Francia futballmúlt: az első labdától a magyarok bejöveteléig

KORMANIK ZSOLTKORMANIK ZSOLT
Vágólapra másolva!
2018.12.17. 19:15
null
Lelátói hangulat az 1934-es Francia Kupa-döntőn (Fotó: AFP)
A francia labdarúgó-válogatott 1998 után 2018-ban másodszor is világbajnok lett, ez alkalomból a Nemzeti Sport hétrészes sorozatot szentelt a francia futball múltjának, korszakos egyéniségeinek, nagy eredményeinek, kudarcainak, feledhetetlen mérkőzéseinek. Az online változat korabeli fotókat és videókat segítségül hívva igyekszik átélhetővé tenni az utat, amely a „kékek” másodszori megkoronázásáig vezetett. Az első epizódban a kezdetektől a profizmus megszületéséig jutunk el, és magyarokkal is találkozunk.

„A magyarok tanították meg a franciákat futballozni” – mondogatta a „kékek” (Les Bleus) ezredforduló környéki diadalainak (vb- és Eb-arany) időszakában a Nemzeti Sport világjáró tudósítója, a szerkesztőségbe még 90 éves kora után is be-bejáró, a francia (és a spanyol) labdarúgást testközelből ismerő Csillag Imre. Mi, akkori pályakezdők hittük is ezt, meg nem is – ám miközben munkált bennünk a kétely, a kortárs érthetően elfogult kijelentését összevethettük egy éppen megjelent szakkönyv Franciaországra vonatkozó állításaival.

„1932 és 1944 között nem akadt olyan esztendő, amelynek bajnok vagy kupagyőztes csapatában ne játszott volna magyar futballista! (Legtöbbször a bajnokcsapatban és a kupagyőztesek között is…) Tudjuk-e azt, s ha igen, kellően büszkék vagyunk-e arra, hogy nem kevesebb, mint nyolc magyar származású labdarúgója is van a francia válogatott történetének?” – olvasható a „Kalandozó magyar labdarúgók” című kötetben (Dénes T.-Peterdi-Rochy-Selmeci, 1999, Aréna 2000), amelynek névmutatója hét oldalon át sorolja a Franciaországban valaha légióskodó magyar futballistákat.

AZOK A BIZONYOS „NYOLCAK” – VÁLOGATOTTBELI BEMUTATKOZÁSUK SORRENDJÉBEN

KAUCSÁR JÓZSEF (JOSEPH KAUCSAR, 1904–1986). Erdélyben született, az első világháború után lépett francia földre, ahol kezdetben autószerelőként dolgozott. Válogatott futballista az 1929-es honosítását követően lett. A középfedezet a Saint-Raphaëlben, majd a Montpellier-ben futballozott. A francia válogatottban 1931 és 1934 között 15 mérkőzésen lépett pályára, részese volt az angolok elleni legendás 5:2-es győzelemnek 1931-ben.

NÉHÁNY FILMKOCKA AZ 1931-BEN LEJÁTSZOTT MÉRKŐZÉSRŐL (COLOMBES)

VIRÁG ÖDÖN (EDMOND WEISKOPF, 1911–1996). Az MTK, majd a Hakoah Wien balszélsője a nácizmus elől menekülve kötött ki menyasszonyával Franciaországban. Játszott a liga leginkább magyaros csapatában, az FC Sete-ben, 1937-ben bajnok lett a Marseille-jel, 1940-ben kupagyőztes a Racing Paris-val – a döntőben az OM-et győzték le –, és miután rengeteg bujkálás árán, a szerencsének is köszönhetően túlélte a második világháborút, 1945-ben rövid időre még visszatért a futballpályára. A francia válogatottban egyetlen mérkőzésen lépett pályára, 1939-ben a mieink ellen (2:2).

KORÁNYI DEZSŐ (DÉSIRÉ KORANYI, 1914–1981). A két magyar válogatott játékos, a vb-ezüstérmes Korányi Lajos és Korányi Mátyás öccse 1935-től 15 éven át riogatta az ellenfelek kapusait az FC Sete középcsatáraként. Korányi (eredetileg Kronenberger) III az 1938–1939-es szezonban társgólkirályként, 27 góllal segítette bajnoki címhez csapatát, majd részese volt a déli országrészben 1942-ben megszerzett bajnoki aranynak. Az élvonalban 252 mérkőzésen 157 gólt szerzett, ezzel 16. a francia örökranglistán, eggyel megelőzve az aranylabdás Jean-Pierre Papint – nem csoda, hogy a déli városkában utcát neveztek el róla. A francia válogatottban 1939 és 1942 között öt mérkőzésen lépett pályára (e háborús években többször nem is lett volna alkalma rá), öt gólt szerzett.

MÁTÉ GYULA (JULES MATHÉ, 1915–1995). A Budapesten született balszélső fiatalon került Franciaországba, és 14 idényt húzott le a Racing Paris-ban. Tagja volt a fővárosiak 1936-ban duplázó, bajnok és kupagyőztes csapatának, majd a Francia Kupát további két alkalommal is megnyerte velük – e két utóbbi fináléban egyszer-egyszer a kapuba is betalált. A francia válogatottban 1939-ben két mérkőzésen lépett pályára, egy gólt szerzett.

SIMONYI ANDRÁS (ANDRÉ SIMONYI, 1914–2002). A Huszton született, Miskolcon labdarúgóvá érő jobbösszekötő 19 évesen már Franciaországban futballozott, és még 48 évesen is pályára lépett hivatalos mérkőzésen. Kilenc francia klubban is szerepelt; közülük egyet egy évtizeden át szolgált – ez volt a Red Star, amelyben legendaként őrzik emlékét. A párizsi csapattal 1941-ben bajnok lett a megszállt zónában, 1942-ben Francia Kupát nyert, 1946-ban újra döntős volt. 185 élvonalbeli bajnoki mérkőzésen 119-szer talált a kapuba, ezzel e sorok írásakor a 47. a francia bajnokság örök-góllistáján. A francia válogatottban 1942 és 1945 között négy mérkőzésen lépett pályára, egy gólt szerzett.

AZ 1942-ES FRANCIA KUPA-DÖNTŐ: RED STAR–SETE 2:0
Az első gól előtti szögletet Simonyi íveli középre.

SIKLÓ-SCHMIDT LÁSZLÓ (LADISLAS SMID, 1915–1990). A miskolci Attilával érkezett Franciaországba 1934-ben, és mivel a magyar klub jelentős pénzzavarban volt, vezetői örömmel vették, hogy a Lens hajlandó megvenni a fiatal középpályást. Sikló-Schmidt visszavonulásáig, 1950-ig a Lens játékosa maradt, egy visszaemlékező megszólalásban a két második ligás bajnoki címet (1938, 1947) és az 1948-as (elveszített) Francia Kupa-döntőt nevezte legszebb emlékének. A francia válogatottban 1945-ben négy mérkőzésen lépett pályára.

AZ EMLÍTETT FRANCIA NYELVŰ VISSZAEMLÉKEZÉS, 2:54-TŐL BESZÉL SIKLÓ-SCHMIDT

KOCZUR FERRY (1930–1989). Magyar szülők gyermekeként Hollandiában született a Jacques Koczur néven is ismert fedezet, összekötő, aki a Saint-Étienne-ben (1949–1956), majd a Nice-ben (1956–1962) is stabil élvonalbeli játékos volt, utóbbi csapat kötelékében 1959-ben bajnoki címet szerzett. Visszavonulása után a nizzai klubban edzősködött, emlékét egy helyi sportpálya neve is őrzi. A francia válogatottban 1952-ben három mérkőzésen lépett pályára.

ÚJLAKI JÓZSEF (JOSEPH UJLAKI, 1929–2006). A Kőbányai TC-ben Kocsis Sándorral együtt robbant be, majd a Ganz TE-ből került 18 évesen Franciaországba 1947-ben – eredetileg egy esztendőre, szövetségi és szülői engedéllyel. Tehetsége és a lehetőségek kint tartották. A Nimes-ből lett francia válogatott, a Nice-szel előbb Francia Kupát (1954), majd bajnokságot (1956) nyert, később a Racing Paris-val két bajnoki ezüstöt és két bronzot zsebelt be. Kiváló képességeit bizonyítja, hogy 438 élvonalbeli mérkőzésen elért 190 góljával hetedik a francia bajnokság örök-góllövőlistáján. A francia válogatottban 1952 és 1960 között 21 mérkőzésen lépett pályára, 10 gólt szerzett.

1953, VB-SELEJTEZŐ: ÍRORSZÁG–FRANCIAORSZÁG 3:5
Újlaki József két góllal vette ki a részét a francia sikerből, a 7-es számmal játszó támadó többször is feltűnik a korabeli felvételen.

A francia futball történtéhez valóban sok honfitársunk hozzáírta a maga fejezetét, többségük egy igen fontos fejlődési időszakban, az ottani profi bajnokság indulásakor, de mire a nagy változásokkal járó, a magyarok tömeges bejövetelét is elhozó 1930-as évek beköszöntöttek, a helyiek már több mint fél évszázada ismerték e csodálatos játékot, és nélkülünk is megtanulták annyira, hogy élvezni tudják.

Az alapokat természetesen a britektől kapták. A francia kikötővárosok hemzsegtek a különféle brit cégek képviseleteitől, a 19. század második felében csak idő kérdése volt, mikor pottyan ki egy bőröndből az első bőrlabda. Az első francia futballklub a normandiai kikötővárosban, Le Havre-ban alakult meg (1872), s hogy a helyiek mennyire büszkék még ma is az alapítókra, „Cambridge és Oxford fiaira”, arra bizonyítékul szolgálnak a jelenleg második ligás – és Bese Barnabás személyében magyar játékost is foglalkoztató – klub színei (ciel et marine, égszínkék/tengerkék, avagy Cambridge-kék/Oxford-kék), továbbá az angol himnusz dallamára nemrégiben komponált klubinduló.

A LE HAVRE AC KLUBHIMNUSZA

A „brit sport” hamar leszivárgott a fővárosba, Párizsba is, a Bois de Boulogne-ban egyre több furcsa – többségében angol és skót – alak kergetett egy pattogó golyóbist. Az ország déli részében a svájciaknak volt fontos szerepük a sportág terjesztésében, csapatuk, a marseille-i Stade helvétique hármat is megnyert az országos „ősbajnokságokból”. (Egy kicsit nyugatabbra akkor már működött az FC Barcelona, amelyet szintén egy svájci alapított, a katalán fővárosba – a francia rögbis közeg érintésével – még Hans Gamperként érkező Joan Gamper.)

Gyorsan megkezdődött a klubok szövetségekbe tömörülése (1887-ben jött létre a Francia Sportszervezetek Uniója, a több sportágat tömörítő USFSA), ám hamar érzékelhetővé vált két törésvonal: az egyik a rögbi és a labdarúgás, avagy az elitsport és a „népsport” hívei, a valamivel később elmélyülő másik az amatörizmus és a profizmus pártolói között. A sportág azonban olyan sebességgel vált egyre népszerűbbé, hogy az inkább rögbipárti, ám a befolyása megőrzése érdekében lépéskényszerbe kerülő USFSA gyorsan kiírta az első labdarúgó-bajnokságot (1894, hat párizsi csapat vett részt rajta, a döntőben az „angol” Standard AC a „skót” White Roverst győzte le),

Az új népszórakozás hatalmas lehetőségekkel kecsegtetett üzleti és politikai szempontból is, részben ezzel magyarázható, hogy hosszú küzdelem bontakozott ki a labdarúgás franciaországi szervezeti kereteinek kialakítása körül. Volt olyan idény (1905–1906), amelyben négy szervezet is kiírt országos bajnokságot, sőt válogatott csapatból is több akadt. Raymond Dubly, az őskorszak egyik kiválósága egy 1909-es lapinterjúban ki is fakadt: „Mi, labdarúgók, hogyan döntsük el, melyik az igazi, melyik az, amelyik valóban kiérdemli a nemzet legjobb tizenegye elnevezést?!”

L'Équipe de France… Az immár két világbajnoki csillag fényében vicces, ám a hajdani főszereplők nagyon is valós korabeli félelmét tükrözi, hogy amikor a francia válogatott 1904-ben lejátszotta első hivatalos mérkőzését (Belgium, 3:3), a másnapi újságokban megjelent összeállításban még a bennfentesek is nehezen azonosítottak be két játékost. A válogatott történetének első gólját szerző Louis Mesnier „Didi”, a csapatkapitány Fernand Canelle „Fernand” néven szerepelt – tudniillik egyikük sem kapott engedélyt a munkáltatójától arra, hogy egy futballmeccs kedvéért elvonatozzon Brüsszelbe…

Volt mit rendbe tenni tehát, de erre már csak az első világháború vérfürdője után kerülhetett sor. Noha a Grande Guerre megrázta a franciaországi szervezett sportéletet, egyúttal rendkívüli módon növelte a labdarúgás társadalmi támogatottságát: egy-egy meccs a fronton feledtette a háború borzalmait – sok ismert futballista harcolt a lövészárkokban, a szövetség százával küldte a labdákat az alegységekhez –, a hátországban pedig erősítette az összetartozás érzését. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy alig hallgattak el a fegyverek, végre megalakult az egységes francia szövetség (1919).

Az első világháborúból győztesként kikerülő Franciaországban elképesztően felpörgött az élet, és az „őrült húszas évek” (Années folles) pezsgése nemcsak a tudományban, a kultúrában, a tömegtájékoztatásban hozott robbanásszerű változásokat, hanem – ezektől nem függetlenül – a sportban is. Óriási példányszámban fogytak a lapok, tömegekhez jutott el a rádió hangja, ugrásszerűen nőtt az érdeklődés a legkiválóbb eredményeket elérő sportolók iránt – és belőlük már csak azért sem volt hiány, mert Párizs 1924-ben (immár másodszor) olimpiát rendezett.

Pierre Chayrigues akcióban: a kis kapus a vakmerő kijövetelek mestere volt (Fotó: Red Star)
Pierre Chayrigues akcióban: a kis kapus a vakmerő kijövetelek mestere volt (Fotó: Red Star)

A húszas évek elején 33 000 játékost regisztráló francia labdarúgás törvényszerűen kitermelte a maga korszakos csapatait, egyéniségeit. Óriási történet volt például, amikor a párizsi Red Star – ma is ritkaságszámba menő bravúrral – egymás után háromszor (1921, 1922, 1923) megnyerte az első igazi országos versenysorozatot, az első ízben 1918-ban kiírt Francia Kupát.

A 18 000 néző előtt lejátszott 1921-es finálé egyik hőse Pierre Chayrigues, a mindössze 170 centiméter magas kapus volt, akiért a kifutások, kivetődések egyik úttörőjeként rajongtak, és aki vakmerősége folytán súlyos sérülések sorát szedte össze. Medencecsont- és válltörése miatt akkor már két éve nem védett, sokan azt hitték, visszavonult – erre felbukkant a játéktérre kifutó Red Star-játékosok között, s nemcsak jelenlétével, hanem bravúrjaival is sokkolta az ellenfelet (Olympique de Pantin). Kell egy ilyen diadalnál több a sztorikra éhes nagyközönségnek?!

A KORSZAK PELÉJE
A második világháború előtti években ívelt fel a francia (és a marokkói) futball egyik nagy egyéniségének karrierje is. LARBI BEN BAREK (1914–1992) a marokkói Casablancában
született, Marseille-ben lett híres futballista, 1938 és 1954 között 17 alkalommal lépett pályára a francia válogatottban – három gólja közül az elsőt a mieink ellen szerezte.
Technikás közönségkedvencként a „Fekete gyöngyszem” becenevet jóval Pelé előtt kiérdemlő Ben Barek két marseille-i időszaka között a Stade Francais és az Atlético Madrid labdarúgója is volt, utóbbival két spanyol bajnoki címet szerzett.
Az alábbi videóban többek között beszél a szintén Észak-Afrikában született francia sporthőshöz, a bokszoló Marcel Cerdanhoz fűződő barátságáról – arról például, hogy a fiatalon, repülőgép-balesetben elhunyt Cerdan futballistának sem volt utolsó, marokkói válogatottként gólt lőtt a franciáknak egy nem hivatalos mérkőzésen a második világháború idején –, továbbá arról, hogy odahaza milyen hitetlenkedéssel fogadták francia válogatottságát. A korabeli képsorok az európai futball első afrikai születésű szupersztárjának hihetetlen népszerűségéről is árulkodnak.

Ha válogatottjuk még korántsem volt is világverő, a franciák – csupán három másik európai országgal osztozva a dicsőségen – már vb-részvétellel is büszkélkedhettek az 1930-as évek elején, s például négy vereség (köztük egy 1:13…) után legyőzték már a mieinket is (3:0, 1929).

Egyvalamijük nem volt: rendes országos bajnokságuk. Viszont egyre határozottabb volt a megteremtésére irányuló szándék. Fontos gazdasági szereplők szerettek volna maguknak csapatot, és ha már, akkor a hozzáférhető legjobb játékosokkal, egyértelmű és a kornak megfelelő versenykiírással, a jól ismert kiskapuk (kamuállások, álnéven pályára lépő futballisták) nélkül. Jean-Pierre Peugeot, a híres autógyár, egyben a Sochaux futballcsapat tulajdonosa két meghívásos bajnokságot is kiírt (1930–1932), és a hivatásos labdarúgói jogállást eközben megteremtő szövetség 1932-ben elszánta magát az országos profi bajnokság elindítására.

Nem függetlenül a légiósok számának olaszországi visszaszorításától, nagyon sok, jobb megélhetésben reménykedő külföldi labdarúgó próbált szerencsét az új francia bajnokságban: az első profi szezonban a játékosok 29, egy évre rá 35 százaléka volt külföldi – a világ legjobbjait az osztrák Wundermannschaft kapusa, Rudolf Hiden és a svájci válogatott csatár, André Abegglen képviselte, s ahogy említettük, igen keresettek voltak a mieink is.

EGY AMATŐR VIDEÓ AZ FC SETE TÖRTÉNETÉNEK FELEJTHETETLEN PILLANATAIRÓL
A második történelmi pillanat főszereplője LUKÁCS ISTVÁN (Étienne), aki az 1933–1934-es szezonban 28 góllal, gólkirályként vezette bajnoki aranyéremre a déli városka csapatát (amelynek BUKOVI MÁRTON is alapembere volt). A kupadöntőt is Lukács duplájával fordította meg a Sete az EISENHOFFER JÓZSEFFEL és KOHUT VILMOSSAL felálló Marseille ellen (később ők is kupagyőztesek lettek).
A harmadik felejthetetlen pillanatot az 1938–1939-es bajnoki kiírás vége hozta el, amikor a már említett, 27 góllal társgólkirályi címet szerző KORÁNYI DEZSŐ vezérletével a csapat másodszor is bajnok lett.

A francia futball első virágkorának – amelyben Franciaország világbajnokságot rendezett (1938), s ott az ezüstérmes magyarokat is ünnepelte – a második világháború kitörése vetett véget.

Cikkünk a Nemzeti Sport Hosszabbítás mellékletében megjelent sorozat első epizódjának bővített változata.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik