Az én értékrendem szerint rangos társaságba került be Mányi József, az ETO FC tulajdonosa. Valamivel több mint egy esztendeje lett első ember a győri futballcsapatnál – mint egy interjúban elmondta –, mára sikerült rendet teremtenie a másodosztályú klubnál, ami a Quaestor-múlt terheit ismerve önmagában is nagy tett. Ám engem az ragadott meg, hogy elismerte, nem minden lépésére emlékszik szívesen. „Talán egy kicsit türelmetlen voltam a csapattal szemben, elismerem, ez az egyik legnagyobb hibám” – magyarázta. Fehér hollóként, mert mifelénk csak ritkán veszik magukra a felelősséget a futballvezérek.

Ha úgy tetszik, történelmileg.

Az 1938-as világbajnoki ezüstérem után egy ország esett neki Dietz Károly szövetségi kapitánynak – az összeállítás miatt. Toldi Gézát és Korányi Lajost kihagyta az olaszok elleni döntőn Dietz, Turay József papíron sérülés miatt nem játszott, ám tartja magát a pletyka, hogy a másik kettő kihagyása miatt visszalépett, mint ahogy az is valószínű, hogy a politikai társutas olaszok kérése is közrejátszott a csapatnévsorban. Ez volt a háttér, mire Dietz a finálé után azzal indokolta a párizsi vereséget (2:4), hogy „a magyar csapat feltűnően színtelenül és ernyedten játszott”.

Azért némileg hatottak rá a kritikák, hiszen 1939 áprilisában, amikor kikaptunk Svájctól (1:3), egy fél mondatban megjegyezte: „Bevallom, a zürichi csatársor összeállítása hibás volt.” Az sem véletlen, hogy az önkritikus szavak több mint fél évvel a párizsi meccs után hagyták el a száját.

Bevallom, meglepett, hogy a következő (és eddig utolsó…) világbajnoki ezüstben (1954, Bern, NSZK: 2:3) főszereplő kapitány volt a leginkább önkritikus a nagy kudarcaink vezérei közül. Úgy kezdi, ahogy illik akkoriban („Fájdalmas, hogy a magyar dolgozók örömét nem tudtuk teljessé tenni”), ám aztán határozott: „Ennek a döntőnek az az első számú tanulsága, hogy nekünk, vezetőknek a jövőben nem szabad érzelgősnek lennünk. Lelkesedésében nem mindegyik játékosunk érzi, hogy fáradt, nem érzi komolynak a sérülését. Lelkesedésében mindegyik jót akar, s nem gondolja meg, hogy ha nincs teljesen rendben, esetleg nem használhat csapatának.” Sebes szavai önkritikának és a játékra jelentkező Puskás „Öcsi” kritikájának is felfoghatók.

Vállalja a felelősséget a másodedző, Mándi Gyula is: „A taktikai értekezlet előtt közölte Bukovi Mártonnal és velem Sebes elvtárs a csapat összeállítási tervét.” Indoklását „mindketten elfogadtuk, illetőleg ellenvetést nem tettünk vele szemben. Ma már belátom: nem volt helyes.” Noha hozzáteszi Mándi, hogy „nem emiatt vesztettük el a döntőt”, dicséretes, hogy nem csak a körülményeket okolták – azzal együtt, hogy aki bírálni merészelte az összeállítást, megnézhette magát. (A Népsport főszerkesztőjének, Feleki Lászlónak például az állásába került a véleménye.)

Marseille (1969) után, amikor a magyar válogatott elbukta a világbajnoki selejtezőt (Csehszlovákia: 1:4), a két esztendővel korábban az NDK-ból „importált” Sós Károly egy laza mozdulattal lerúgta magáról a felelősséget: „Nem először csalódtam a magyar válogatott játékosokban, de így még sohasem. (…) Olyan játékosokat kell találni, akik képesek felnőni egy-egy feladathoz.” Hogy ő válogatott, tehát ő nem talált megfelelő alanyokat, arról szót sem ejtett.

És végül Irapuato, a Szovjetunió elleni világbajnoki 0–6, 1986-ban. Most hagyjuk a különféle feltételezett okokat, maradjunk a szövetségi kapitánynál. Mezey György így beszélt: „Nem kívánom elkendőzni a saját felelősségemet, ha rájövök, hogy miben hibáztam a felkészülés során, természetesen a közvélemény elé tárom.” Ebben maradtunk.

És ha már a példáknál tartunk, csak a hangulat kedvéért is pozitív esettel zárom a sort, ráadásul – napjainkból. Az elmúlt esztendő májusában a Siófok 1–0-ra kikapott Nyíregyházán. Tévémeccs volt, így a siófoki edző, Varga Attila élő egyenesben döngölhette a földbe hátvédjét, Lorentz Mártont, aki a gólnál hibázott. Az edző szentül megesküdött arra, hogy amíg ő a tréner, Lorentz nem létezik számára, száműzi az első csapat keretéből is.

Aztán másnap újra megszólalt Varga. „Elhamarkodottan, forró fejjel, meggondolatlanul nyilatkoztam, megbántva ezzel játékosomat, Lorentz Mártont” – kezdte, majd megkövette a hátvédet és mindenkit, akit bántottak a szavai, mert az öltözőben kellett volna elintéznie a hibát, s ott is – ahogy mondta – „emberi módon”. Hozzátette még, hogy „a jövőben higgadtabbnak kell lennem”. A tényekhez pedig hozzátartozik, hogy egyes vélemények szerint Varga Attilát „megkérték”, hogy szánja-bánja bűnét, és az is, hogy Lorentz mindmáig siófoki futballista, a szakembertől pedig az elmúlt ősszel megváltak.

A témának meglehetős irodalma van, hogy nem csak a sportban, az természetes. Ami a futballt illeti, az internetes honlapok tanúsága szerint a „hibázni emberi dolog”, meg a „csak az hibázik, aki dolgozik” közhelyeket már nem merik használni az edzők, akik leginkább abból indulnak ki, hogy hibázni senki sem szeret. Az lenne furcsa, ha szeretne – ezt én teszem hozzá, de lényegesebb, hogy alapvetően önértékelés dolga, hajlandó-e a beismerésre egy-egy mester. Mindegyikükben felvetődik, hogy ha elmondja, tévedett, megkérdőjelezhetik a hozzáértését, a rátermettségét. Hogy a publikum, az hagyján, de esetleg a vezetőknek, a tulajdonosoknak is szöget üthet a fejében a gondolat. És akkor oda az állása.

Ha már a menesztéseknél tartunk, az edzőváltásoknál csak a mester felelősségéről esik szó, aki alkalmazta őt, az továbbra is nyugodtan hátradőlhet a székében. Nálam ez az egyik legnagyobb ártalom napjaink futballjában.

Jó esetben ugyanis az történik, hogy a klubvezetőségnek koncepciója, céljai vannak, értelemszerűen nagyobb távlatra tervezve, mint a „mindig a következő meccs a legfontosabb”. Az elképzeléseket szem előtt tartva néznek körül a piacon, kiválasztják az alkalmasnak látszókat, leülnek velük beszélgetni, s végül döntenek egyikük mellett. Szerződést kötnek, magyarán két fél írja alá egyetértően az iratot, benne, hogy mi a cél. Így aztán, ha kudarc a vége, mindketten felelősök, még akkor is, ha a szokásjog alapján csak az edzőknek kell menniük. Szépen, sorban, egymás után. A másik félnek a haja szála sem görbül, ha övé a pénz, azért, ha övé a hatalom, azért, ha mindkettő az övé, akkor talán kár is volt előjönnöm a hétköznapi logikával.

Tudományos oldalról nézve persze sokkal egyszerűbb a kép. A „mi szükséges a hibák kezeléséhez?” kérdésre hat pontot sorol föl az egyik honlap, az Internazionale vezetőedzőjének, Luciano Spallettinek tulajdonítva a felsorolást. Ezek szerint fontos, hogy a tréner tanulni akarjon (motiváció), ne keressen úton-útfélen kifogásokat (kompetencia), eszébe se jusson, hogy ha hibázik, ő maga „elhibázott”, s tudja: a rátermettség nem jelent egyúttal tévedhetetlenséget is (önbecsülés). Ne válassza visszatérően a könnyebb utat a problémák leküzdésére, vallja, hogy a hiba a fejlődés kulcsa is lehet (ellenállóképesség), küzdje le a büszkeségét, az önhittségét (alázat), de a legfontosabb – a kommunikáció.

Én is ez utóbbit tartom a lényegnek. Egyrészt a csapaton belül – nem lesz kisebb szakember, aki képes bocsánatot kérni, ha kell, módosítani a döntésein –, másrészt pedig a külvilág számára. Mert – érdemes megfigyelni – az edzői nyilatkozatok merevek, görcsösek. A megfelelési kényszer miatt, ami – idézem – „az agyat letompítja, és így születnek a sablonok, a semmitmondó nyilatkozatok”. Miközben senki sem várja, hogy titkokat kotyogjon ki a megkérdezett, azt viszont igen, hogy a legilletékesebbtől érkezzen értelmes, követhető, a hibákról is megemlékező értékelés.

Mert a drukker akkor sem meneszthető, ha – lebecsülik.