Dárdai Pál (balra) többször is lehetőséget adott már legidősebb fiának, Palkónak a Hertha első csapatában (Fotó: Imago)

 

– Legnagyobb gyermeke, Pál kedden csapatkapitányként lépett pályára Németország U20-as válogatottjában, középső fia, Márton múlt szombaton az U17-es válogatott tagjaként élhette át ugyanezt. Ez előrevetíti, hogy felnőttkorukban a német válogatottban játszanak majd?
– Ez az égvilágon semmit nem vetít előre – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére a fiúk édesapja, a Hertha BSC vezetőedzője, a korábbi 61-szeres magyar válogatott labdarúgó, Dárdai Pál. – Tudom, ez most téma Magyarországon, de hogy őszinte legyek, nem értem, miért. S azért nem értem, mert még gyerekekről van szó, akikről azt sem lehet biztosan kijelenteni, hogy komoly futballisták lesznek. Jó úton haladnak, ez nem vitás, Palkó már a Hertha első keretéhez tartozik, Marci az U17-es csapat kapitánya, én azonban még várnék a merészebb kijelentésekkel.

Marco Rossi viszont nemrég közölte, ifjabb Dárdai Pálról semmiképp nem szeretne lemondani a magyar válogatott. Olyannyira nem, hogy Michael Borisszal azt tervezték, meghívják az U21-es válogatott két utolsó Európa-bajnoki selejtezőjére, ám – a szövetségi kapitányt idézve – Palkó még nem döntötte el, hogy a magyar vagy a német válogatottat szeretné-e erősíteni.
– Ebben az ügyben egyeztettem Marco Rossival, és abban maradtunk, a fejlődése érdekében hagyunk a fiamnak időt ennek megfontolására. Legfőképp azért, mert ezt neki kell eldöntenie – ha egyáltalán eljut odáig, hogy választania kell a két válogatott között. Ha igen, ebben a kérdésben Palkó mondja ki a végső szót. S ugyanez igaz Marci esetében is.

Otthon sűrűn szóba kerül a válogatottság?
– Önnel már többet beszéltem róla, mint a gyerekekkel… Azt kellene megértenie mindenkinek, hogy a korosztályos válogatottság szép és jó, de valójában semmit sem jelent. Még utánpótlásedző voltam a Herthánál, testközelből figyelhettem az egyik legtehetségesebb fiú játékát. Annyi különdíjat nyert, mint senki, a szakemberek fényes jövőt jósoltak neki, és hol van ma? Sehol. Ezzel csupán oda szeretnék kilyukadni, hogy tízből kilenc fiatal esetében nemhogy azt nem lehet megmondani, melyikükből lesz válogatott, még azt sem, melyikük válik stabil Bundesliga-játékossá. Arne Maier a tizedik, róla már tizenhat esztendősen lerítt, hogy sokra viszi. Ugyanúgy 1999-es születésű, mint Palkó, de már három éve is úgy nézett ki, mint egy profi futballista. Nem véletlen, hogy ma már harminc első osztályú meccs van a háta mögött és stabil kezdő a Herthában. Palkó még csak kopogtat azon a bizonyos ajtón, egy-két évnek el kell telnie ahhoz, hogy be is lépjen rajta. A sebességével és a technikájával nincs probléma, de néhány kiló izmot fel kell szednie. Későn érő típus, mint a nagypapája volt. Az édesapám is a katonaság alatt nőtt négy centit, ott használt borotvát először…

KÉT FIÚ, EGY ESET

IFJABB DÁRDAI PÁL
Az 1999. április 24-én született Palkó útja a Seeburger SV-n és az 1. FC Wilmersdorfon keresztül vezetett a Herthához, 2011-ben lett a klub játékosa. Vezéralakja volt a Berlinben csak aranygenerációként emlegetett ’99-es korosztálynak. Tavaly júliusban profi szerződést kapott. A felnőttcsapatban 2017. november 2-án, a Zorja Luhanszk elleni Európa-liga-csoportmeccsen mutatkozott be, a Bundesligában ez év április 28-án, négy nappal a 19. születésnapja után, az Augsburg elleni hazai mérkőzésen játszott először. Korábban kétszer szerepelt a német U18-as, illetve U19-es válogatottban is, és kedden másodszor lépett pályára az U20-as gárdában (amely Svájcot 3–2-re legyőzte) – immár csapatkapitányként. A transfermarkt.de 600 ezer euróra becsüli értékét.

DÁRDAI MÁRTON
Bátyjához hasonlóan Berlinben született, 2002. február 12-én. Ha a Seeburger SV-t nem is, a Wilmersdorfot erősítette, mielőtt 2012 augusztusában a Herthához igazolt át. Ahogy Dárdai Pál is kiemelte, a szorgalmának rengeteget köszönhet, többek között azt, hogy ma már a Hertha U17-es együttesének kulcsembere, sőt csapatkapitánya. Korábban játszott az U14-es és az U15-ös berlini tartományi válogatottban, a német U16-os válogatottban 2018. május 22-én, a Franciaországban 3–2-re megnyert találkozón szerepelt először – és utoljára. Merthogy azóta az U17-es válogatott oszlopos tagja. A nemzeti együttesben a 4-es mez az övé, de klubjában a 8-ast viseli – mint egykor az édesapja. Felkészül: a 12 évesen a Hertha U14-es csapatában pallérozódó Dárdai Bence.

Ha a fiai azzal állnának ön elé, apa, német vagy magyar válogatottak legyünk, mit felelne?
– Semmit. Egyrészt azért, mert nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a kérdés egyelőre nem aktuális, másrészt azért, mert ha egyszer mégis aktuálissá válik, nekik kell dönteniük. Egy biztos, most nagyon jó helyen és nagyon jó kezekben vannak. Mindkettejüket szeretik az edzők, mindkettejükben maximálisan megbíznak – a Herthában és a válogatottban egyaránt. Marci a klubjában középpályást, a válogatottban belső védőt játszik, ez is a tanulási folyamat része. De nála azt is figyelembe kell venni, hogy még nem bírja a szerda-szombat ritmust. Két év alatt nőtt csaknem húsz centit, vigyázni kell rá, mert ilyenkor az izmok és a porcok könnyen sérülnek. Nemrég még egy tizenöt éves gyerek volt, mostanra gyakorlatilag felnőtt lett. Hogy mennyire figyelnek rá, jelzi, az U17-es válogatott néhány nap leforgása alatt kétszer megmérkőzött Dániával, de hogy ne terheljék túl, csak az első meccsen játszatták. Ezért is állítom, hogy pillanatnyilag jobb helyen nem is lehetnének. Az odáig rendben van, hogy odahaza most sokakat foglalkoztat, mi lesz Palkó és Marci sorsa, ám azt mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy ők itt születtek, itt szocializálódtak, és nem utolsósorban itt kezdtek el focizni. De újra és újra elmondom, amíg egy szövetségi kapitány nem teszi fel a kérdést, hogy jönnének-e ebbe vagy abba a válogatottba, felesleges ezen elmélkedni.

Irigylem a higgadtságát.
– Amíg nincs miért aggódni, minek aggódjak? Egyébként is lerágott csont ez a történet. Időről időre előkerül, én elmondom, hogy a döntés a gyerekek kezében van, egy darabig csönd honol, aztán kezdődik minden elölről. Jó, most annyi fejlemény van, hogy mindketten csapatkapitányként játszottak a korosztályos válogatottban, de a hangsúly a korosztályoson van. Amíg nem érdemlik ki, hogy felnőtt válogatottak legyenek, kár minden szóért.

Akkor arról beszéljen, hogyan élte meg, hogy szombaton Dárdai Márton vezetésével vonult ki a német U17-es válogatott a játéktérre?
– Büszke voltam rá.

Ennyi?
– Nem kell ezt túllihegni. Jó érzés volt látni a fiamat, az is tetszett, hogy menet közben átállította a fejét. A Düsseldorftól mintegy harminc kilométerre található wülfrathi pálya nem volt olyan jó minőségű, amilyenhez a Hertha edzőközpontjában hozzászokott, emiatt a mérkőzés elején akadt egy-két olyan megmozdulása, amitől megállt bennem az ütő, de egyhamar alkalmazkodott a körülményekhez, és onnantól fogva nem volt gond. Eszembe is jutott, hogy Marci a szorgalmának és az alázatának, nem pedig a hatalmas tehetségének köszönhetően jutott idáig. Modellalkat volt korábban is, mondogattam is neki, ha már olyan jóképű, mint David Beckham, tanuljon meg szabadrúgásokat lőni, és akkor bármi lehet belőle. Erre ő fogta magát, kirakta a kiskaput a kert egyik végébe, átvonult a másikba, és naponta kétszáz lövést betekert ballal. Jól néz ki, amit a labdával csinál, nem csoda, hogy imádják az edzői.

Korábban azt is mondta a fiai kapcsán, hogy a tanulás fontosabb, mint a futball. Ez még mindig igaz?
– A tanulást egy másodpercig nem hanyagolhatják el. Hozzáteszem, erre nemcsak mi ügyelünk, hanem mások is. Marciék például úgy utaztak el a válogatott tíznapos összetartására, hogy két pedagógus is velük tartott. Az edzések között tanultak, hogy ha visszatérnek az iskolába, ne legyen lemaradásuk. A kemény fizikai és szellemi megterhelésnek is tulajdonítható, hogy a dánok ellen hatvan perc után megrogytak, de így is egy egy lett a vége. Ezen a szinten amúgy sem az eredmény a lényeg, sokkal inkább az, hogy tanuljanak, fejlődjenek.

Nemrég azt újságolta örömmel, hogy legkisebb fia, Bence hogyan lett gólkirály egy rangos tornán, ezekben a napokban a másik két Dárdai legényről szólnak a hírek. Nem zavarja, hogy lassacskán háttérbe szorul?
– Én már jól elvagyok azzal is, ha edzés után hazamegyek, és megeszem a feleségem fantasztikus vadasát. Vagy egy jó töltött káposztát. Annak megvan az az előnye is, hogy a srácok nem szeretik, így legalább több marad nekem. De azért ha néhanap megverjük a Bayern Münchent, még rólam is írnak.