A marxizmus-leninizmus, szocializmus, kommunizmus és társai után megértem, ha valaki a háta közepére sem kívánja a különböző politikai izmusokat. (Hogy nekem a jelenlegiek közül melyiktől lesz kiütésem, megtartom magamnak, nehogy megosszam a tisztelt olvasótábort.) Mint a felsoroltak is mutatják, személynevekből is lehet képezni nagyszerű vagy kevésbé találó fogalmakat, úgyhogy máris előállok a XXI. századi profi labdarúgás egyik fő irányzatával, a neymarizmussal.

Sokszor és sokat írtunk már erről, amikor a játékosuralmat, a mindent és mindenkit (így az aláírt szerződést, az edzőt, a társakat) semmibe vevő sztárocskákat, az őket körülvevő sleppet, a túlhatalmat kapó ügynököket, az elszabaduló transzferárakat s ennek egyéb káros vetületeit ostoroztuk. Csak akkor még nem neveztük nevén a gyereket. Az idei nyári párizsi szappanoperát követve viszont szerény véleményem szerint Neymar és csapata tökéletesen megtestesíti ezt, így a neve, ha kétségtelen tehetségénél szerényebb is az eredménysora, örökre belevésődik a futballtörténetbe.

Aki követte a még mindig csak 27 éves brazil cselkirály pályafutását, pontosan tudja, miről beszélek. Mint később kiderült, már a Santosból is különböző umbuldákkal került a Barcelonához 2013-ban – 2017-es, elhíresült, 222 millió eurós Párizsba, a PSG-hez költözésének meg minden sporttémájú tankönyvben helye van a „Hogyan ne tartsuk be a fennálló átigazolási szabályokat?” című fejezetnél.

Mondhatnánk, erről szegény focista nem tehet, pedig dehogynem. Neymar da Silva Santos Júniort mint embert az évek alatt megismertük, de a többség nevében nyugodtan állíthatom, nem szerettük meg. A brazil szurkolóktól elnézést kérek, a válogatottban valóban próbálta megtenni, amit megtehetett, s egyelőre a nemzeti csapat öltözőjét sem robbantotta szét kivagyiságával, indolens viselkedésével.

A neymarizmusnak csak lényegtelen mellékszála, hogy a pályán, ha csak ránéznek, hempereg és eljátssza a nagy halált, bár általában tényleg ő kapja a legtöbb rúgást. Ám az újabb átigazolási hercehurca, a két évvel ezelőttinél is visszatetszőbben „alakított” elvágyódási szándék, ráadásul a belőle embert faragó, a nevét valóban ismertté tevő Barcelona ősi riválisához, a Real Madridhoz, már valóban az irányzat fő vezérfonala. És egyre többen próbálják utánozni, a mindenkori edző pedig nem tudja, mit nyilatkozzon (szegény Thomas Tuchel most épp azt, hogy sérült).

A politikával ellentétben nem kell történelmi távolság, hogy rájöjjünk, a neymarizmus a sport zsákutcája.