Kozma Imre atya a magyar futballról, a Fradiról, a PSG-ről, a közösség erejéről

– Milyen kedves ez a fénykép a falon.
– Egy-egy pillanatra én is meg-megállok előtte, XVI. Benedek pápának és a Máltai Nagymesternek is van egy kópiája belőle, sőt Ferenc pápának is ajándékoztam egyet. A fehérvári futballklub gyerekcsapatai láthatók rajta, abból az időszakból, amikor a klub kérte, hogy a Máltai Szeretetszolgálat keresztjét viselhessék a játékosok a mezükön. Benkő László, az egykori MLSZ-elnök közvetítésével kerestek meg az egyesület vezetői, s kérésükre nem mondtam nemet. Nézze, tiszta, örömöt sugárzó gyermeki arcokat lát! Meg is hirdettem a jegyet jegyért mozgalmat. Ez azt jelentette, hogy aki egy tantárgyból javított egy jegyet, az a nagycsapat mérkőzéseire kapott tőlem egy belépőt. Ráadásul ha a lurkók megígérték, hogy igyekeznek, én előre odaadtam a jegyet. Ezen sokan megrökönyödtek, mondván, nem tartják be, amit ígértek. Tudja, hányan voltak ilyenek? Egy sem! Mindegyikük javított az osztályzatán.

– Az előtérben látható egy szék a Ferencváros címerével, a nyolcas számú ülőhellyel. Szándékosan kérte ezzel a számmal?
– Nem kértem, hanem kaptam, amikor átadták az új stadiont.

– Azért hangsúlyoztam a nyolcas számot, mert a Fradi jó néhány kiválósága is ezzel a mezszámmal játszott.
– Varga Zolira gondol?

– Például.
– Szenzációs labdarúgó volt. Csodálatos játékintelligenciával, páratlan technikai képzettséggel, nem volt olyan, amit ne tudott volna megcsinálni a labdával. Azt szoktam mondani vele kapcsolatban, hogy az adottságai megvoltak, de olyan magas szinten, hogy ez agyonnyomta. Elsikkadt a küldetése.

– Arra kért bennünket, ha lehet, délelőtt találkozzunk, mert hosszú napjai vannak. Hogyan, mivel telnek?
– Ötkor kelek, hatkor közös imán veszek részt, fél hétkor elkezdődik a nap, délután ötig végzem a teendőimet, fél hatkor szentmise, aztán vacsorázunk, ismét imádkozunk, este tizenegykor eloltom a lámpát, mert ha kevesebbet aludnék, nem bírnám az elvégzendő feladatok ellátását.

– A közvélemény a Páneurópai piknik kapcsán ismerte meg a nevét. Mondhatni, híres ember lett.
– Pedig nem akartam az lenni. Pontosítanék: nem elsősorban a piknik kapcsán. A zugligeti plébánia kockáztató hívő közössége volt mindennek az előzménye. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat is ennek a keresztény közösségnek a szülötte. A kommunista hatalom tiltása ellenére ez a közösség megszőtte az első szociális hálót az országban. Ez a közösség nyitott kaput a keletnémet menekülteknek.

– Megvan még a régi Trabantja, amellyel egy kerek évfordulón a rendőrök nem akarták a határnyitás közelébe engedni?
– Áh, dehogy, legalább tíz éve nincsen már meg. A csodaautók sorában furcsa látvány lehetett az a Trabant. Az irányító rendőr nem véletlenül akarta kiemelni a sorból. Egy odarohanó társa világosította fel, s engedett szabad utat.

– Itt, a könyvtárszobában rengeteg kötet vesz minket körül. Teológiai kiadványok mellett Cs. Szabó Lászlótól Victor Hugón át Faludy Györgyig számos szerzőtől különböző műfajú, stílusú művek. Teendői mellett marad ideje olvasásra?
– Nem sok. Ha pedig azt veszem, hogy írok is, még kevesebb.

– Majd' nyolcvanéves kora ellenére kiválóan néz ki. Sportol?
– Nem, már tíz-egynéhány éve nem lehet, akkor Papp Lajos professzor megműtötte a szívemet.

– Gondolom, gyerekkorában focizott.
– Hogyne! Győrzámolyban nőttem fel, akkoriban minden gyerek futballozott.

– Látta az Aranycsapatot élőben játszani?
– Mindössze egyszer, az ezerkilencszázötvennégyes világbajnokság előtt Puskásék Győrben edzőmeccset játszottak az ETO-val, s ott voltam a nézők között… Aztán úgy alakult az életem, hogy élőben nem láthattam az Aranycsapatot. Arra viszont szívesen emlékszem, hogy egy-egy mérkőzés rádióközvetítését harmincan-negyvenen hallgattuk, például az angolok elleni londoni hat hármat, a budapesti hét egyet, hiszen a faluban még rádió sem volt minden házban. Az NSZK-tól Bernben elszenvedett három kettes vereség egy-két napra felforgatta a falunk békéjét.

– Tizenhat esztendős volt ezerkilencszázötvenhatban. Ekkor már tisztában van az ember az őt körülvevő világgal. Hogyan vette tudomásul az Aranycsapat legjobbjainak kirajzását a nagyvilágba?
– A győri bencés gimnáziumba jártam. A szigorú bencés atyák nem vették figyelembe a forradalmi eseményeket. Így délelőtt iskolába jártunk, délután meg forradalmárok voltunk, s roppant büszkék arra, hogy hittantanárunk jelentős szerepet vállalt a felkelők oldalán. Ami a futballisták és persze jó néhány sportoló emigrálását, akkori szóhasználattal élve disszidálását illeti, nekem elfogadhatatlan volt, hogy valaki elhagyja a hazáját. Ennek ellenére én is elbizonytalanodtam, elcsábultam, Győrben fel is kapaszkodtam egy Pestről érkező teherautóra, amely nyugatra igyekvő emberekkel volt tele, de csak Abdáig jutottam, mert a honszeretet „visszahozott”. Nagy csalódás volt a labdarúgók kint maradása.

„DICSÉRTESSÉK, ADJON ISTEN JÓ NAPOT!”

– Abban az évben – ezerkilencszázhatvanháromban – szentelték pappá, amikor a Kádár-rendszer részleges amnesztiát hirdetett az ötvenhatos elítélteknek. Mit gondolt huszonhárom évesen? Össze lehet egyeztetni a kommunizmust a katolikus hittel?
– Soha! Ezerkilencszázhatvanháromban Kádárék egyezséget kötöttek a Vatikánnal, s ennek része volt, hogy a posztgraduális képzés keretében magyar papok Rómában tanulhatnak. Persze azok, akiket a fennálló rezsim javasolt. Én is érintve voltam, de az egyházmegye vezetőjével közölték: „Az megy Rómába, akit mi javasolunk.” A kérdésére az is válasz lehet, hogy egyetlen püspök volt szabadon az országban, Szabó Imre, aki a mi szentelő püspökünk volt.

– Volt önben félelem, hogy ilyen körülmények között kell ellátnia a papi teendőit?
– Nem volt. Hogy mi adott erőt? A neveltetésem. Nagyon korán elvesztettem az édesapámat, s édesanyámmal anyai nagyszüleim családjában nőttem fel. Nagyapámnak köszönhetek mindent. Ő csöpögtette belém a gondolatokat, amelyek érlelték a döntésemet, és azon papok példája, akik vagy börtönből jöttek, vagy börtönbe „készültek”. Döntésemhez magától értetődően hozzátartozott a kockázatvállalás készsége. Róma helyett Dorogbányára vezetett az út, ahol olyan körülményekkel találkoztam, amilyeneket addig nem ismertem, s az előbbiek segítettek a váltásban: a szegények szolgálatának szentelem az életemet.

– Ha már ezerkilencszázhatvanhárom: dorogi káplán lett, s ebben az esztendőben ősszel a Dorog a Fradit legyőzve elütötte a zöld-fehéreket a bajnoki aranyéremtől. Dorogon járt meccsekre? Látta abban a csapatban Ilkut védeni, Szuromit, Kertest, Csórit a mezőnyben? Vagy Monostori Tivadart?
– Hogyne! Ám azért más teendőm is volt…

– Miként emlékszik az ottani papi munkájára?
– Hát, most megfogott! Amikor odakerültem, az első vasárnapon az öt szentmisén ötvenhét ember volt. Két év múlva ezerötszáz – pedig csak úgy hívták a várost, hogy a vörös Dorog. A teológián nem készíthettek fel olyan helyzetre, amilyennel Dorogon találkoztam. Kétségek közepette sajátos döntést hoztam: mindenhová papi ruhában megyek, és mindenkinek előre köszönök.

– „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” köszöntéssel?
– Így, dicsértessék, adjon Isten jó napot! Fél év múlva már nem tudtam úgy köszönni, hogy ne előzzenek meg. A bányászok egyébként csodálatos emberek. Egy idős ember így vallott: „Mindennap lemegyek a bányába, a nagy dolog, hogy fel is jövök.” Mindketten értettük, mire gondolt.

– Úgy tudom, napjainkban meg-megfordul egy-egy Bajnokok Ligája-mérkőzésen. Melyik együttes a kedvence?
– Nehéz kérdés ez. Ugyanis nincs kedvencem. Ezt a meccsre járást egyébként úgy kell érteni, ha hívnak, elfogadom. Szóval: nagyon jó csapat a Real Madrid vagy a Liverpool, de nem rajongok értük. A Paris Saint-Germain pedig egészen távol áll tőlem. Olajmágnások állnak a klubok mögött, ez zavar. Ha a pénz világának törvényei uralkodnak el – márpedig minden ebbe az irányba mutat –, az nem vezet jóra. Kimondom: nekem ez megalkuvást is jelent Európa részéről.

 

RÉGEN BOLDOGULTAK – MOST VAJON BOLDOGOK

– Akkor a magyar labdarúgásról ne is kérdezzem?
– De, nyugodtan.

– Szerintem tudja is, milyen kérdést szeretnék feltenni…
– A honi pályákon megforduló sok légiós nem emeli a színvonalat, vagy csak minimális mértékben. Ez megöli a magyar válogatottat. A legjobbjaink egy-egy fecskeként játszanak külföldön, de ha hazatérnek a válogatottba, egy fecskeként nem csinálnak nyarat. Kint részei a nagyobb gépezetnek – ha egyáltalán pályára kerülnek –, itthon pedig nekik kellene húzniuk a nemzeti csapatot, amire nem képesek.

– Mi a véleménye a Ferencvárosról?
– A zöld-fehérek is tele vannak külföldivel. Mondjuk, azt elismerem, hogy az Európa-liga-szerepléssel idehoztak az átlagosnál jobb európai csapatokat, de aki rájuk kíváncsi, azoknak segíthet a televízió. Amit pozitívnak tartok, hogy az együtteshez visszatértek a szurkolók.

– Más sportágakat is figyelemmel kísér?
– Minden sportág megszólít, de elsősorban a csapatsportokat kedvelem, mert ezekben kovácsolódik a közösség. Hogy érzékeltessem: az egyéni sportágakra kiválasztanak, a csapatsportokban kiválasztódnak. Az utóbbi beszippantja a játékosokat, s a legjobbak kiválasztódnak, ők lesznek a só és a kovász. És az sem mellékes, hogy a szurkolói lét is közösségi tevékenység. Drukkolunk egy csapatnak, s ha nyer, azt mondjuk, győztünk. Nem azt halljuk, hogy győzött a csapat, hanem győztünk. Egymásra talál csapat és szurkoló.

– Az idős futballisták Jakab János által szervezett karácsonyi összejövetelén a keresztény tanokat hirdető – a hitről szóló – könyveket ajándékoz az egykori sportolóknak. Kap visszajelzéseket? Milyeneket?
– Huszonöt-harminc telefonhívást még aznap, aztán később leveleket meg egymásról készült fényképeket. Fontos tudni, hogy ők egykor válogatottak voltak a legnépszerűbb sportágban, ha nem is közszereplőként, de időnként főszereplőként. Aztán halványult vagy kihunyt a rájuk irányuló reflektorfény, amelyben éltek. Ezek az összejövetelek visszajelzések, hogy mégiscsak egy válogatotthoz tartoztak, s nem felejtik el őket. Fontos feladat, hogy bátorítsuk őket abban az életszakaszban is, amikor már nem főszereplők. A maiak csak hallomásból ismerik őket – vagy egyáltalán nem tudják, hogy kik is voltak. Ilyenkor még én is rádöbbenek, hogy akik aktív korukban jól boldogultak, nem biztos, hogy most boldogok. Érti a különbséget, ugye?

– Azt hiszem.
– A világ bölcsessége arra biztat, hogy légy okos, viselkedj jól, hogy boldogulj. A keresztény bölcsesség ezzel nem éri be, az a boldogságot célozza meg. Az ember igazi lehetősége nem az, hogy mit eszik, mibe öltözködik, milyenek a lakhatási körülményei, hanem a másik emberhez fűződő kapcsolata. Indiában egy szegény kertésztől hallottam: „Ha az embernek van mit ennie, van fedél a feje felett, mindent megkapott, amit a föld adhat, mert az ember igazi lehetősége a másik emberrel való kapcsolata.” Kicsit elvonatkoztatva: e szerint egy helyen tudnék élni, Indiában. De tudja, amikor ott tartózkodtam, s kiderült, hogy magyar vagyok, rögtön két nevet említettek.

– Az egyiket biztos kitalálom…
– Igen, Puskás Ferencé, a másik pedig Mindszenty Józsefé, az egykori hercegprímásé.

– Kétezertizennyolcban és legutóbb olyan könyveket adományozott a futball-legendák karácsonyán, amelyeknek ajánlásában arra hívta fel a figyelmet, hogy Európában az ember méltósága és a kontinens kultúrája veszélyben van, illetve egy libanoni származású író műve pedig abban a térségben fogant, ahol napjainkban a kereszténységet üldözik. Eljut az üzenet az olvasókhoz?
– Mondom, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat könyvei a tiltakozás könyvei. A könyvkiadás ijesztő haszonnal dolgozik. Ezek a könyvek a kereskedelmi ár ötödéből készülnek el. A kispénzű családok meggondolják a könyvvásárlást. Ennél is fontosabb persze ezen könyvek üzenete. Felsejlik az örökség? Az önismeret, az önnevelés és a közösségre nevelés titokzatos kincse. Az önismeretre jutó, az önnevelést vállaló, a közösségi életre képes ember életműve, aki testvérként vagy társként, társadalmat teremtő emberként él. S az, hogy a szabadság arra való, hogy jót tegyünk.

SZÁZSZOR IS HALLANI, HOGY „HAJRÁ, MAGYAROK!”

– A hit és a sport – a futball – is közösségépítő tevékenység. Prédikációiban hangot ad ennek?
– Természetesen. Néha igehirdetés közben is kezembe veszem a Nemzeti Sportot, hogy egy-egy jól megfogalmazott gondolatot szó szerint idézzek. Ez a gesztus szokatlan, s éppen ezért megkülönböztetett figyelmet ébreszt.

– Tényleg?
– Hogyne! Az önök újságjában olvastam a cikket, hogy Egy vérből valók vagyunk (az Ismerős Arcok zenekar eredetileg Nélküled című száma – a szerk.). A Dunaszerdahelyen ismertté váló dalt Kárpátalján, Munkácson egy ünnepi szentmisén hoztam fel példaként, kézbe véve, felemelve a Nemzeti Sport újságot olvastam fel belőle a cikket. Azt is mondhatom, igazság a Biblián kívül is található. Sajátos igazság, szintén a sporttal kapcsolatosan. Nagymamák, nagyapák ismerték fel, hogy érdemes futballmeccsre vinni az unokákat, mert egy mérkőzésen szívet melengető százszor is hallani, hogy „Hajrá, magyarok!”

– Jó szemmel nézi, ha futballisták, sportolók keresztet vetnek pályára lépés előtt?
– Jó a lelkemnek, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Keresztény megnyilvánulásról van szó, a keresztény örökség része, van üzenete, Istenre utal – de a keresztvetés eléggé teátrális.

– Római katolikus papként mennyire örül neki, hogy például Zámbó Sándor vagy Gera Zoltán a Hit Gyülekezeténél találta meg hitét? Vagy azt mondja, mindegy, melyik felekezetnél, de meglelte a lelki békéjét?
– Ha az ember Istenre talál, az egész gondolkodását átalakítja. De hangsúlyozom, hogy a felekezetek teológiája más és más. Ám a döntő, hogy van Istenük, s aki Istent elfogadja, Istenhez méri magát, ami nagy bátorságra vall, mert senki sem olyan jó és tökéletes, mint Isten, de a fontos az, hogy van mércéje.

– Lesz még magyar futball?
– Csak akkor lesz magyar labdarúgás, ha a másod-, harmadrendű külföldi játékosoktól megszabadulunk! Velük nem a jövőt építjük. A jelenlegi színvonal csak magyar játékosokkal is biztosítható. Nem lenne nagy kockázat vállalni ezt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. január 11-i lapszámában jelent meg.)