Ősfutball magyarul – sporttörténeti mondat egy misszionárius 1783-ban közölt útleírásában

CSILLAG PÉTERCSILLAG PÉTER
Vágólapra másolva!
2019.10.28. 13:30
null
Hölgyfutball Peruban – ha valahol, ott valóban van hagyománya a játéknak, a kép is árulkodik: a mozdulatok már-már profit sejtetnek
Címkék
Valószínűleg a labdarúgás első magyar nyelvű említésére bukkantak nemrég a Gyöngyösi Ferences Könyvtárban. Éder Xavér Ferenc misszionárius szerzetes perui utazása során, a helyi indiánok között látott egy furcsa, lábbal űzött labdajátékot, és a tapasztalatát rögzítő, eredetileg latin nyelvű szöveg 1783-ban megjelent magyarul is.

 

„Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por es homou vogymuk...” Iskolai tanulmányainkból emlékezhetünk a nevezetes kezdő sorra, megtanultuk, a 12. század végéről fennmaradt Halotti beszéd a legrégebbi összefüggő magyar szövegemlék, a magyar művelődéstörténet meghatározó forrása. A maga nemében hasonlóképp különleges a közelmúlt szenzációs lelete: hangzatos túlzással kijelenthetjük, előkerült a futballtörténelem Halotti beszéde, a labdarúgás első magyar nyelvű leírása.

Már ha labdarúgáson a labda rúgását, lábbal űzött labdajátékot értünk, és nem csak a 19. században Angliában elterjedt, mai modern sportágat. A néhány szavas szövegkincs egy 1783-ban kiadott kötetben bújik meg, a dél-amerikai missziójának tapasztalatait rögzítő Éder Xavér Ferenc jezsuita szerzetes perui útleírásában. Így szól a helyi indiánok szórakozását taglaló kulcsmondat: „Labdáznak bizonyos fa peffedékből nagy ágyu golyóbis formája szerint ki-nyírt labdával, vagyon az húsz fontos: fővel, térddel, lábak szárával veregetik.”

Éder Xavér Ferenc jezsuita szerzetes feljegyzése egyértelműen unikum
Éder Xavér Ferenc jezsuita szerzetes feljegyzése egyértelműen unikum

A Selmecbányán született hittérítő 1749-ben, 22 évesen misszionáriusi szolgálatra jelentkezett, a nagyszombati rendházból Dél-Amerikába küldték, ahogyan akkoriban hozzá hasonlóan csaknem ötven másik magyar szerzetest is. Közülük néhányan szinte pótolhatatlan tapasztalatokkal szolgáltak a spanyol és portugál gyarmatokon élők kulturális, néprajzi sajátosságait és a térség földrajzi viszonyait illetően, így az 1751-től másfél évtizeden át az akkori Peruban (valójában inkább a mai Bolívia területén) tevékenykedő Éder Xavér Ferenc is számos érdekes etnográfiai megfigyeléssel segítette az Andok-vidék őslakosainak megismerését.

A rendtartomány főnöke Limából a Moxitánia nevű területre, a Mamoré folyó középső szakasza mentén élő mojo (vagy moxo) indiánok közé irányította térítő szolgálatra, utazásai során elsajátította a bennszülöttek nyelvét, térképeket rajzolt, geológiai, állat- és növénytani ismereteket gyűjtött, és alaposan tanulmányozta a törzsi szokásokat. Besztercebányára hazatérve Descriptio provinciae Moxitarum in Regno Peruano címen írta meg latinul dél-amerikai útja tanulságait, a kötetet a szerző halála után tizenkilenc évvel, 1791-ben adta ki Makó Pál apát és királyi tanácsos Budán, eredeti nyelven. Magyarul a pozsonyi Magyar Könyv-Ház jezsuita szerkesztője, Molnár János közölt belőle részleteket a misszionáriusok emlékiratait összegző válogatásában, az ominózus 1783-as III. kötetet ma is a Gyöngyösi Ferences Könyvtár őrzi – itt bukkant a furcsa futballemlítésre Fáy Zoltán könyvtáros és újságíró. A szövegrész az indiánok táncmulatságát mutatja be, onnan kanyarodik a labdajátékra.

Az oldal első bekezdése szól a „futballról”
Az oldal első bekezdése szól a „futballról”

„Tántzolnak bizonyos napokon a férfiak: [...] a rettenetes kajdászás, dömbérozás rengeti a földet. A tántz után bémennek valamellyik házhoz, és ingyen tsitsát isznak. Tántzolnak az Asszonyok is magányoson. Labdáznak bizonyos fa peffedékből nagy ágyu golyóbis formája szerint ki-nyírt labdával, vagyon az húsz fontos: fővel, térddel, lábak szárával veregetik; de néha meg-dagad a szárak.”

Ha összevetjük a szemelvényt az Éder-féle útleírás jó évszázaddal később, a Földrajzi Közlemények 1884-es kiadásában közölt és Márki Sándor által szerkesztett összefoglalójával, választ kapunk arra is, miért maradtak magányosan az indián asszonyok. Kiderül a forrásból, az említett csicsa (vagy tsitsa) a mojo indiánok fő itala, leírása alapján bódító hatású kukoricapárlat volt, amelynek kifőzése egy teljes napot is igénybe vett, az elkészítéséhez értő asszonyt pedig nagy megbecsülés övezte. „Hírt adnak a helység összes férfiainak, kik nagy csoportokban gyűlnek össze és siker esetén egekig magasztalják a főszakácsnét. [...] Különben mindjárt hozzáfognak a mennyei nektár élvezéséhez s apró tökhéjakból irigylésre méltóan pityizálgatnak. Nagyon sok kérője akad annak a lánynak, ki jó csicsát készít.”

Vagyis leegyszerűsítve lefordíthatjuk a jezsuita szerzetes futball-leírását úgy, hogy amíg a dorbézolástól felhevült férfiak elvonultak egy házba „pityizálgatni”, a magukra maradt asszonyok kénytelenek voltak a fejjel, térddel és lábszárral – de nem kézzel! – veregetett labdájukkal vigasztalódni. A mojóknál kialakult férfi és női szerepeket, családi hierarchiát nehéz lenne a mai társadalmi normáknak megfeleltetni. „Szeretetet alig vagy épen nem éreznek egymás iránt s az özvegységet nem sokáig tűrik. A szeretetet nem erősíti a sok gyerek s nem csökkenti a kevés. [...] Az a szokás, hogy a családi öröm bekövetkezése után férjem uram ágyba fekszik, sóhajtozik abban pár hétig keservesen, míg a boldog anya sürög-forog és minden munkát elvégez a ház körül.” Máshol meg: „Hányszor láttam, mily pompásan ebédel a férj és feleség a nélkül, hogy csak egy darabkát juttatnának gyermekeiknek! A szegény apróságok azután, hogy mégis egyenek, földet esznek; nem csoda, ha inkább hasonlítanak árnyékhoz, mint emberekhez. Különben roppant víg ez a nép. [...] A tánczból, tréfából sohasem fogynak ki. S a mily nyugodtan böjtölnek, ép oly közönnyel betegeskednek, kínlódnak, sőt halnak is. Egy izmuk sem rándul meg, mikor kezüket vagy lábukat fűrészeli le az orvos.”

Akinek viszont megmaradt keze-lába, hódolhatott a labdarúgásnak vagy akár a nép másik kedves sportjának. „A kukoriczalepények nevezetes szerepet játszanak versenyfutásaiknál is. Kést, pénzt vagy egyebet kap jutalmul az, ki egy 160 lépés hosszú verseny tért befut azalatt az idő alatt, míg a másik egy a parázsból éppen akkor kikapart lepényt megeszik. Az nyer, a ki előbb végzi munkáját. Pedig oly forró néha a lepény, hogy tenyerükön is alig szenvedhetik. Vagy pedig lófuttatást rendeznek s véghetetlenül gyönyörködnek azokon, kik először ülnek lovon s minduntalan lepottyannak.”

Még hosszasan idézhetnénk a 18. századi szerzetes leírásainak különös részleteit a mojókról, akik tűzön sült krokodilfarokkal, sült majommal, hangyafőzelékkel táplálkoznak, hatnál tovább nem tudnak számolni és „...sehogy sem akarják megérteni Krisztus hitének elveit, ellenben szívósan emlékeznek saját pogányságukra”.

Itt azonban inkább arra teszünk kísérletet, hogy elhelyezzük az 1783-ban megjelent mondatot a sportág őstörténetének és magyar nyelvi emlékeinek sorába. A legendák ködébe vesző ősfutball annyi Ádámot és Évát számlál, hogy egy-egy futballcsapatot össze lehetne állítani belőlük, a kínai, japán, egyiptomi, görög, római, kelta, berber, breton, skót, angol, firenzei körökben ismert, egymástól gyökeresen különböző ókori vagy középkori labdajátékokat egyaránt szokás a mai sportág elődjének tekinteni. A földrajzi közelség miatt most maradjunk a maja, illetve az azték indián kultúrában ismert változatoknál, amelyeknek David Gold­blatt is jelentős figyelmet szentel The Ball is Round című futballtörténeti alapművében, Takács Ferenc pedig Ép testben... című könyvében így eleveníti fel a szokást: „Az aztékok a Nap gyermekeinek tartották magukat, [...] tiszteletére fényes ünnepeket rendeztek, amelyeken labdajátékok is szerepeltek. [...] A kezdő rúgást a főpap végezte el, a cél az volt, hogy a labda – az esőt hozó jótékony szél jelképeként – minél tovább maradjon a levegőben, mert úgy tartották, hogy ezáltal jobb lesz a termés.”

Juan Villoro mexikói író Gólöröm című könyvében közép-amerikai ásatások eredményeire, a feltárt labdázó pályákra hívja fel a figyelmet, a Veracruz állambeli Tajínban például a rituális játéktér szimbolikus középpontjában a labdának emelt oltár helyezkedik el. „A prehispán népek szent sportja, a dualitás metaforájaként a nappal és az éjszaka, az élet és a halál, a túlvilág és a paradicsom harcát jelenítette meg. A gumilabda már eleve az átalakulás jelképe volt: mivel hamuból készült, az újjászületést volt hivatott jelképezni, meg a kozmosz működését, melyben a pusztulás jövendőbeli energiák szülője.”

Hogy a közép-amerikai indiánok szakrális játékának volt-e köze az Éder Xavér Ferenc által kifigyelt perui magányos asszonyfocihoz, és főként az 1860-as években angol földön rögzített keretek közé foglalt footballhoz, csak találgathatjuk. Mindenesetre magyar sporttörténeti forrásokban elfogadott tény, hogy Budapesten az első szabályszerű futballmérkőzést 1897-ben vívta egymással a BTC első és második csapata. Ami az első magyar nyelvű szövegemléket illeti, a manapság futballként ismert játékot Molnár Lajos mutatta be – vélhetően Esterházy Miksa gróf sugalmazására – az Athletikai gyakorlatok című, 1879-ben megjelent köny­vében: „A football (mondd: futbaal) vagyis »rugdaló«, a legrégibb angol játékok egyike és kizárólag az ifjúság, az iskola játéka. Ez az utóbbi körülmény, és az, hogy télen-nyáron s a felszerelés minimumával űzhető, nagyon is alkalmassá teszi a labdajátékot átültetésre idegen talajba.”

Nem kell hozzá egyéb, csak két csapatra való játékos, akik aztán a labdát – 18. századi perui szokás szerint – „...fővel, térddel, lábak szárával veregetik”.

VÖRÖSMARTY ZICCERE
Labdázásról már Balassi Bálint (1551–1594) is írt Kilencedik című versében, igaz, nála kézzel űzik a játékot: „Mert miképpen laptát mikor ketten jáddzák, / Tudod, hogy egymásra ütik és hajítják, / Így szívemet húzzák / Szerelem s bosszúság ide-s-tova vonsszák.” Labdarúgásról szólva a magyar irodalom első ajtó-ablak helyzetét Vörösmarty Mihály hagyta ki, amikor William Shakespeare 1606-ban megírt Lear király című darabját fordította az 1850-es években. Az angol szövegváltozatban Kent grófja Oswald udvarnokot a korabeli angol utcai játékra utalva becsmérli: „You base football player” („Te alantas labdarúgó”). A magyar költőt zavarba hozta a szófordulat, nem tudott mit kezdeni vele, egyszerűen kikerülte.

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik