Feleki László feleségével – átható pillantását Napoleon is megirigyelte volna

Egy nappal élte túl Kádárt.

Ám az 50-es évek első felének Népsportját vezető Feleki László pályaíve egyáltalán nem csupán az 1945-öt követő évtizedekhez kötődik. Ünnepelt munkatársa volt már a 20-as évek végétől a Nemzeti Sportnak, amelynek olvasói különösen angliai tanulmányútjának (1938 nyarától egy egész idényt töltött az Arsenalnál, szinte része lett a londoni klubnak, egy ízben „fejtenisz” közben úgy letaposta Ted Drake középcsatár bokáját, hogy az kénytelen volt kihagyni a Chelsea elleni bajnokit...) okosan szórakoztató írásai miatt figyelhettek fel az ifjú újságíróra. Feleki hazahozta a csatornán túlról az Arsenal imádatát és a WM-rendszert, a forradalmi, három hátvédes felállást, amelyet edzőként másik kedvenc csapata, a Törekvés élén Magyarországon is meghonosított.


Először a nyilasok, másodszor a kommunisták törték ketté pályaívét, 1944-ben a szakmából, 1954-ben a sportnapilap éléről kellett távoznia. Előbb a származása, utóbb a magyar válogatott világbajnoki döntőben elszenvedett veresége, pontosabban arról írt elemzése, ha úgy tetszik, előbb a szélsőjobb, utóbb a jobbszélső miatt.

„Az volt a bűnöm, hogy megírtam, ki a jobbszélső” – árnyalta később a képet, és tényleg: már a németek elleni vereség tudósításának bevezetőjében aggódott Czibor jobb szélre állítása miatt, az alcímben hangsúlyosan ott áll, hogy „A magyar csatársor összeállítása helytelennek bizonyult”. Csak a rend kedvéért: Budai II kimaradt, az amúgy a második magyar gólt jegyző, eredendően jobblábas Czibor lett a jobb-, Tóth Mihály pedig a visszavont balszélső. Miközben a sérüléséből épphogy felgyógyuló Puskás a kisebb igénybevétel szándékával előretoltan futballozott.

Feleki rendkívül józanul, minden szavára ügyelve fogalmazott a döntő másnapján – hosszú elemzésében sorba vette legnagyobb futballtragédiánk valamennyi lehetséges okát, így a kétségkívül elszánt és jól játszó németeket, az esőt, a felázott talajt, a mieink rögös útját a döntőig, a Liebrich által még a csoportban lerúgott és félig sérülten játékra jelentkező Puskást (akiről a felvezető írásban még azt írta: „A következő percekben dőlt el, hogy a magyar csapat kapitánya tudja-e vállalni a játékot. Kimentek a pályára, Puskás néhány erőteljes mozdulatot végzett, azután a lövéseket próbálgatta. A mozgása igen megnyugtató volt. A próba után Puskás kijelentette, hogy teljes felelősséggel meri vállalni a játékot”), továbbá a három hatalmas hibát elkövető Ling játékvezetőt, aki nem adott 11-est Kocsis buktatásáért, nem fújta le a Bozsik ellen elkövetett „dancsot” a harmadik német gól előtt, továbbá tévesen, Griffiths partjelző beintésére nem adta meg 2:3-nál Puskás találatát.

És persze a balszerencsét sem hagyta figyelmen kívül, hiszen Kocsis és Hidegkuti kapufát lőtt, Tóth lövését pedig a gólvonalról vágta ki Kohlmeyer, a „közepes képességű” Turek pedig ihletetten védett.
Ez sem volt elég azonban, hiszen bűnbak kellett, és a bűnbak nem Sebes lett – ő további 24 meccsen, egészen 1956 júniusáig maradhatott szövetségi kapitány –, hanem Feleki László, az újságíró. Szépen szemléltetve Feleki egy későbbi bon mot-ját: „Nem igazi hatalom az, amellyel nem lehet visszaélni...”

NÉVJEGY
FELEKI LÁSZLÓ
Született: 1909. január 9., Szatmárnémeti
Elhunyt: 1989. július 7., Budapest
Foglalkozása: író, újságíró, sportújságíró
Szerkesztőségei: Nemzeti Sport (1927–1944), Népsport (1945–1954), Ludas Matyi (1954–1968), Képes Sport (1969–1989), Új Tükör, Élet és Irodalom, Film, színház, muzsika

„Minden olimpiásunk első gondolata a haza felé száll, sikereink kovácsolója, a mi hatalmas pártunk felé, s a mi forrón szeretett Rákosi Mátyás elvtársunk, a magyar sport nagy barátja felé, akiről tudják, hogy nagy-nagy szeretettel kísérte figyelemmel a helsinki eseményeket” – írta a kornak megfelelő hamis pátosszal két évvel korábban Helsinkiből a 16 aranyat hozó csodás 1952-es olimpia helyszínéről.

„Nehéz innen lemérni a hazai hangulatot, de mi sem lenne helytelenebb, mint sárral dobálni meg azokat a magyar játékosokat és szakvezetőket, akik annyi dicsőséget szereztek már hazánknak, annyi örömet dolgozó népünknek” – ezek pedig már természetesen az 1954-es vb-döntő másnapján Bernben papírra vetett sorok.

Ég és föld a különbség.

És ha már így esett, a nagy hatalmú Sebes Gusztáv, aki eleve nem ápolt túlzottan jó viszonyt Felekivel, azonnal lépett is: ettől kezdve nem Feleki László, hanem Schütz Árpád vezette a Népsport szerkesztőbizottságát, ha már de iure főszerkesztő ekkoriban nem létezett.

Feleki utóbb úgy emlékezett vissza a leváltására, hogy kerülni kezdte az embereket, ha csak tehette, moziba járt, mint az ezt megelőző, 1944-es kirúgásakor – csak annyi volt a különbség, hogy akkor náci, tíz évvel később pedig kommunista filmeket vetítettek... Méltósággal viselte menesztését, később sem volt hajlandó meghurcoltatásáról beszélni, mondván: „Az 50-es évekből a helsinki olimpiai bajnokság és a londoni 6:3 volt fontos, és nem a Népsport élén bekövetkezett személyi változás.”

Ha már kivonták a frontvonalból, Feleki lubickolt a munkákban, a Ludas Matyinál hetente találkozhattak az olvasók humoreszkjeivel, rendszeresen jelentkezett szatirikus könyveivel (1969-ben még Moszkvában is kiadták Budapesztszkij karaktyer című munkáját...), miközben a színházi világban 13 bemutatóját tartják számon, jellemzően társszerzőként, két művet (az 1959-es „Rablótámadás” és az 1962-es „Jó éjszakát, felnőttek, a Holdban vagytok már?”) azonban egyedül jegyzett. Bónuszként az 1965-ös Tilos a szerelem forgatókönyvírójaként a filmbe is belekóstolt.

A népszerű sporthetilapnak, a Képes Sportnak nyugdíjba vonulása után, 1969 szeptemberétől lett heti rendszerességgel szerzője egészen 1974 május végéig – utána az alkotói magányt választotta, hogy megírja lenyűgöző, három plusz egy részes Napoleon-életrajzának negyedik részét (így, szigorúan rövid o-val, ha már egész életében ezért harcolt) – az első három kötet 1970-ből „A csodálatos kaland” címet viseli, a negyedik pedig a császár utókoráról íródott.

Elkötelezett futballrajongó volt, miközben már diákként alkalmazta a sportnapilap.

Jellemző népszerűségére, hogy amikor hirtelen eltűnt a Képes Sport hasábjairól, az alábbi olvasói levél jelent meg a fertőszéplaki Tóth Rozália tollából: „Hosszú évek óta lelkes olvasója vagyok a Képes Sportnak. Nagyon szeretem és jónak tartom a lapjukat, az utóbbi időben azonban nem találkoztam benne Feleki László tanulságos írásaival. Remélem, nem azért hallgat, mert beteg?” A szerkesztőség azonnal megnyugtatta az aggódó olvasót, hogy „Feleki László nem betegség, hanem hosszabb időt igénybe vevő más irányú elfoglaltsága miatt nem ír mostanában lapunkba...”

Nem úgy 1980 júliusától, amikor eleinte a moszkvai olimpia apropóján írta Napló itthon címmel kétoldalas elmélkedéseit a sport aktualitásairól, majd ezen felbuzdulva 1980 szeptemberétől egészen 1989 júliusi haláláig (utolsó írása július 4-én, napra pontosan a berni vereség 35. évfordulóján jelent meg...) Napló címmel lett saját rovata a hetilapban. Feleki akkurátus ember volt, egyetlen héten sem mulasztotta el felhívni a figyelmet vesszőparipájára, a „pozitív kiflire”, amellyel az azonos lábbal elvégzett, azaz a kapusoktól elkanyarodó szögletek hasznosságát hangsúlyozta, továbbá két örök csapatára, a Törekvésre és az Arsenalra. Csak egy évvel halála előtt 1988-ban jutott hozzá a hivatalos határozathoz, amely „racionalizálás” címén 1954-ben felmentette őt a Népsportnál betöltött tisztségéből. Ebben a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága (a pártnak természetesen Feleki is tagja volt) sovinizmus szításával vádolta őt: „Feleki László elvtárs rosszul vezeti sportlapunkat, nagymértékben felelős a vb utáni és az FVB alatti tüntetésekért...”

Amikor a mai Románia területén, a Partiumban, Szatmárnémetiben megszületett, élt és virult a monarchia, később dolgozott minden létező diktatúrában, amikor pedig elhunyt, már három hete újratemették Nagy Imrét és társait, az ország Kádár János halálának lehetséges utóhatásain törte a fejét, továbbá George Bush amerikai elnök látogatásának lázában égett. És 18 keserves év után immár szűk két hónapja az Arsenal ismét angol bajnok volt.

Halála után hét évvel, 1996-ban a Magyar Sportújságírók Szövetsége úgy határozott, hogy a kiemelkedő szakmai teljesítményt évente díjjal ismeri el – a kitüntetés azóta is Feleki László nevét viseli.

Ha él, az elsők között kapta volna meg.