Jack Dempsey messzire jutott a kocsmai fogadásos meccsektől indulva, nem csupán a ringben, az üzleti életben is csillogtatta nem mindennapi képességeit

 

1895 novemberében tuberkulózisban elhunyt Jack Dempsey, a Páratlan. A középsúly ír származású első világbajnoka az ebben az időben azért még nem makulátlan statisztikák szerint mindössze négy vereséget szenvedett hosszú pályafutása során, és igazi példaképpé vált az amerikai ír közösségben. Az sem véletlen, hogy a halála pillanatában alig négy hónapos William Harrison Dempseyt, akit semmilyen rokoni szál nem fűzött a 19. századi bajnokhoz, kezdettől Jack néven bokszoltatták. (Bátyja, Bernie volt a névadó, aki közepes tehetségű bunyósként maga is a Jack Dempsey névvel próbálta átverni a nagyérdeműt.) Volt, aki simán elhitte, hogy a tejfeles képű, első hivatalos meccsét 19 évesen vívó srác maga az akkor már ugyanennyi ideje halott legenda. Legalábbis akkor, amikor megvette a jegyet.

A Coloradóból származó, ír és cseroki indián eredetű családjával már kisgyerekként Utahban letelepedő Dempsey (mármint William Harrison) eleinte kocsmai fogadásos meccsekből igyekezett a víz felett tartani magát. A mormon közösség lelkes tagjaként sem átallotta a következő tenyérbe mászó szöveggel berúgni a „saloon” ajtaját: „Énekelni és táncolni nem tudok, de bármelyik f…szfejjel feltörlöm a padlót…” Ezeket a csatákat általában megnyerte, így szerényen már ekkor a bokszból élt – azt pedig nyilván álmában sem gondolta, hogy egyszer Amerika legjobban kereső sportolója lesz, a társadalmi elit irigyelt tagja.

WILLIAM HARRISON „JACK” DEMPSEY
Született: 1895. június 24., Manassa
Elhunyt: 1983. május 31., New York
Nemzetisége: amerikai
Beceneve: Manassai Boxer
Magassága: 185 cm
Fesztávja: 196 cm
Súlycsoportja: nehézsúly
Mérlege: 54–6–9 (44 KO-TKO)
Eredményei: nehézsúlyú világbajnok (1919–1926, NBA, NYSAC, The Ring)

Bátyja helyett ugrott be a kor ünnepelt veterán óriása, George Copelin ellen, aki a kis számú közönséggel együtt csak addig mosolygott a mindössze 185 centis, vékonynak tűnő fiún, amíg „Jack” az első menetben hatszor, majd a másodikban további kétszer le nem ütötte. És az első hivatalos meccséért 100 dollárt kasszírozó ifjú Dempsey elindult a csúcs felé. Profiként majdnem húsz meccset nyert meg első menetes kiütéssel, 1919 elején például sorozatban ötöt is. Egyetlen KO-veresége is gyors volt 1917 februárjában „Fireman” Jim Flynn ellen, más kérdés, hogy egybehangzó vélemények szerint bunda volt. Ezt erősíti meg az is, hogy épp egy évvel később 1 perc 10 másodperc kellett neki a Flynn elleni „visszavágó” eldöntéséhez. (Dempseynek eleinte feltűnően sok döntetlenje is volt, amire az a magyarázat, hogy a hőskorban bizonyos idő után nem pontoztak, hanem befejezték a meccset eredményhirdetés nélkül.)

Jack Dempsey pályafutását ekkor már a nála mindössze 13 évvel idősebb Jack Kearns (később mások mellett Mickey Walker vagy a Mongúz, Archie Moore menedzsere is) egyengette, akit védence csak Dokinak (Doc) hívott, és aki félelmetes érzékkel építette fel a századelő Amerikájának legnagyobb sportkarrierjét. Miután Dempseyt olyanokkal hozta össze, mint a félnehézsúlyú világbajnok Battling Levinsky, „Oklahoma Fehér Reménye”, Carl E. Morris vagy az óriási „Lefty” Jim McGettigan, és Dempsey sorban mindenkit kivégzett a ringben, Kearns elkezdte szervezni a világbajnok Jess Willard elleni címmérkőzést.

Willard a fehér Amerika hérosza volt, hiszen ő ütötte ki az első afro-amerikai nehézsúlyú világbajnokot, a nagyképű Jack Johnsont, ráadásul a maga 199 centijével és 120 kilójával igazán tekintélyt parancsoló figura a ringben. (Nehezebb bajnok sem sok akadt nála, magasságban pedig csak 85 évvel később, a 201 cm-es Vitalij Klicsko 2004-es megkoronázásával nőtte túl a regnáló profi világelső.)

Hozzá képest Dempsey félnehézsúlyúnak tűnt, bár a kesztyűiben dinamit volt, amint arról a Willard (a Pottawatamie-i Óriás) elleni csata bőséges tudósításözöne is tanúskodik. Summa summarum: csak az első menetben hétszer ütötte le a címvédőt, a menet végén diadalmasan ki is szaladt a ringből, úgy kellett utánaszólni, hogy helló, tart még a meccs, végül a harmadikban fejezte be az ütközetet. Willard szerint „a gengszterizmus győzött”, a mai napig tartja magát a teória, hogy valami volt Dempsey kesztyűjében, egyesek szerint cement, mások szerint valamilyen acéldarab. Mindenesetre Willard állkapcsa, több bordája és legalább három foga eltört, az arca pedig úgy nézett ki az eredményhirdetésnél, mintha átment volna rajta egy vonat. A sztorit azóta már többször cáfolták, az amerikai sajtó mindenesetre évekig rágta még a gumicsontot.

Más kérdés, hogy Jack Dempsey olyannyira bensőséges viszonyt ápolt például Al Caponéval, hogy valamicskét Willardnak is hihetünk. A chicagói maffiafőnök segítette például ahhoz a mexikói bárhoz, amely az alkoholtilalom alatt az amerikai felső tízezer – így a kor hollywoodi dívái, Lana Turner vagy Dolores del Río – kedvelt szórakozóhelyeként ontotta Dempsey (és nyilván Capone) zsebébe a pénzt. De a bajnoknak volt étterme a Broadwayn és Palm Springsben is.

Akár volt valami a kesztyűjében, akár nem, ütései pontosságával nem volt baj

 

Naná, ha már 1921-ben ő vívta a francia háborús hős (és Európa-bajnok) Georges Carpentier ellen a világtörténelem első 1 millió dollár összdíjazású meccsét (a negyedik menetben KO-val nyert), majd az övé lett az első kétmilliós csata is (mai árfolyamon majdnem 30 millió…) – ezen az 1927. szeptemberi, Gene Tunney elleni visszavágón másodszor is kikapott attól, aki 1926-ban, hét év után elvette tőle az övét. (Dempseynél hosszabb ideig megszakítás nélkül csak Joe Louis, Vladimir Klicsko és Larry Holmes volt a nehézsúly királya.) Al Capone 1927-ben felajánlotta neki, hogy „visszavásárolja” neki a címet, Dempsey ebből nem kért, majd nyilván meglepődött, amikor a leütött Tunneyra a hetedik menet végén olyan komótosan számoltak, hogy kihúzta valahogyan a gongig. És pontozással nyert is, lehet, hogy Caponéval szemben ő nem volt olyan elutasító.

Jack Dempseyt persze nem kellett félteni, nemcsak irtózatos vagyonnal a zsebében vonult vissza 32 évesen, hanem sok társával ellentétben tudott is bánni a pénzzel, mi több, ellenfeleiével ellentétben neki az egészsége sem sínylette meg a hosszú bokszpályafutást, hiszen majdnem 88 éves koráig élt. Ha már Amerika összevonta a szemöldökét, amiért az első világháborúban nem vette ki a részét a hadi tevékenységből (inkább bokszolt 66 meccset 1914-től 1918-ig…), negyedszázaddal később egy szava sem lehetett: Jack Dempsey nem csupán bevonult, de Okinavánál konkrétan a tűzvonalban is keményen megállta a helyét a csendes-óceáni fronton.

Négyszer nősült, egy gyors és korai házasság után felesége volt a legszebb némafilmsztárnak tartott Estelle Taylor, két gyermeket szült neki a Broadway-sztár Hannah Williams, Deanna Piatelli és örökbe fogadott lányuk mellett pedig negyven évet élt le 1983-as haláláig. Tunneyval a két vereség ellenére olyan jó volt a viszonya, hogy fiát, John W. Tunneyt kampányában egészen a szenátusig segítette, az idős korára elszegényedő Joe Louisnak pedig olyan alapítványt gründolt, ami élete végéig segítette a Barna Bombázót.

Jack Dempseyt minden létező listán minden idők tíz legnagyobb nehézsúlyú világbajnoka közé sorolják – akár volt cement vagy acéldarab Willard ellen a kesztyűjében, akár a haverja volt Al Capone, akár nem. És ez már mindörökre így is marad.