Rózsa a sportpályán – Deák Zsigmond publicisztikája

DEÁK ZSIGMONDDEÁK ZSIGMOND
Vágólapra másolva!
2019.03.12. 23:54

A türelem rózsát terem, tartja a mondás, amelynek igazságmagváról még győzködni kell, valószínűleg azért, mert alapvetően türelmetlen vagyok. Pontosabban, ha jobban belegondolok, inkább az apróbb bosszúságok – közlekedési dugó, nem jön a lift, az orrom előtt megy el a villamos, elszakad a szemeteszsák – mennek az agyamra, nagyobb dolgokban, döntésekben inkább tudok higgadt maradni. És szerintem nem vagyok egyedül, mintha nekünk, magyaroknak lenne egy, az átlagnál nagyobb közös türelmetlenségünk, megspékelve valamiféle kisebbségtudattal („Merjünk kicsik lenni!”), illetve pesszimizmussal. Ezen általánosnak vett-hitt tulajdonságaink okait részben történelmünk alakulásában („Balsors, akit régen tép”), részben az ehhez kapcsolódó keserédes nemzetimázsunkban véljük megtalálni.

Most ezzel a sztereotípiával szeretnék szakítani, méghozzá a sportot segítségül hívva. Két úton indulok el, az egyik a türelmetlenség részleges cáfolata, amihez kollégám, Huber Tamás tudtán kívül igazán hatékony segítséget adott az edzőváltásokról online felületünkre, az nso.hu-ra írt tényszerű és nagyszerű anyagával. Az apropó Feczkó Tamás kényszerű távozása az MTK futballcsapatának éléről, amelyről majdnem mindenkinek az jut az eszébe... Mármint nem valami pikáns történet, hanem az a legtöbbek által osztott vélemény, hogy máshol bezzeg a klubok nem váltogatják úgy a trénereket, mint a fehérneműt, nagyobb a bizalom, több a türelem.

Nézzük a szikár adatokat. A tucatnyi csapatot számláló magyar NB I-ben ebben az idényben öt edzőnek köszönték meg idő előtt a munkáját, tehát a résztvevők 42 százaléka cserélt szakvezetőt. Az öt nagy európai bajnokság közül ugyanebben az időben az angolnál a létszámot és a váltások mennyiségét szintén figyelembe véve 30, a spanyolnál 40, a németnél 22, az olasznál 45, míg a franciánál 35 százalék a hasonló arányszám. Ezek után joggal mondhatjuk, nem a miénk, hanem a Bundesligáé a kirívó adat, méghozzá lefelé. De mit várjunk, amikor náluk az 1908-as válogatóbizottság óta a 11. szövetségi kapitány ténykedik a nemzeti együttes élén (s Joachim Lőwöt a tavalyi vb-szégyen – a címvédő kiesett a csoportból – sem söpörte el), míg nálunk 1902-től az 56. szakvezető ül a kispadon Marco Rossi személyében?! Szóval a németek nem kapkodnak, az olaszok annál inkább, ezt mondjuk sejthettük is (íme, egy jól beváló sztereotípia).

Ha az elit helyett saját régiónkban nézünk körbe, a lengyelek (38 százalék) kivételével mindenhol sokkal türelmetlenebbek az edzőkkel: Szlovákiában a csapatok 58, Ausztriában 67, Romániában 86, Szerbiában 88, Horvátországban 90 százaléka cserélt menet közben trénert. Hozzájuk képest a magyar bajnokság egyenesen a nyugalom szigete. Erre viszont elég nehéz valami általános szabályszerűséget – a balkáni vért vagy bármi mást – ráhúzni, talán annyit szűrhetünk le: ahogy a szerbek és a horvátok jó pénzért cserébe zokszó nélkül megválnak legnagyobb tehetségeiktől (hiszen úgyis terem másik), úgy trénereiktől is (mert az is terem). Magyarországon a felhozatal valamivel szegényebb vagy inkább nagyobb a bizalom a külföldiekben, mindenesetre a tizenkét csapat közül momentán öt alkalmaz határon túli trénert. Őket aztán a korábbi tapasztalat szerint nehezebb szívvel (vagy inkább erős szerződéseikből adódóan a túlságosan megkönnyülő pénztárca elkerülése miatt) rúgják ki a klubok.

Jellemzően az Újpest szerb mestere, Nebojsa Vignjevics a legrégebb óta, 2013 októberétől NB I-es kispadon ülő edző, igaz, a tulajdonos is külföldi, Roderick Duchatelet. A türelem annak ellenére töretlen, hogy az eltelt több mint öt esztendőt – noha részsikerek akadtak – nehezen nevezhetjük újabb lila aranykornak. S legyünk őszinték, bajnokságtól függetlenül fehér holló ritkaságú az évtizedeken át folyamatosan egy csapatnál szakvezetői pozícióban eltöltött karrier, ez a szakma másról szól. Ha hirtelen példákat kellene sorolnunk, Alex Ferguson a Manchester Unitednál huszonhét, Guy Roux Auxerre-ben harminckilenc, Arsene Wenger az Arsenalnál huszonkét éven át végezte jellemzően áldásos tevékenységét folyamatosan. S ha már MU, utólag kevés edzőváltást lehet olyan időszerűnek és jogosnak titulálni, mint José Mourinho decemberi menesztését és Ole Gunnar Solskjaer ideiglenes megbízatását. Természetesen nem azért, mert a norvég jobban értene a futballhoz, mint a portugál, hanem mert abban az adott szituációban jobban értett a játékosok nyelvén, s korábbi kötődéséből adódóan, ha lehet így fogalmazni, jobban ért a Unitedhoz.

Némileg elkanyarodtunk alapvető témánktól, de talán ezek a példák plasztikusan szemléltetik, hogy a labdarúgás területén igazából átlagosnak mondható a magyaros türelmetlenség. És ami nem is olyan állítólagos pesszimista beállítottságunkat illeti, ennek megingatására a több mint egy évszázados folyamatos hazai sportsikertörténet az egyik leghatékonyabb eszköz. Kemény Ferenc révén már ott bábáskodtunk a modern kori olimpizmus bölcsőjénél, s bár volt a kezdetnek némi szabadkőműves háttere, végül olyasmi alakult ki, amire akkor kevesen számíthattak. Hazánk az első újkori olimpiától kezdve megvetette lábát az élmezőnyben, akkor is ott volt, amikor még az all round-sportemberek korát éltük, akkor is, amikor minden egyes nyertes meccsnek, éremnek a kommunista rendszer fensőbbségét kellett hirdetnie, s akkor is, amikor a sport 21. századi ultramodern korszakába lépett.

Az olimpiai örökranglistán Magyarország a nyolcadik legeredményesebb nemzet, tavaly február óta már van téli ötkarikás aranyérmünk is, és az egy főre vetített eredményességben a még előkelőbb második helyen állunk a finnek mögött. Természetesen lehet azt állítani, hogy nem ez a boldogság fő ismérve az egyénre vetítve, de miért ne lehetne közös büszkeségünk egyik forrása? (Feltéve, hogy egyáltalán gondolkodunk bármiféle közösségben, mert manapság ennek épp az ellenkezője a trendi a világ bizonyos „fejlett” részein.) Ha a sportban évtizedeken keresztül, történelmi korokat és rendszereket átívelően tehetséget, erőt mutattunk fel, miért ne lehetne továbbra is törekedni a hasonló színvonalra? Ezt szolgálja például a sport stratégiai ágazattá emelése. Nincs itt a kánaán, sosem lesz, mégis, talán valamivel felemelőbb olyasmivel foglalkozni, amiben sikeresek vagyunk, mint azon rugózni, amiben nem.

Az unalomig ismert példa szerint a pesszimista azt mondja, félig üres a pohár, az optimista azt, félig teli. Nekem már annyi is elég, ha azt mondjuk, félig van a poharunk. S ehhez a félhez a magyar sport sok milliliterrel járult hozzá az eredmények szintjén. Közéletünkben a múltnak s a jelennek köszönhetően kitüntetett szerepet kap a szféra, egészen pontosan az élsport, amely a már említett szurkolói közösségi élményt adja, remélhetőleg még jó sokáig. Az individuumot meg a saját mozgás, a rekreációs sport szolgálhatja. Nem mondom, hogy ezen a területen szintén az élmezőnyben helyezkedünk el, sőt, de legalább itt a megoldandó feladat. Bármibe fogadok, nincs olyan ember, aki ha ráérez a sportolás ízére, visszatér a renyheséghez, mondván, ebben inkább megtalálja a maga kis boldogságát.

Azt javaslom, a Himnuszunkban is emlegetett balsorsot csak a nagy diadalok után emlegessük-énekeljük. Felesleges lenne életünk vezérfonalának tekinteni. A türelem a sportpályán is teremhet rózsát, főleg, ha magunk ápoljuk, öntözzük a saját verítékünkkel.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik