Ahogy mi megéltük: „No, kisfiam, hiába üvöltöztél, jönnek haza az aranylábúak!”

Az 1982-es világbajnokság volt az első, amit néztem, és amire kristálytisztán emlékszem a mai napig. Hiába követtem végig azóta az összes vb-t, Eb-t és olimpiát, ennyire élesen egyikre sem emlékszem (na, jó, talán a '86-os Mundialra ugyanennyire), és vereséget sem éltem meg olyan tragikusan azóta, mint nyolcévesen a belgák elleni 1–1-et és a kiesést.Az 1982-es világbajnokság volt az első, amit néztem, és amire kristálytisztán emlékszem a mai napig. Hiába követtem végig azóta az összes vb-t, Eb-t és olimpiát, ennyire élesen egyikre sem emlékszem (na, jó, talán a '86-os Mundialra ugyanennyire), és vereséget sem éltem meg olyan tragikusan azóta, mint nyolcévesen a belgák elleni 1–1-et és a kiesést.

A selejtezők első mérkőzése volt, amit apám és bátyám mellé ülve, életemben először végignéztem, és amikor a Svájcban kiszenvedett 2–2 után (ha nincs Mészáros Bubu, kaptunk volna vagy hatot, de azon a meccsen mindent védett. Aztán később a belgák ellen majdnem mindent…) apám magának egy pohár bort, nekem egy pohár málnaszörpöt töltött, és azt mondta széles mosollyal: „na, erre koccintunk!”.

Akkor kezdtem megérteni, hogy itt sokkal többről van szó, mint aranyláncos, szőrös lábú és hosszú hajú férfiak játszadozásáról. És onnantól fogva vártam a következő meccseket, és tudtam, hogy félni kell majd Camatarutól, meg Sulsertől, Keegantől nagyon (őket természetesen soha nem láthattuk tévében játszani, és az arcukat is maximum egy elmosódott képről ismerhettük a gombfociból), és egy kicsit persze Tom Lundtól is, akiről mindenki tudta már a meccs előtt, hogy milliomos, és fél a repüléstől, ezért a fehér Mercijével vezetett el Norvégiából Budapestre.

Miután kijutottunk, a sorsoláskor a bátyám szuggerálta a 14 éves kisfiút (foglalkozása azóta: Fülöp, spanyol király), hogy nehogy az argentinokhoz sorsoljon minket, és utána dühösen kiabált: ”micsináltál, te hülyegyerek!?”. Hallgattam a felnőtteket, hogy majd a Maradona, meg az Ardiles, no, meg a Ramón Díaz, de nem aggódtam, mert nálunk meg majd a Fazekas, meg a Kiss Laci, a Nyílról nem is beszélve!

Ha fontos meccs volt, akkor a keresztapámékhoz mentünk át, mert nekik színes tévéjük volt, és ott néztük – hideg (természetesen kizárólag barna üveges!!!) Szalon sör, nekem gesztenyepüré és Jaffa, kint meleg nyári este. Bent a sötétben csak a képernyő világított, és hallgattam Vitrayt, no meg apámékat, miszerint az argentinok „mocsok egy játékot” játszanak, hogy ezek az olaszok mindig fetrengenek, meg hogy a brazilokat úgysem veri meg senki.

És a 10–1 után mi voltunk a királyok, az 1–4 után természetesen Mészöly volt a hibás (hogy lehet kezdeni hét védővel??), de ha a belgákat megverjük, nem lesz gond. Emlékszem, még anyám is nézte velünk a meccset, minden ilyen alkalommal (anélkül, hogy tudta volna, kivel játszunk) a kezdés előtt pikírten megjegyezte, hogy „úgyis kikapnak”, aztán nagy lelki nyugalommal kötögetett végig, fel sem pillantva az egysima-egyfordítottból.

Amikor Varga „Kacsa” bevágta, őrült módjára üvöltöttem percekig, és teljes extázisban szurkoltam tovább a 76. percig, amikor Ceulemans megindult a jobb oldalon… Sem Csongrádi sem Varga nem tudta felrúgni, Kerekes luftot rúgott, a beadást Czerniatynski sután eltalálta, Mészáros pedig átért a hosszúra, de valahogy a keze alatt bevánszorgott az a rohadt Tango labda…

Amiért egyébként simán eladtam volna a lelki üdvösségemet is akkoriban!

Mészáros volt az egyik kedvencem abból a csapatból, ennyire vagány embert el sem tudtam képzelni, biztos voltam benne, hogy mindig szűk Trapper farmerban jár, és valami felspécizett 1200-es Zsigája van – de akkor nem tudtam neki ezt megbocsátani. A lefújás után felváltva szidtam őt és Czerniatynskit (akit akkor, nyolcéves korom minden dühével simán meg tudtam volna ölni), a kettő között pedig folyamatosan bőgtem.

Másnap reggel szomorúan támasztottam az utcán a kék tacskó-kormányos Csepel bicajomat, amikor a szomszéd Ignác bácsi (aki a focizás közben a kertjébe rúgott labdát mindig felkapta, nekinyomta a bicskáját és megkérdezte: „kettőbe vagy háromba vágjam?”) kiszólt nekem a kerítés mögül:

„No, kisfiam, tegnap hiába üvöltöztél az este, jönnek haza az aranylábúak!”

És kárörvendő mosollyal kapálgatott tovább. Én könnyes szemmel, dühösen néztem rá, neki pedig fogalma sem volt, hogy néhány percre felkerült a listámra, bizonyos Mészáros Bubu és Alex Czerniatynski mellé…

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi-Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”