Gabi néni máig felszisszen, ha nem kellő „hozzáértéssel” ér a labdához a játékos – 2010-ben, 82 évesen is nagy türelemmel oktatta a kicsiket a Mártonhegyi úti iskolában (Fotó: Török Attila)



– Írom a könyvemet, és sohasem érek a végére, mert mindig eszembe jut valami… De nem is ez a baj, hanem az, hogy hetven éve gépírónő is voltam, és megszoktam, hogy vakon gépelek – csakhogy a mai masinákon kicsit máshol vannak a betűk, finomabban is kell bánni a billentyűkkel, így ha túlságosan belemelegszem, a K helyett az L-t ütöm le… – magyarázza egy pohárka sör kíséretében a két napja a 90. életévét betöltő Kotsis Attiláné Gabi néni, miután a diktafont kiteszem az asztalra, és a hosszú interjúk visszahallgatásának nehézségeit ecsetelem. 

– Mikor vágott bele?
– Hú, már elég régen, de újabb és újabb ötleteim támadnak. Például mániám, hogy bár a kosárérintést nagyon szépen megtanítják a kicsiknek, az alkarérintés rémes. Ugyanúgy csinálják, mint anno a csehszlovákok a „bugup”-ot, amikor felütötték a labdát… Mint kíváncsi ifiedző 1962-ben elutazhattam a moszkvai felnőtt-világbajnokságra, és láttam a japánok alkarérintését, amellyel végeredményben megverték a ruszkikat. Magyar bíró vezette a meccset, és átnyúlásra hivatkozva sorra lefújta a japánok sáncolásait, mire ők úgy reagáltak, hogy alkarral kivédték a legkeményebb ütéseket is, aztán piff-puff, gyors labdákkal visszatámadtak. Így már nem lehetett segíteni az otthon játszó oroszokon…

 PÁLYÁJA: KOTSIS ATTILÁNÉ GABRIELLA
Született: 1928. május 31., Budapest
Sportága: röplabda
Klubjai játékosként: Partizán (1948), Ganzvillany/Ganzvillamossági SK/Vasas Turbó SK (1949–1954, 1957–1963), Bp. Vasas (1954–1956)
Klubjai edzőként: Ganzvillany, Lendület, Vasas Turbó, Bp. Spartacus, KSI, Budaörs, Ganz Villamossági, BVSC, BSE, BRDSE, TFSE különböző szintű és korosztályú együttesei, leány ifjúsági válogatott (1961–1970), női válogatott (1970–1976, 1980–1985)
Kiemelkedő eredményei játékosként:
vb-6. (1952), 2x Eb-6. (1950, 1955), 3x bajnok (1953, 1959, 1962), 2x kupagyőztes (1951, 1952), 26x válogatott (1949–1957)
Kiemelkedő eredményei edzőként:
2x olimpiai 4. (1976, 1980), olimpiai 5. (1972), vb-4. (1970), vb-6. (1974), Eb-2. (1975), 2x Eb-3. (1981, 1983)
Elismerései, díjai: mesteredző (1977), Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1993), Kemény Ferenc-díj (1998), a nemzetközi röplabda Hírességek Csarnokának tagja (2010), Papp László Budapest-sportdíj (2013)

– Szakmai jellegű könyv készül, vagy a magánélet is helyet kap benne? Csak azért kérdezem, mert lenne miről mesélnie.
– A civil életem valóban elég hullámzóan alakult, de ki a fenét érdekel?! A szakma még csak-csak.
Hiteles tanú, az életén keresztül a huszadik századi magyar történelem legsötétebb bugyraiba is alászállhatna az olvasó, és talán még a történészeket sem hagyná hidegen. Nem gondolja? Hát igen, az apámat elhurcolták az oroszok, soha többet nem láttam, a férjemet 1948-ban, házasságkötésünk után néhány hónappal internálták. Két évig járogattam a Buda-déli, majd a kistarcsai internálótáborba, aztán amikor utoljára, 1950-ben kint voltam Kistarcsán, azt mondták az ávósok, hogy feloszlatták a tábort, érdeklődjek a belügyminisztériumnál. Ott meg azzal jöttek, olyan név, hogy Kotsis Attila, náluk nem szerepel… Azért mentem két év múlva feleségül Havasi Gyulához, mert akkor meg ki akartak telepíteni minket a kispesti házunkból.

– Mármint kiket?
– Az anyámat és engem a bátyámmal. De kommunizmus ide vagy oda, az emberek, a sportolók mindig segítettek, dugdostak. Például amikor férjem internálása miatt elbocsátottak a munkahelyemről, az olimpiai bajnok kalapácsvető, az ott transzformátorműhely-vezető Németh Imre segédmunkásnak vett fel a Ganz villamossági gyárba, hogy ne kelljen önéletrajzot írnom. Később már ő sem tudott segíteni. Akkor jött a Lacika (fia, Havasi László – a szerző) apukája, a kiváló válogatott röplabdázó Havasi Gyula, aki már évek óta szerelmes volt belém, és azt mondta, elvesz feleségül. Hónapokig nem is éltünk együtt, csak bejelentett a csepeli munkásszállón, hogy férj és feleség vagyunk. Én meg közben hazajártam Kispestre, de mindig meg kellett néznem, van-e fekete autó az utcában…

– Nyilvánvalóan el kellett válnia, hogy másodszor is megházasodjon. Hogyan történt?
– Hogy nekem „kint” könnyebb legyen, arra jutottunk Attilával, hogy papíron elválunk. Persze ettől még ugyanúgy látogattam, aztán amikor – amint előbb említettem – a belügynél azt mondták, nincs a neve a listán, még azt is gondoltam, hogy meghalt. Holott, mint később kiderült, Recskre vitték. A táborokat azután számolták fel, hogy 1953-ban Sztalin pajtás feldobta a bakancsát, és mindenki rohant jobbra-balra, amerre látott. Attilának, aki jogász volt, felajánlották, ha jelenteni fog, visszamehet a biztosítóhoz, ő viszont inkább maradt munkás a váci fakitermelésben. Fura egy helyzet… Egy éve voltam újra házas, és három hónapos volt a fiam, amikor megint hírt kaptam róla, és találkoztam is vele.

– Aztán évekkel később újra összekötötték az életüket…
– Igen, 1971-ben. Azt szoktam mondani, hogy ő az első és a harmadik férjem. Hallatlan intelligens férfi volt, hét nyelven beszélt.

 A PÁLYÁN IS EGYÜTT
A csepeli röplabdaszakosztály alapító tagja, valamint bajnok és Eb-bronzérmes játékos volt a 24 éves Havasi Gyula, amikor 1952-ben feleségül vette Kincsesy Gabriellát. A pályán sem kerültek messze egymástól, hiszen a Vasas Turbóval együtt – trénerként, illetve játékosként – nyertek bajnoki aranyat 1959-ben és 1962-ben. A férj a felnőtteket, a csapatkapitány feleség egyúttal az ifiket trenírozta, a felnőttválogatott későbbi két húzóembere, Makláry Ilona és Radó Lucia is a neveltje. Havasi Gyulát 1963 márciusától nevezték ki a női válogatott szövetségi kapitányának, vagyis 1970-ben éppen tőle vette át a stafétabotot az akkor már tizedik éve az ifjúságiak szakvezetőjeként dolgozó feleség – aki Bulgáriában rögtön minden idők legjobb magyar röplabda-világbajnoki szereplésével, negyedik hellyel rukkolt ki a csapattal!

– Mondom, hogy érdemes lenne egy személyes hangú fejezeten is gondolkodnia a könyvben.
– Nem, nem… Inkább maradok a szakmánál.

– Jó, nem erőltetem tovább, viszont miért várt ilyen sokáig az írással, miért halogatta?
– Úgy éreztem, nincs rá igény, aztán amikor évekkel ezelőtt nekiálltam, hamarosan abba is hagytam, mert biztosítékul egymillió forintot kértek tőlem, nehogy ráfizessenek a kiadással. Na de egyrészt nem volt egymillióm, másrészt én dolgozom, és még fizessek is…?! Valahogy mégis mindenáron le akartam és le akarom írni a gondolataimat a fiatalok képzéséről, a helyes technika elsajátításáról.

– Szóval bőszen gépel, kedveli a sört – de feltűnik-e a teniszpályán?
– Fél éve még teniszezgettem, a betegségem óta azonban vissza kell fognom magam.

– Mi történt?
– Tüdőembóliát kaptam januárban, ami egy nagyon erőszakos vírus okozta tüdőgyulladással indult, három hétig feküdtem a kórházban. Azt hittem, megfulladok, mondtam is, ha halálnemek között kell választanom, akkor ezt ne… Egy szívinfarktus úri dolog, de ez a fulladás rémes volt.

– Akkor vége az ütögetésnek?
– Hát, nagyon odavágott a betegség, csak lassan jövök ki belőle. Ugyanakkor még vezetek, és bár Pestre már nem szívesen megyek át, Budán azért még elvacakolok. A jogosítványom most jár le, és amikor két évvel ezelőtt alkalmasságin voltam, azt mondták, jobbak a reflexeim, mint egy fiatalnak. Tényleg! Ezért is tudtam jól teniszezni. Persze futkosni már nem futkostam a pályán, de jól helyezkedtem, a kezem is jó volt, jó helyre ütöttem a labdát, és a légmunkámat sem érhette kifogás.

Az „öreg tyúkok” (maguk fogalmaznak így) nem feledkeznek el egykori kapitányukról, Kotsis Attilánéról – ha összegyűlnek, mindig meghívják, szerdán pedig 90. születésnapját megünnepelve rendeztek „csajos” partit (Fotó: Tumbász Hédi)

– Azért ebben az állapotban száz évig is érdemes elélni, nem?
– Fene tudja… Mindenesetre senkinek sem akarok a nyakán maradni, inkább fájjon a térdem vagy a derekam, mint hogy hülye legyek.

– Mielőtt találkoztunk, László fia azt mondta, ne tegyek fel szokványos kérdést, mert azokat már sokan feltették. Amellett, hogy nem is volt szándékomban, igyekszem kirukkolni egy különleges felvetéssel: mond valamit az, hogy Acélhang-vándordíj?
– Nem, nem tudom, mi lehet…

 ÉSZAK-KOREA – IRRACIONALITÁS
„Minden évben kötelező volt elmennünk Észak-Koreába. Ott tényleg mindent megszabtak az embereknek, mit egyenek, hova lépjenek és a többi. Reggel hétkor például kinyíltak az ajtók, a kapuk, és dobszóra vonultak a gyerekek iskolába. Az iskolákban hatalmas színpadok terültek el, zenei és sportképzés folyt, de az már visszatetszett, hogy szakkört tartottak a géppisztolyok szétszedésére és összerakására. Volt egy tolmácsunk, aki a Marczibányi téri iskolában tanult, Minnek hívták, de ő nem ülhetett le közénk például enni. Jelentést kellett írnom, ha a lányok nem ették meg teljesen az almát, és a maradékot a szemetesbe dobták, merthogy az pazarlás. Az észak-koreai emberek húsz deka felvágottat kaptak hetente – vagy havonta…? –, de az uszodájuk gyönyörű volt. Más kérdés, hogy nem úszott benne senki, legfeljebb az elvtársakat osztották be a sávokba. Elmehettünk operába, és a másik oldalon ott ültek – vagy inkább aludtak, mert ilyen kényelmes helyük sehol sem volt – a kitüntetettek is. Az operamű arról szólt, hogy a japánok üldözték őket, teljesen irreálisnak hatott az egész, mire majdnem azt kérdeztem, ki írta ezt a hülyeséget – szerencsére nem így fogalmaztam, mert kiderült, hogy maga Kim Ir Szen elnök a szerző, aki ugye az ország legjobb zeneszerzője, költője, írója, mérnöke volt… Aztán kivittek a Sárga-tengerhez is, ahol a lányok bikinire vetkőztek, mire jött egy busz rajta fejkendős, fülig beöltözött nőkkel, akik elkezdték köpdösni őket, hogy milyen erkölcstelenek… Szóval, ez egy külön világ volt.”

– Akkor segítek: MAFC–Goldberger 16–11.
– Ja igen, a Goliban kosárlabdáztam az NB I-ben, és nagy előnyömre vált, hogy a MAC-ban, majd a megszüntetése után a Vasasban atletizáltam. Súlylökő és gátfutó voltam, ezért is lettem technikamániás! Amikor látom, hogy a röplabdások előrefelé ugranak, mondom, az Isten áldjon meg benneteket, ha a magasugró messziről ugrana, meddig jutna… A háló előtt kell magasra ugrani, kitámasztani, légmunka, talajfogás. Ezeket is elnagyolják.

– Edzőként mitől tudott több lenni, többet elérni, mint mások?
– A nyitottságomnak köszönhetően. Meghallgattam én az ázsiaiakat is, de ész nélkül semmit sem vettem át. Rengeteg támadási módszert sajátíttattam el a játékosokkal, alkalmazkodva az adottságaikhoz meg persze az ellenfélhez. A meccsek alatt egy játszmán keresztül csak a vetélytársat figyeltem, aztán időt kértem, és elmondtam, hová nem szabad ütni vagy ejteni, és kire kell szerválni.

– A maga útját járta?
– Igen, de sokat tanultam – nem csak káromkodni… – az oroszok kapitányától, és hasznát vettem, hogy a világversenyek után annak idején még összeültek itthon az edzők, míg manapság inkább fúrják egymást. Elvégeztem a TF-et, Kőbányán, a Kada utcai általános iskolában tanítottam, Budán, a Marczibányi téren edzősködtem, emellett lettem szövetségi kapitány. Estin elvégeztem a pszichológia szakot is, mert lányokkal, nőkkel foglalkozva ennek is szükségét láttam.

– Apropó, a hetvenes-nyolcvanas évek nagy csapatából kivel volt a legnehezebb bánni?
– Én szót értettem velük, még ha utáltak is azért, mert keményen megköveteltem a munkát. Alkalmaztam apróbb trükköket, hogy elősegítsem a rivalizálást, de sohasem ordítottam – most is csodálkozom, ha egy edző kiabál a játékosokkal. Meg kell nézni: vagy nem tanulta meg, amit várok tőle, vagy én nem tanítottam meg rá, vagy éppen aznap hülye. Ha hülye, igyekszem megnyugtatni, ha egész nap hülye, akkor üljön a padon.


– Mit talál a legszebbnek az edzői hivatásban?

– Az alkotó tevékenységet. Előremenni, megcsinálni! Továbblépni, sikerre vinni! Ha nem sikerül, kijavítani! Biztos, hogy sablonos munkát végezve nagyon rosszul éreztem volna magam.

– Mit tart a legnagyobb alkotásának?
– Azt, hogy behoztam a magyar röplabdázásba a kombinatív támadást. A keletnémetek mindig azt mondták: na, jönnek a bolond magyarok, nem tudni, ki hova üti majd a labdát. Kedvenc szólamom lett, noha nem biztos, hogy dicséretnek szánták az NDK-sok. Az enyéimet a vagányság jellemezte, ha valami nem jött be, nem erőltették szemellenzősen, volt mindig valami megoldásuk. Például Luci (Bánhegyiné Radó Lucia – a szerző) jóformán csak blokkról ütött ki a százhetvenkét centijével, mire megdühödött az ellenfél edzője, és levette róla a sáncot – akkor meg keményen bevágta a labdát. Volt beszúrt labda, amit mostanában hiányolok. Gyors, nincs íve, de – noha sokszor látni – nem lapos a feladás, hanem az ütő ugrási magasságában kell a kézhez érkeznie a labdának – ha egy magas játékosnak ide jön (tenyérélét az álla elé tartja), lenyeli a hálót a szerencsétlen. Nagyon lényeges a feladó aktivitása, miként az ütőé is. Én egyszerre tanítottam a beszúrt labda ütését és bal kézzel történő visszaejtését. Azért mondom, hogy abban a válogatottban vagány és értelmes játékosok játszottak.

– De miért éppen Bánhegyiné Radó Lucia volt a kedvenc játékosa?
– Mert ő – meg Makláry Ilona – volt az első tanítványom a nagy sikereket elérő felnőttválogatottból, oda járt a Marczibányi téri iskolába.

DÉL-KOREA – SZOMORÚSÁG
Kotsis Attiláné a válogatott előtt az 1976-os montreali olimpián megcsillanó bronzérem elszalasztását tartja edzői pályafutása legszomorúbb élményének. Nem csoda, hogy így érzi, hiszen a Dél-Koreával a harmadik helyért vívott mérkőzésen az első játszma megnyerése után a másodikat 9:2-ről, a harmadikat 9:3-ról veszítette el a csapat (akkoriban 15 pont kellett a szettsikerhez, de csak a saját nyitást követő labdamenet megnyerése fizetett ponttal), és Kotsisné nem hazudtolta meg magát, amikor a 3:1-es vereség okozta fájdalom elmúltát meg sem várva finoman kritizált is: „Ha nyertünk volna, jobbat győzünk le. De tegyétek a szívetekre a kezeteket: ha, mondjuk, háromórás edzésünk volt délelőtt, odafigyeltetek-e végig, teljes odaadással, lelkesedéssel, összpontosítással, szívvel-lélekkel?” Tapasztalatairól beszámolva a pszichológusi énje is szót kért: „Meggyőződtem arról, hogy a röplabdához ma már ugyanolyan lelkületre van szükség, mint az egyéni sportokhoz! Tehát a feladatok feltétel, mérlegelés nélküli vállalására, hogy senki ne elégedjék meg azzal, hogy képességei miatt kevesebb munkával is ott lehet a legjobbak között. Ezzel a lelkülettel győztek le bennünket, s nekünk is ennek elérésére kell törekednünk.”

– A többiek érzékelték?
– Nem, sőt Luci inkább azt hitte, hogy nem szeretem, hogy pikkelek rá, mert mindig piszkáltam.

– Tudatosan kompenzált?
– Igen. Amikor a fiam a Kada utcába járt iskolába, ahol én is tanítottam, ő volt az első, aki pofont kapott, ha rossz volt az osztály.

– Az élet fiatalon megedzette, keménykezű trénerként ismerték, mégis, melyik döntése volt a legnehezebb?
– A második válásom, mert a Havasi nagyon rendes ember volt, jó sportoló, vállalta velem a veszélyt, amikor feleségül vett… De hát az első szerelemből még csak nem is volt időm kikecmeregni, hiszen kényszerből váltak ketté az útjaink a férjemmel – és bennem maradt a tudat, hogy az milyen gyönyörű volt…

– Sírni mikor sírt?
– Ritkán fordult elő. Inkább mindig azt néztem, hogy ezen vagy azon a bajon túl vagyok, menjünk előre. Nem tudom… Talán hibámnak róható fel, hogy nem voltam simogatós típus. Elvártam ezt vagy azt emberektől, és megdicsértem őket. Laci fiam is kevés puszit vagy simogatást kapott tőlem. Megcsináltam, amit kellett, rendezgettem az életét, ahogy tudtam, de nem voltam az a dédelgetős anya.

– Érezte akkor magán?
– Inkább utólag, hogy ez talán hiányzott belőlem. De az én családomban sem volt szokás. Apámnak is elvárásai voltak, csak a TF-en és a pszichológia szakon nem éreztem először, hogy kötelességem a tanulás.

– Miben nem volt tehetséges?
– Iskolásként rajzból teljesen „süketnek” bizonyultam, mondta is a tanárom, hogy maga mindig radíroz. Már felnőtt fejjel pénzügyi kérdésekben rettenetesen balga voltam. Amikor valahova elszerződtem, sohasem azt kérdeztem, hogy mennyit kapok, hanem hogy mit kell csinálnom, mi az elvárás. De alapvetően boldognak mondhatom az életem, mert azzal foglalkoztam, amit szerettem. Nehézséggel mindenki küzd. Amikor a kórházban feküdtem, panaszkodhattam volna eleget, de láttam, hogy nálam fiatalabbak sokkal rosszabb állapotban vannak – hát, akkor fogjam be a számat, végeredményben kilencvenéves vagyok.

Az 1975-ben Eb-ezüstérmes csapat: Szilvássyné, Hubainé, Kotsisné, Schadekné, Szőnyi, Bánhegyiné, Torma, Szalayné, Királyné, Schlégl, Biszku É., Halászné