Középen a pap, Puskás Ferenc kezében virágcsokor, a játékoson gyászkarszalag – Bilbao, 1956 novembere (Forrás: Photo Elorza, Archive Athletic Club Museoa)


Padre nuestro, que estás en los cielos, santificado sea tu nombre…”

A zsúfolásig megtelt, negyvenötezres bilbaói San Mamés Stadionban csendesen szólt az ima a magyar forradalom áldozataiért. A kezdőkörben felsorakozó két csapat között, a három játékvezető oldalán fekete reverendás pap állt, vezetésével mondták a Miatyánkot spanyol nyelven, az emlékezés súlyos levegője megülte az arénát és – a távolba meredő vagy földre vetett tekinteteket elnézve – a magyar játékosok szívét is. 1956. november 22-én az akkor már egy hónapja Nyugat-Európában túrázó Budapesti Honvéd Bajnokcsapatok Európa-kupája-nyolcaddöntőt vívott az Athletic Bilbaóval (a francoista spanyolosítási törekvés jegyében az idő tájt kényszerűségből Atlético Bilbao néven futott a baszk klub), a BEK-mérkőzés légkörét meghatározta a nem egészen két héttel korábban vérbe fojtott forradalom fájdalmas tapasztalata, Magyarország vészjóslóan bizonytalan sorsa, a magyar futballisták és családjaik jövőjét beárnyékoló szovjet uralom. A magyar nép küzdelmének drámai üzenete, az utcai harcok megdöbbentő képsora, a szabad nyugati világ felé menekülők kiszolgáltatottsága mély nyomot hagyott a spanyolországi közvéleményben is, nem véletlen, hogy a spanyol sportvezetők – a Franco-rezsim politikai szándékaival összhangban – úgy határoztak, a szovjet katonai beavatkozás elleni tiltakozásképpen Svájchoz és Hollandiához hasonlóan bojkottálják az éppen a bilbaói mérkőzés napján, november 22-én kezdődő melbourne-i olimpiát.

EMLÉKEZTETŐ

Atlético Bilbao–Bp. Honvéd 3:2 (2:0)
1956. november 22., Bilbao, BEK-nyolcaddöntő 1. mérkőzés
San Mamés Stadion,
45 ezer néző, vezette: Husband (angol)
Atletico Bilbao: Carmelo – Orue, Garay, Canito – Mauri, Maguregi – Arteche, Marcaida, Arieta, Merodio, Gainza
Edző: Ferdinand Daucik
Bp. Honvéd: Faragó – Rákóczi, Bányai, Dudás – Kotász, Bozsik – Budai II, Kocsis, Tichy, Puskás, Czibor
Edző: Kalmár Jenő
Gólok:
Arteche (16.), Marcaida (27.), Arieta (84.), ill. Budai II (75.), Kocsis (86.)

A bilbaói stadionban elhangzó fohász kifejezte a baszk város futballközönségének szolidaritását, együttérzését, részvétét, ugyanakkor megajándékozta az utókort az ötvenes évekbeli nagy Aranycsapat- és Honvéd-korszak egyik legkülönösebb fotódokumentumával. Az érdeklődésünket Faragó Lajos (1932–2019) hagyatékának kutatása során felkeltő, eddig csupán bennfentes kispesti klubtörténészi körben látott fényképen – amelynek eredeti változatát az Athletic Bilbao klubmúzeum archívuma őrzi és bocsátotta most a Nemzeti Sport rendelkezésére – a magyar csapat játékosai szokatlan, sőt a korszak politikai viszonyait, ateista szellemét ismerve abszurd helyzetben, imádkozás közben láthatók.

Hogy valóban vallásos meggyőződésből vagy csupán illendőségből tették-e össze a kezüket néhányan, nem tudhatjuk, mindenesetre a fotó tanúsága szerint a kezdő tizenegyből hatan – Bányai Nándor, Tichy Lajos, Rákóczi László, Czibor Zoltán, Kocsis Sándor, Budai II László – összekulcsolt kézzel kapcsolódtak a magyar forradalom áldozataiért mondott spanyol imához. (Itt jegyezzük meg, hogy bár szinte valamennyi elérhető sporttörténeti forrás Machos Ferencet jelöli a kezdő csapatba, a fotó tanúsága szerint valójában nem ő, hanem Tichy Lajos játszott, ahogyan a statisztikákat cáfolva, Solti István helyett Dudás Zoltán kapott helyet a védelem bal oldalán.)

A rendhagyó bilbaói rituálénak természetesen nem maradt sem képes, sem írásos nyoma a szocialista évtizedek magyar sportirodalmában, és a zaklatott időszak fordulatait, a bilbaói párharc, a nyugat-európai mérkőzések, a december 20-i brüsszeli visszavágó (3:3) futballtörténeti emlékét, hatását, az 1957 elején Dél-Amerikába induló Honvéd kalandjait feldolgozó utókor sem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. A résztvevők személyes emlékeit is hiába nyomozzuk már, bár Kaszás Kálmán, a Kispesti Futball Ház vezetője érdeklődésünkre megerősítette, hogy Faragó Lajos személyesen mesélt neki az esetről, ő hívta fel a figyelmét a bírók mellett álló bilbaói pap alakjára, sőt a haláláig templomba járó kapus fia, Faragó Zoltán is emlékezett a családi körben hallott történetre. Érthető okokból azonban elsősorban a spanyolországi forrásokra hagyatkozhatunk, ha rekonstruálni kívánjuk a baszk csapat 3:2-es győzelmét hozó mérkőzést felvezető jelenetsort.

Munkánkhoz készséges segítséget nyújtott Asier Arrate Sustatxa, az Athletic Bilbao múzeumának vezetője, aki 2001-ben a klub belső újságjában megjelent cikkében maga is kitért a témára. „A Honvéd, az akkoriban mindenütt csak ragyogó Honvédnak, csillogó Honvédnak nevezett csapat lehetőséget kapott arra, hogy a keleti blokk képviseletében felhívja a nemzetközi figyelmet Magyarországra és saját nehéz helyzetére” – olvassuk a klubtörténész írásában, amely arra is rávilágít, hogy mi volt a nevezetes ima előzménye. Mint kiderül, a Honvéd-küldöttség eredetileg gyászszünetet kért a szervezőktől, ők azonban helyénvalónak érezték, ha a forradalom mártírjaira nem csupán közös csenddel, hanem imával is emlékeznek.

Egy pap sétált ki a pályára a két csapattal, hogy imádkozzon Magyarországért – olvasni a Bilbao klubtörténésze által rendelkezésünkre bocsátott korabeli spanyol tudósításban. – A Honvéd játékosai fekete karszalagot viseltek. Tiszta meccs volt, tüntetés és más szélsőséges jelenet nélkül. Az értelem fölött győzött a szív és az emberi szellem.”

A futballstadionban ritkán tapasztalható gesztusokra felfigyelt a spanyol sajtó, az El Mundo Deportivo szintén részletesen beszámolt a mérkőzés előzményeiről: „A két csapat – a hagyományos szerelését viselő Bilbao és a fehérbe öltözött, gyászszalagot viselő Honvéd – hatalmas ünneplés közepette vonult ki. A pálya közepén, a tribünnel szemben egy pap mondott fennhangon Miatyánkot a magyar hazaszeretet mártírjaiért. Ezután Puskás Gainza kíséretében egy csokor virágot helyezett el Pichichi szobránál.”

A Bilbao legendás csatára, a 29 évesen, tífuszban elhunyt Rafael Moreno Aranzadi (becenevén Pichichi) hatalmas népszerűségnek örvendett a városban, és nem csak azért, mert édesapja volt a polgármester: emlékére halála után négy évvel, 1926-ban bronz mellszobrot emeltek a San Mamésben, később szokássá vált, hogy az első alkalommal a stadionba látogató vendégcsapatok virággal róják le a tiszteletüket. Nem mellesleg a Marca kezdeményezésére az 1952–1953-as idénytől kezdődően a spanyol élvonal gólkirályát Pichichi-trófeával díjazzák, Puskás Ferenc a Real Madrid játékosaként négyszer is megkapta.

Térjünk azonban vissza az 1956 novemberi mérkőzésre, amelyet a magyar forradalom keltette szimpátiahullámnak köszönhetően olyanok is láttak, akiknek egyébként eszük ágában sem lett volna mérkőzésre menni. Az egyik legkülönösebb néző stadionélményeiről szól a La Gazeta del Norte napilap Egy asszony, aki még sohasem járt futballmeccsen című cikke.

Néhány méterre tőlünk feltűnik egy nőalak, aki érzékelhetően a nyitó ceremónia hatása alatt áll még, a virágok, az ima és az átszellemült játékosok látványa nyomot hagyott benne. »Mindig így történik ez?« – kérdezi. »Nem, asszonyom. A virágcsokor a magyarok figyelmessége, a gyász pedig a vérrel áztatott hazájukra emlékeztet. Nem is tudta, hogy máskor a meccsek előtt nem szoktak ilyesmit csinálni?« »Fogalmam sem volt, életemben először látok futballmérkőzést. Azért jöttem, hogy a magyarokat megtapsoljam, de nem a futballjuk miatt, az nem érdekel. Az Atlético győzelmének örülnék.« Az asszony teljes szívéből szurkol, ünnepel, könnybe lábadt szeme jelzi időnként meghatottságát. A San Mamésben bizonyságot nyer, hogy ez a mérkőzés jóval több érzelmet korbácsol fel, mint amennyit a magyarok pusztán góljaikkal kiválthatnának.”