresztő bajszos öregúr, aki sokkal inkább tűnik kedves nagypapának, mint a profi futball kegyetlen, egoista milliomosokkal teli világában páratlanul sikeres edzőnek.

Ma már valóban inkább nagypapa, aki a tavalyi Eb után, 65 évesen bejelentette visszavonulását (közben simán visszautasított egy 15 millió dolláros fizetéssel járó kínai ajánlatot, a pénz sosem érdekelte, mondja), de edzőként is az volt a fő erénye, hogy egyensúlyt, jó hangulatot teremtett az öltözőben. Ahogyan az esti beszélgetésben, Kocsis Tibor filmjének (Magyarok a Barcáért) részletei után a hajdan Spanyolországban edzősködő, az MLSZ-t is képviselő Dunai Antallal, Inma Puiggal, a Barca sportpszichológusával és María Carmen Izquierdo sportújságírónővel társalogva megfogalmazta a színpadon, Kubalának játékosként és edzőként is olyan örök értékei voltak, amelyek ma is fontosak a modern futballban. A hihetetlen technikai és fizikai felkészültsége, a vezetői erényei.

„Vezetőnek, vezérnek született – mondta Del Bosque. – Nem kellett felemelnie a hangját, vagy bármit tennie azért, hogy világos legyen, ő a főnök. Az edző feladata a szakmailag ütőképes csapat összeillesztésén túl ma is az, hogy harmóniát teremtsen az öltözőben, összetartó közösséget formáljon. Abban az időben sokszor ki sem jutottunk a világversenyekre, de senki sem kérdőjelezte meg Laszi – mert így hívtuk – hozzáértését. Mintát adott nekünk. Nagyon lelkiismeretesen dolgozott, minden meccs után mindannyiunkról jellemzést írt, hogy okuljunk belőle, és hagyomány volt nála, hogy bársonysapkát és emlékérmet adott a debütáló válogatott játékosoknak."

Ahogyan egykor otthon, Magyarországon ő is hallotta, látta, tanulta...

Megtudtuk, hogy Dunainak mindig sportolnia kellett, ha meglátogatta a folyton fitt Kubalát (futni, teniszezni vagy kerékpározni hívta ilyenkor a vendégét), hogy ifjabb Kubala László szülei magyarul beszéltek egymással, de szlovákul veszekedtek, miközben néhány magyar menekült mindig lakott náluk (a híres nagylelkűség csak az egyik párhuzam Puskás Ferenc sorsával, pályájával), s hogy az elképesztően sikeres és népszerű magyarok afféle külön hálózatot, „magyar maffiát" alkottak a spanyol fociban, Del Bosque is jól emlékezik például arra, hogy miként védte meg a sajtóban Puskás és Kubala a kezdetben a Betisnél sikertelen edzőt, Szusza Ferencet.

A megszólalók által felelevenített sok-sok sztori egyikéből kiderült, hogy nagy rivalizálás ide vagy oda, a Vasas–Real Madrid meccs alkalmával a vendégek elnöke, Santiago Bernabéu érte el egy magyar miniszternél, hogy kiengedjék Kubala édesanyját a fiához, aki aztán odakint elhitette a mamával, hogy az arcképével díszített érme hivatalos fizetőeszköz Spanyolországban.

Nem volt ez éppen hihetetlen a filmsztároknál is több címlapon szereplő (ezek sorát ki is állította a helyszínen a már Kubala-gyűjteménnyel is rendelkező Puskás Intézet), új stadiont „kapó" (Camp Nou) szőke izomkolosszus elképesztő népszerűségét látva, amely még ma, a halála után tizenöt évvel is megtöltötte a CaixaForum hatalmas előadóját, a helyszínre vonzotta a madridi és a budapesti sajtót, a spanyol futballszövetség elnökét, Juan Luis Larrea Sarobét, Fernando Hierro sportigazgatót, családtagokat, barátokat (Javier Dauciktól Tóth-Zele Józsefig), és könnyeket csalt a legtöbb jelenlévő szemébe.