Marosvásárhelyi csapatkapitány a szovjet kényszermunkatáborban

CSILLAG PÉTERCSILLAG PÉTER
Vágólapra másolva!
2019.05.28. 10:44
null
A bal oldali képen Gierling György leventeként bizakodva tekint a jövőbe, a lágerben készült felvételen is optimistább, mint várnánk, mint mondja, nem fogta fel tragikusan a helyzetet
Négy évet és kilenc hónapot töltött a második világháború után szovjet fogolytáborban Gierling György, a marosvásárhelyi futball kiemelkedő alakja. Otthonában látogattuk meg a 92 éves sportembert.

 

„A vénasszonyok nyarának búcsúzó és csalóka napsugarai verőfényes színpompába öltöztették a várost vasárnap, és a sport rajongói a szép időt arra használták fel, hogy megtekintsék a délután sorra kerülő mérkőzéseket. Fél 1 óra körül sűrű sorokban vonultak fel a szurkolók a pályára és alig lehetett bérkocsit látni, mely ne a városi sporttelep felé igyekezett volna 4-5 nézővel terhelten.”

A marosvásárhelyi meccshangulatot megidéző tudósításrészletet a Déli Hírlap tette közzé 1943. november 2-án, a helyi MNMKTE (Marosvásárhelyi Nemzeti Munkaközpont Testedző Egyesület) Kolozsvári EAC elleni 4:0-s győzelmének másnapján. A sajtó akkor éppen Girlingként tüntette fel a vásárhelyiek ifjú balösszekötőjét, de a korabeli lapokban neve időnként felbukkan Kerling formában is, a kolozsváriak elleni nevezett találkozó előtt két héttel pedig Gürling néven választotta a Nemzeti Sport a Hungária ellen 1:1-es döntetlent kiharcoló székelyföldi együttes legjobbjának. Nagy szó volt ez akkor a 16 éves fiatalembernek, aki aznap lépett pályára először bajnoki mérkőzésen az NB II-es bajnokságban szereplő felnőttek között (ne felejtsük, az 1940-es második bécsi döntést követően a visszacsatolt országrész többi csapatához hasonlóan Marosvásárhely együttesei is betagozódtak a magyar labdarúgás bajnoki rendszerébe).

FELEJTHETETLEN ELLENFELEK

Pályafutása emlékezetes epizódjai között tartja számon Gierling György a találkozást a magyar labdarúgás nagy alakjaival. A marosvásárhelyi Locomotiva játékosaként lépett pályára 1952-ben az Illovszky Rudolfot, Bundzsák Dezsőt, Berendi Pált felvonultató Vasas ellenfeleként (4:1-re nyertek a budapestiek), 1957-ben pedig a marosvásárhelyi Energia futballistájaként nézett farkasszemet a Buzánszky Jenővel felálló Dorogi Bányásszal (a székely fél 5:0-ra kikapott).

Gierling György – mert hogy ez nevének helyes változata – később a marosvásárhelyi labdarúgás legendás alakjává vált: az ötvenes-hatvanas években a nevét gyakran változtató nagy városi egyesület (Locomotiva, Recolta, Avantul, Energia, Muresul) meghatározó tagja, sőt csapatkapitánya volt, visszavonulása után pedig helyi szinten figyelemre méltó edzői pályát futott be. A nevezetes Hungária-mérkőzés és a későbbi dicsőségek között eltelt időszakban azonban súlyos árnyékot vetett életére a politika, amely éppen legfontosabb játékoséveiben tartotta őt távol a pályától.

Kilencvenkét éves korát meghazudtoló frissességgel, derűvel nyit ajtót marosvásárhelyi lakásában a háromszoros apa, hatszoros nagyapa és ötszörös dédnagyapa, és miközben kedves felesége kávéval kínál, előveszi régi edzője, Kiss Árpád rá hagyományozott edzésnaplóját. Az 1943. augusztus 1-től vezetett szürke füzet gazdája precízen, gondosan beszámolt az MNMKTE életének valamennyi eseményéről, aprólékosságát már az iromány pontosan megfogalmazott alcíme is érzékelteti: „A Marosvásárhelyi NMKTE labdarúgó csapata játékosai formába hozásáról és formában tartásáról, valamint a csapat összteljesítményéről”. Minden egyes játékosról találni benne kézzel írott jellemzést, vendéglátónk neve mellett például a következő bejegyzés szerepel: „Gierling György. Született: 1927, Marosvásárhely. MTE-nevelés, 1941-ben mint kölyökjátékos kezdte és 1942-ben a második csapat tagja. 1943. X. hó 17-én bekerült az első csapatba. Jó erőnlétű és jó intelligenciájú játékos. Egyformán használható a csatárposzt belső posztjai bármelyik helyén.”

A mai bonyolult edzésmódszerek mellett furcsa szembesülni azzal, hogy a negyvenes évek elején milyen gyakorlatokból állt egy modern tréning. A téli alapozást például így kezdte a csapat 1944. január 23-án: „12 km-es gyaloglás lassú, majd gyors futásokkal váltva, 15 és 10 perces szabadgyakorlatokkal, 1 óra és 20 perc idő alatt. Kiadós munka volt, a fiúk aránylag jól bírták, elébb frissen, később az erős levegőtől fáradtabban.”

A Marosvásárhelyen általános megbecsülésnek örvendő sportember 92 évesen is jó egészségnek örvend
A Marosvásárhelyen általános megbecsülésnek örvendő sportember 92 évesen is jó egészségnek örvend

Mostoha körülményeket teremtett a világháborús időszak, a harcok abszurd futballtörténeti lenyomatai a következő edzői feljegyzések: „1944. április 16. A mérkőzés előtt két éjjel a légvédelmi pincében tartózkodtunk.” „1944. június 5. 44 óra utazás után emberfeletti teljesítmény, péntek délutántól vasárnap a mérkőzésig állandóan úton volt a csapat.” Nem mellesleg utóbbi napon a Nemzeti Sport beszámolója szerint az eltikkadt marosvásárhelyi utazók 4:1-re legyőzték Budapesten a Hungáriát, cikkünk főszereplője két gólt szerzett a második félidőben – akkor éppen Irling néven. Emlékei szerint a viszontagságos és végtelennek tűnő utazás végén éppen csak hogy odaértek saját mérkőzésükre, a vasútállomásról sietve egyenesen a kezdésre estek be. Nem volt egyszerű eljutni a háborús viszonyok közepette Marosvásárhelyről a légvonalban is majdnem 450 kilométerre eső fővárosba: a távolsági busszal és vasúttal mozgó csapatnak először Dédára kellett elérnie, onnan haladt tovább Szeretfalvára, majd váltott jegyet a szolnoki átszállással közlekedő pesti vonatra. Persze az „ideális” útvonal is csak akkor működött, ha menet közben nem térítették el a szerelvényt a háborús események miatt. Ami az óvóhelyeken töltött meccs előtti éjszakákat illeti, az idény során tizenkét mérkőzésen pályára lépő Gierling György elmondása szerint a légópincében nem mindenkinek jutott priccs, a balszerencsésebbek a kemény földön fekve gyűjtöttek erőt a másnapi megméretéshez.

Érdekesség, hogy az 1943–1944-es idényben az NB II Keleti csoportjában három marosvásárhelyi csapat is szerepelt, igaz, a bajnokságot huszonhat mérkőzésen huszonhat vereséggel, 6/81-es gólkülönbséggel záró Marosvásárhelyi Attila nem hozott sok dicsőséget a városnak. A Marosvásárhelyi NMKTE a középmezőny elején, a 6. helyen végzett, két hellyel megelőzve Marosvásárhelyi SE-t. Az utazási nehézségek miatt a Magyar Labdarúgó Szövetség 1944 augusztusában területi beosztásokat készített, az NMKTE a Székelyföldi körzet Hargita csoportjába került, a versengésnek azonban hamar véget vetett a front közeledése, a szovjet előretörés. A háborús helyzet súlyosbodásával, 1945 februárjában a 17 éves balösszekötő sorsa is fájdalmas fordulatot vett.

Csapatkapitányi kézfogás a marosvásárhelyiek pécsi ellenféllel vívott, ötvenes évekbeli mérkőzése előtt, a bal oldalon a székelyföldi együttes első embere
Csapatkapitányi kézfogás a marosvásárhelyiek pécsi ellenféllel vívott, ötvenes évekbeli mérkőzése előtt, a bal oldalon a székelyföldi együttes első embere

„Fémipari középiskolába jártam, éppen a másnapi leckét csináltam, amikor kopogtattak nálunk – idézi fel a rossz emlékű nap eseményeit a marosvásárhelyi sportember. – Román rendőrségi karszalaggal állt az ajtóban valaki, mellette filccsizmás, rövid bundás, alacsony orosz katona. Azt mondták, Gierling Györgyöt keresik. Édesapámat is így hívták, a székely határőrségben szolgált, közöltük hát, hogy nincsen itthon. Nem hagyták annyiban, hamarosan visszatértek, és utasítottak, hogy akkor menjek én: tíznapi élelemmel jelentkezzek a rendőrségnél. Édesanyám még utánam tudott hozni takarót, meleg ruhát, élelmet. Másnap reggel vonatra raktak minket. Hogy hova visznek, nem tudtuk. Először Régenbe, onnan Kolozsvárra, majd Iasi-ba szállítottak, ott tehervagonokba zsúfoltak bennünket. A padlón priccsek voltak, a sarokban meg egy lyuk, hogy ott végezhessük a dolgunkat. Tizenöt napon keresztül utaztunk, mire megérkeztünk az Urálon túlra, az Orszk melletti táborba, a rikityankai ércbányához. Sohasem mondták meg, hogy miért vittek el szovjet fogságba, de nyilvánvaló volt, édesapám német származása szúrta a szemüket. Romániának teljesítenie kellett valamiféle kvótát, ezért küldött a kisebbségek tagjai közül sokakat a Szovjetunióba. Aznap harmincöten indultunk útnak Marosvásárhelyről, de a vád megalapozottságára jellemző, hogy a munkatáborban fellelhető német nyelvű könyveket egyikünk sem értette.”

Az elhurcoltak napi nyolc órában dolgoztak a bányában, és az ő pluszfeladatuk volt a vonattal érkező rönk- és szénszállítmányok lepakolása is, amely különösen nehéz munkának bizonyult a téli fagyos hidegben, ráadásul az önürítő vagonok tökéletlen működése folytán a rakomány harmadát a kocsik alól kellett kiszedni. Gierling György bámulatra méltó könnyedséggel beszél a fogolytáborban töltött több mint négy és fél éves időszakáról, mint mondja, tizenéves fiatalemberként nem fogta fel tragikusan a helyzetet, ráadásul az utolsó két évben már némi fizetést is adtak neki (a nemzetközi szabályok értelmében addig is járt volna, de a felettesek akkori tájékoztatása szerint a kiadandó bér elment az ellátás költségeire). Pedig lett volna oka az elkeseredésre: sokáig még üzenetet sem küldhetett az otthoniaknak, aggódó édesanyja három évig azt sem tudta, hol van, él-e egyáltalán a fia.

A két csapat közös fényképe 1957-ben a Dorogi Bányász és a marosvásárhelyi Recolta mérkőzése (5:0) előtt – virágcsokorral a két csapatkapitány, Buzánszky Jenő és Gierling György
A két csapat közös fényképe 1957-ben a Dorogi Bányász és a marosvásárhelyi Recolta mérkőzése (5:0) előtt – virágcsokorral a két csapatkapitány, Buzánszky Jenő és Gierling György

A lágerben az egykori hadifogoly visszaemlékezései szerint összesen nyolcszázan laktak, egy oldalon a nők, másikon a férfiak barakkjai sorakoztak, középen voltak a kiszolgáló épületek, a kantin, a konyha, a varroda és a vasárnapi összejövetelek színteréül szolgáló helyiség. Egy-egy barakkba ötven embert helyeztek el, télen azonban közülük csak öt-hat ember priccséig ért el a kályha melege. A szellemi kikapcsolódást a könyvtár szolgálta volna, ha a kevés német nyelvű mellett nem csak orosz könyvek sorakoznak benne. Sportélet a táborban nem volt, bár Gierling Györgyöt egy meccsre meghívta a bányában dolgozó helyiek csapata; a kalandnak rossz vége lett, a gyenge lágerbeli káposztaleveshez szokott vendéget úgy megetették, hogy másnapra majdnem rosszul lett. A nagypolitika fonákságát jelzi, hogy a Szovjetunió mélyén az ünnepi ételt az amerikai konzervek jelentették, ahogyan a bányában is amerikai felszerelést, csilléket, villanymozdonyt használtak. És hogy miként fogadták otthon a messziről előkerült Gierling Györgyöt?

„Amikor 1949 decemberében hazatértem, édesapám várt a marosvásárhelyi vasútállomáson – meséli. – Az állomásépülettel szemben volt egy büfé, megittunk egy sört a viszontlátás örömére. Édesanyám otthon várt. Amint meglátott, szegény csak sírt, valószínűleg ő sem tudta, hogy örömében vagy bánatában.”

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik