Houdini a Juvénál – Moncz Attila publicisztikája

MONCZ ATTILAMONCZ ATTILA
Vágólapra másolva!
2019.07.02. 23:13

Neto – Daniel Alves, Fabio Cannavaro, Olof Mellberg, Federico Balzaretti – Andrea Pirlo, Emre Can, Sami Khedira, Paul Pogba – Luca Toni, Kingsley Coman (Fernando Llorente).

Ha az életkortól eltekintünk, és csak azt kötjük ki, hogy mindenki önmagához képest minimum erős átlagot hozzon, akkor ez a csapat az elmúlt több mint tíz esztendőben rendre ott lett volna minimum a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszában. Még közös nevező is van, hiszen e Dream Team a Juventus által 2008 óta ingyen megszerzett játékosokból állt össze. Természetesen ezen transzferek között volt melléfogás is, de azért a névsoron végignézve, illetve Aaron Ramsey és Adrien Rabiot július elsejei, hasonló „útvonalon” történő érkezését figyelembe véve igazat kell adnom Iker Casillasnak, aki a Twitteren így fogalmazott: „A Juventus átigazolásait Houdini hajtja végre. Egyszerűen mágikusak.”

Torinóban Houdinit tavaly őszig Beppe Marotta játszotta, és bár ő azt követően az Internazionale felvirágoztatására tette fel az életét, az általa, továbbá az általános igazgató Fabio Paratici és az elnök Andrea Agnelli által kidolgozott és, ami fontosabb, be is tartott alapelvek mentén a Juve visszakerült a szűk európai elitbe. Eszemben sincs feloldozni a múltbeli bűnei alól (fogalmazzunk úgy, a bírókra gyakorolt túl erős kontroll miatt a 2006–2007-es idényt a másodosztályban töltötte), ugyanakkor amióta 2007 nyarán feljutott a Serie A-ba, majd főképp amikor 2010-ben az Agnelli, Marotta kettős hatalomra került, tudatos vállalatstratégia mentén építkezik. Nem akart azonnal bajnokságot nyerni, mert előbb ehhez szükség volt biztos anyagi lábakra, mindenekelőtt egy arénára. Amikor ez 2011 nyarán elkészült (az olasz klubok közül elsőként lett a Juventus stadiontulajdonos!), jöhettek a következő fázisok, és ma már ott tart, hogy kénytelen vagyok elismerni, igaza volt Agnellinek, amikor az idén így fogalmazott: „Talán már csak egy lépés maradt hátra, hogy a Juventus legyen az abszolút number one”.

Ebben pedig vastagon benne van a ma már három pilléren nyugvó átigazolási politika: (1.) használjuk ki a Bosman-szabályt, (2.) húzzunk hasznot a magas szintű játékosmegfigyelői hálózatból, (3.) igazoljunk pénzért, de körültekintően! Plusz egy pontként pedig hozzátenném, hogy mindig törekedtek egy erős olasz magra, mert követendőnek tartották a nagy Milant, amelyben Franco Baresi, Paolo Maldini, Alessandro Costacurta és Mauro Tassotti volt a pillér, a Juvénál ugyanezt a Gigi Buffon, Giorgio Chiellini, Andrea Barzagli, Leonardo Bonucci négyes jelentette, illetve részben még mindig jelenti.

Az átigazolási „szentháromságot” is folyamatában érdemes vizsgálni, hiszen a 2., de még inkább a 3. pont feltételeit meg kellett teremteni. Az pedig eleinte nem ment másképp, mint nehéz körülmények közötti halászással. „Eleinte a Juventusnál sokat bírálták Marottát, mert vagy ingyen megszerezhető játékosokra hajtott rá, vagy jött a borzasztó kölcsönszerződéseivel, amikben ott volt a vételi opció” – mondta erről a korszakról David Amoyal átigazolás-szakértő.

Marotta hitele igazából akkor nőtt meg, amikor 2011-ben a csapathoz tudta csábítani Pirlót, és gyorsan kiderült, egész szép ösvényen lehet haladni ezzel a politikával. Tulajdonképpen a kétezres évek legjobb olasz fazonszabásza fogalmazta meg pontosan, mivel fogta meg Marotta, és mi az, ami új impulzust adott neki: „Amikor a Milannal 2011 tavaszán a szerződéshosszabbításról tárgyaltam, sohasem a pénzen vitatkoztunk. Abban a harminc percben Galliani és köztem egyetlen közgazdasági téma sem vetődött fel. Csak azt akartam elérni, hogy fontosnak tartsanak, egy projekt középpontjában legyek, ne pedig egy, a hulladékgyűjtő felé tartó játékosnak gondoljanak.” (Adriano Galliani a Milan ügyvezetője volt.) Ezt a Juvénál hitették el vele, olyannyira, hogy Pirlo szerződtetése óta csak a torinóiak tudtak scudettót nyerni. A mögöttünk hagyott idényben topligás rekordot jelentő módon sorozatban nyolcadszor.

Az érkezők nívójával együtt az igények is nőttek, amivel nem mindenki akart/tudott lépést tartani, még a klubon belül sem. A legjellemzőbb példa Antonio Contéé, aki 2014 nyarán a legenda szerint a felkészülési időszak második edzésén azt mondta: „Tíz euróval a zsebedben nem ehetsz egy százeurós étteremben”. Majd kisétált az edzőközpontból és a Juventus legújabb kori történelméből. Az Öreg Hölgy pedig egy évvel később immár Massimiliano Allegrivel a kispadon döntőt játszott a Bajnokok Ligájában, és a későbbiekben is csak egyszer adta a negyeddöntőnél alább.

Ehhez persze már nem volt (és a jövőben sem lesz) elég „szabadügynököket” és fiatalokat (senki se lepődjön meg, ha a folyamatosság jegyében napokon belül Juve-játékos lesz a Románál az új Tottinak szánt Nicolo Zanio-lóból!) igazolni, esetleg körültekintően vásárolni (mint korábban 300 ezer euróért Barzaglit a Wolfsburgtól, 1.5 millióért Patrice Evrát a Manchester Unitedtől vagy 10.5 millióért Arturo Vidalt a Leverkusentől). Néha már a kasszába is kellett nyúlni, és nem csupán az elszaladó árakkal magyarázható, hogy a klub történetének öt legnagyobb transzferéből hármat az előző három évben ütöttek nyélbe. Joao Cancelo 36.36 vagy Gonzalo Higuaín 81 millió fontjára nem érdemes sok szót vesztegetni, ilyen klubokkal összefüggésben ezekre az összegekre szinte már fel sem kapjuk a fejünket.

Cristiano Ronaldo 105.3 millió fontjára viszont igen. És nemcsak az összeg, hanem a játékos személye miatt is. Agnelli még 2014-ben a részvényesek közgyűlésén (nem sokkal azután, hogy Sergio Agüeróról, Robin van Persie-ről, sőt még Antonio Di Nataléról is lemaradt a Juve) azt mondta, egy nap képesek lesznek megszerezni Cristiano Ronaldót. Négy évvel később eljött a pillanat, és bár a klub korábbi szupersztárjaihoz hasonlóan ő sem pályája zenitjén (noha az ebbe a körbe tartozó Michel Platini és Zinédine Zidane is itt lett naggyá, CR7 a Real Madridnál volt az abszolút csúcson) érkezett meg, jövetele jelzésértékű volt. Hogy a Juventus eljutott arra a szintre, ma már bárkit meg tud szerezni és bárkit meg tud fizetni. Ez persze borította a fizetési struktúrát is, a portugál csaknem négyszer jobban keres, mint az addigi csúcstartó Higuaín, de a továbblépéshez rá is szükség volt.

Részben azért, mert más játékosok láthatják, ha Ronaldónak ez jó, akkor nekik is (Matthijs de Ligt lehet hamarosan az újabb eklatáns példa), részben pedig azért, mert ő a Juventus mint brand építéséhez is kell. „A közösségi médiában megjelenő követői száma és a világszintű ismertsége alapján rövid távon talán még értékesebb is, mint a Juve maga” – mondta erről Adrian Pettett, a Cake sport- és szórakoztató ügynökség ügyvezetője. De mi mást említhetett volna akkor, ha a Forbes kimutatása alapján tudjuk, a 2016–2017-es idényben a közösségi felületein 580 szponzorált tartalom jelent meg, ami 927 millió interakciót generált. Az igazolás bejelentése után 24 óra alatt 520 ezer Juve-mezt adtak el vele, a részvények értéke pedig nyolc nap alatt 34.8 százalékkal nőtt. Torinói lapvélemények szerint Ronaldo megvásárlásakor a Juventus gazdasági és sportszakmai érdekei először találkoztak százszázalékosan.

Agnelli számításai szerint a Ronaldo-buli a bérekkel és a járulékos költségekkel együtt összesen 340 millió eurójába került a Juventusnak. De ez kellett ahhoz, hogy sportszakmai és gazdasági szinten is egy-egy lépésre kerüljenek a csúcstól. Karnyújtásnyira a Bajnokok Ligája-győzelem és a lehetőség, hogy a Juve legközelebb már a fénykorában lévő „új Ronaldót” szerződtesse. Addig meg a többi olasz csapatnak el kell fogadnia Luciano Spalletti, a Roma akkori vezetőedzője 2017-es, de lassan örök érvényűnek tetsző szavait: „Utópisztikus lenne hibának minősíteni a második helyünket. Kérdezzék meg a mögöttünk lévő hét-nyolc csapatot, hibának éreznék-e, ha harmadikok lennének. A Juventus egyértelművé tette, hogy az első helyre rajta kívül senki sem érhet oda.”

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik