A 2-3-5-től a 4-2-3-1-ig - újra vb-t nyert a támadófoci

Nem véletlen, hogy a korai világbajnokságokon jóval magasabb volt a meccsenkénti gólátlag, mint manapság. 1930-ban az Argentína–Mexikó csoportmeccsen például kilenc találat (6:3) született, míg a döntőben hat (Uruguay–Argentína 4:2). Ezzel szemben például az elmúlt hat világbajnokság fináléjában, 1990 óta összesen kilenc gólt láthattak a szurkolók (a tizenegyespárbajokat nem számolva). Összeállításunkban azt mutatjuk be a világbajnokságokon keresztül, hogyan jutott el a labdarúgás a 2–3–5-től, a 4–2–3–1-es felállásig (négy éve a döntőben az olaszok és franciák is így álltak fel), és kitérünk arra is, hogy Dél-Afrikában melyek voltak a legnépszerűbb hadrendek.

PIRAMIS VAGY GÚLARENDSZER – 2–3–5

Nagyon sokáig, egészen az 1940-es évek végéig a 2–3–5-ös felállás volt a legnépszerűbb, majd ezután jött némi módosítással (a középfedezet hátvédsorba állításával) a 3–2–5, 1958-ig mindegyik világbajnok csapat az ötcsatáros hadrendet alkalmazta. Általában a 2–3–5-ös felállás szerint készítették a mezszámozásokat is: 1 – kapus, 2 – jobbhátvéd, 3 – balhátvéd, 4 – jobbfedezet, 5 – középfedezet, 6 – balfedezet, 7 – jobbszélső, 8 – jobbösszekötő, 9 – középcsatár, 10 – balösszekötő, 11 – balszélső.

Ebben a rendszerben a legfontosabb játékos az úgynevezett középfedezet (centerhalf) volt. Ő irányította a csapatot, támadásokat kezdeményezett, megteremtette a kapcsolatot a középpálya és az öt csatár között. Az öt csatár közül kettő a szélen dolgozott (jobb- és balszélső), ketten valamivel beljebb (jobb- és balösszekötő), kapcsot jelentve a szélsők és a középcsatár között. Később hátrahúzódott a hátvédsorba – innen maradt fent a középső védőre ma is használt centerhalf kifejezés.

A SEBES-FÉLE 4–1–1–4

Az 1950-es években forradalmi változást jelentett az Aranycsapat szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv által alkalmazott a 4–1–1–4-es hadrend. Sebes az MTK trénere, Bukovi Márton találmányát, a 4–2–4-es formációt alakította át. Bukovi nagy felismerése abban rejlett, hogy szükség van úgynevezett visszavont középcsatárra.

Ezt a szerepet Sebes Hidegkuti Nándorra osztotta (Bukovinál Palotás Péter volt a visszavont center az MTK-ban!), Bozsik Józsefet pedig hátrébb vonta, így jött létre az új felállás. Ebben az 1920-as években Angliában meghonosodott, bár a vb-ken sokáig csak kevésbé alkalmazott háromvédős rendszer (jobbhátvéd – Buzánszky Jenő, középhátvéd – Lóránt Gyula, balhátvéd – Lantos Mihály) kiegészült egy negyedikkel, a balfedezettel (Zakariás József). Ő valamivel előrébb játszott a másik három hátvédnél, de neki sem voltak támadó feladatai, ezért sorolandó a hátvédsorhoz.

A támadásépítéshez ott volt a már említett Bozsik, Hidegkuti páros, illetve még előrébb Budai László (jobbszélső), Kocsis Sándor (jobbösszekötő), Puskás Ferenc (balösszekötő), Czibor Zoltán (balszélső). (Vannak források, amelyek 3–2–3–2-ként értelmezik az Aranycsapat hadrendjét, de ez azért nem felel meg a valóságnak, mert Zakariás és Bozsik nem közvetlenül egymás mellett játszott, míg a csatárok közül egyértelműen Hidegkuti játszott valamivel hátrébb, a többiek nagyjából egy sort alkottak).

Ez a felállás az NSZK ellen 3:2-re elveszített vb-döntőben úgy módosult, hogy Budai II helyett Tóth Mihály került be a csapatba, méghozzá a bal szélre, Czibor pedig átkerült a jobb oldalra. A nyugatnémetek az akkor még általánosnak számító 3–2–5-ös rendszert alkalmazták, annyi módosítással, hogy az öt támadó nem teljesen egy vonalban helyezkedett el.

BRAZÍLIA ÉS A 4–2–4

Az 1950-es évek második felében – többek között a Sao Paulónál dolgozó Guttmann Bélának köszönhetően – Brazíliában is elterjedt a 4–2–4-es formáció, ami 1958-ban, Svédországban meghozta a selecao első világbajnoki győzelmét (a döntőben: Brazília–Svédország 5:2). Ez volt az első olyan vb, amikor a győztes gárda nem a 2–3–5-ös vagy a 3–2–5-ös szisztémát alkalmazta.

A brazil rendszer annyit módosult a 2–3–5-höz képest, hogy a balfedezet visszahúzódott a védelembe (az 1958-as döntőben Orlandóra hárult ez a szerep, míg mellette Djalma Santos, Bellini és Nílton Santos alkotta védelmet), a jobbfedezet (Didi) pedig az egyik „volt" összekötővel (Zito) egy sorban összegyűjtötte és elosztotta a labdákat a középpályán, elöl pedig négy csatár rohamozott (Garrincha, Vavá, Pelé, Zagallo). Ezzel a brazilok hatalmas teret nyitottak a pálya közepén, amit a gyors és kiválóan passzoló játékosok remekül ki is használtak. Újdonságot jelentett továbbá, hogy a szélső hátvédek is gyakran felzárkóztak a támadásokhoz, ami korábban nem volt jellemző. Ez a felállás tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a brazilok kibontakoztassák kivételes egyéni képességeiket.

A svédországi vb után az alapvetően három védőre és öt csatárra épülő alakzatok kezdtek eltűnni, a szövetségi kapitányok egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a stabilitásra, elterjedt a négyvédős rendszer, és egyre nagyobb szerepet kaptak a középpályások, a csatárok száma pedig csökkent, ugyanakkor a bekkek az ellenfél kapuja előtt is egyre gyakrabban megfordultak.

ALF RAMSEY ÉS A „SZÉLSŐTLEN SZERKEZET" – 4–3–3,  4–4–2

Az 1966-os angliai világbajnokság mindenkinek másról maradt emlékezetes: számunkra Farkas János góljáról és a brazilok legyőzéséről, a portugáloknak Eusebióról, a nyugatnémeteknek Geoff Hurst vitatott góljáról, az angoloknak a máig egyetlen világbajnoki címükről, míg a futballszakembereknek alighanem a hazaiakat iránytó Alf Ramsey szövetségi kapitány zseniális húzásairól.

Ramseyt 1963-ban nevezték ki a szigetországiak főnökének, és munkába állása után kitalált egy új hadrendet, ami jelentős változásokat idézett elő.

A korábban alkalmazott formációkban nagyon fontos szerepet kaptak a szélsők, de Ramsey úgy ítélte meg, hogy neki elegendő egy kimondott szélső, akit a támadósorban szerepeltet, míg a középpályások a korábbinál egymáshoz közelebb, jóval zártabban futballoztak – így alakult  ki a 4–3–3-as formáció.

A londoni születésű mester '66-ban ezzel a rendszerrel juttatta tovább a „háromoroszlánosokat" a csoportjukból, majd az egyenes kiesés szakaszban ismét húzott egy váratlant: a megmaradt egyetlen szélsőre sem tartott igényt, inkább négy középpályásnak szavazott bizalmat és két csatárnak. Ez lett a szélsők nélküli, úgynevezett „szélsőtlen szerkezet", a 4–4–2, amely később, kisebb-nagyobb változtatásokkal hosszú évtizedekig meghatározó volt a világ labdarúgásában.

A nyugatnémetek elleni döntőben (Anglia–NSZK 4:2) az angol középpályássor két oldalán a fiatal Alan Ball és Martin Peters játszott (de nekik már jóval kevesebb támadófeladatuk volt, mint korábban a klasszikus szélsőknek, és nem is közvetlenül az oldalvonal mellett játszottak). Közöttük Nobby Stiles és Bobby Charlton szerepelt, közülük előbbi igazi védekező specialista volt, vagyis ekkor már megjelent a mára már nélkülözhetetlenné váló védekező középpályás. Elöl George Hunt és Geoff Hurst támadott. Ez a felállás szinte folyosót nyitott a felfutásokhoz a két szélső hátvédnek, George Cohennek és Ray Wilsonnak. Változást jelentett az is, hogy a bekkek már nem embert fogtak, hanem területet védekeztek.

Ezt követően a „több gólt rúgjunk, mint az ellenfél" elvet felváltotta „a mindennek az alapja a stabil védekezés" jelmondat.

A 4–4–2-es hadrend átalakította az addigi elnevezéseket is. Eltűnt a szélső és a fedezet posztja, megjelent a jobb, illetve bal oldali középpályás és a középső középpályás.

A TOTÁLIS FUTBALL

A Ramsey-féle, meglehetősen kötött rendszerű futball rossz következménye az volt, hogy a játékosok kezdték elveszíteni kezdeményező készségüket. Ezzel szakított az 1970-es évek holland válogatottja, amely a Rinus Michels által az Ajaxnál meghonosított (majd Kovács István által továbbfejlesztett) totális futballt alkalmazta. Lényege nem a formációban rejlett, hanem abban, hogy „mindenkinek kellett értenie mindenhez".

Na jó, Jan Jongbloed kapusnak azért nem kellett támadnia, de a védőknek igen, és ha a védők támadtak, akkor a csatárok védekeztek.

A hollandok pechjére az 1974-es vb-re a házigazda németek is beépítették játékukba a totális futball elemeit, aminek nagy újítása volt a támadó söprögető, vagy más néven liberó megjelenése. Ezt a szerepet az NSZK-ban Franz Beckenbauer fejlesztette tökélyre, aki főszerepet játszott abban, hogy csapata világbajnoki címet ünnepelhetett a hazai rendezésű tornán (a döntőben: NSZK–Hollandia 2–1).

CATENACCIO

Az 1960-as években Helenio Herrera az Internél fejlesztette tökélyre az úgynevezett catenacciót, amely kis túlzással a totális futball totális ellentéte volt, alapvetően 1–4–3–2-es rendszert jelentett, lényege, hogy a védők mindig számbeli fölényben legyenek az ékekkel szemben. Ezt segítette elő a négy védőn kívül a mögöttük helyezkedő söprögető. Ez a rendszer tiszta formájában ugyan nem eredményezett világbajnoki címet az olaszok számára, de hozzájárult ahhoz, a squadra azzurránál máig meghatározó személethez, melyben kulcsszerepet kapnak a hátvédek, és amelyben a hátsó stabilitás mindennél fontosabb. Nem véletlen, hogy olyan klasszis védők nőttek fel Itáliában, mint Claudio Gentile, Giuseppe Bergomi, Franco Baresi, Paolo Maldini vagy éppen az aranylabdás Fabio Cannavaro.

AZ 1980-AS ÉVEK: 3–5–2, 5–3–2

Az 1980-as években néhány válogatott, így például az argentin, a nyugatnémet, a francia, a dán és a spanyol rájött arra, hogy nem feltétlenül szükséges négy védővel őrizni a kaput. Megjelent a 3–5–2-es alakzat, mellyel Diego Maradonáék 1986-ban világbajnoki címet nyertek (a döntőben: Argentína–NSZK 3–2). Ebben a rendszerben a két csatár, Jorge Burruchaga és Jorge Valdano mögött öt középpályás szerepelt, köztük Maradona, aki bár posztja szerint középpályás volt, védekező feladatokat nem kapott, szabadon segíthette a támadásokat, vagyis annak ellenére, hogy nem kimondottan elöl szerepelt, tulajdonképpen támadót játszott, csakúgy, mint például a mai csapatból Lionel Messi, a portugáloknál Cristiano Ronaldo, vagy éppen a braziloknál Kaká. A '86-os vb-n egyébként a nagy mexikói meleg miatt több csapat is inkább a védekezést, így az 5–3–2-es felállását részesítette előnyben.

AZ 1990-ES ÉVEKTŐL

Az 1990-es években a ma is közkedvelt 4–4–2 hódított. Ebben a kapus előtt a két szélsőhátvéd között két középhátvéd szerepel. A négy középpályás közül legalább egy kifejezetten a védekezést, a labdaszerzést segíti elő, míg egy kifejezetten támadószellemben, gyakran a csatárok mögött játszik. A további két középpályás, a jobb és a bal oldalon szerepelve egyszersmind a kapcsolatot is jelenti a szélsőhátvédek és a támadók között.

A 2006-os világbajnokságon megjelent egy addig nem igazán alkalmazott szisztéma, amelyben a négy védő előtt két védekező középpályás, három támadó középpályás és egy csatár szerepelt.

Ezzel a 4–2–3–1-es hadrenddel jutott el a döntőig Raymond Domenech francia válogatottja, és – kisebb módosítással – ezt alkalmazta a világbajnok olaszok kapitánya, Marcello Lippi is (a döntőben: Olaszország–Franciaország 1–1, 11-esekkel 5–3). A különbséget az jelentette, hogy a franciáknál a két szűrő, Patrick Vieira és Claude Makelele csak a védekezésért felelt, míg az olaszoknál Gennaro Gattuso mellett Andrea Pirlo játszott amolyan hátravont irányítóként. További különbség, hogy az olaszoknál a három támadó középpályás közül a középső, Francesco Totti valamivel előrébb játszott, mint Mauro Camoranesi és Simone Perrotta (a döntőben ők ketten kezdtek).

A 4–2–3–1-es formáció első ránézésre nagyon defenzív, hiszen hat játékos felel kimondottan a védekezésért. Ám a három támadó középpályás, az egy szem csatár, és a felfutó szélsőhátvédek adott esetben hatalmas nyomás alá tudják helyezni az ellenfél kapuját. Ebben a rendszerben kulcsszerepet kapnak a szélső középpályások, akiknek e szisztémában már nemcsak az előkészítés a fő feladatuk, hanem legalább ennyire a gólszerzés is.

A DÉL-AFRIKAI VB

A dél-afrikai tornán a franciák mellett több csapat is hasonló felállás mellett tette le a garast, bár éppen a két 2006-os döntős nem remekelt a tornán, de a brazilok sem jutottak messze. Megfigyelhettük, hogy a gyengébb csapatok (valamint Anglia) rendre a 4–4–2-es felállást preferálták, egy régi klasszikust, a 4–3–3-at pedig a portugálok mellett a dél-amerikaiak játszották csak, Chile és Paraguay.

Láthattunk 5–4–1-et is (némileg sajnálatos módon), nem véletlenül a görögök játszották ezt legmarkánsabban, az argentinok ellen, és meglepő módon 3–4–2–1-et is, az algériaiaktól. A 4–2–3–1-gyel igen eredményesen boldogultak a hollandok, sokkal látványosabban a németek. Ennek egy alfaját találta ki Diego Maradona (és segítői), a 4–1–3–2-t, amely működött is, egészen addig, amíg össze nem futottak a Nationalelffel.

A spanyolok 2008-hoz hasonlóan most is megváltoztatták egyszer-kétszer taktikai hadrendjüket, amely egyébként messze nem adja vissza a középpályások helyváltoztatási szokásait. A 4–2–3–1 és a 4–1–3–2 egyik érdekessége ezúttal a „beltartalom" volt, mégpedig David Villa és Fernando Torres miatt: előbbi eleinte bal oldali támadó középpályásként szerepelt, majd miután Torres gyenge formája miatt kikerült a kezdőből, középcsatárrá lépett előre.

A középpályán Andrés Iniesta és Xavi szokásuk szerint bárhol felbukkantak, többször helyet cserélve, akár mérkőzés közben is. Bár nem lőttek éppen sok gólt (a döntő egyetlen találatát éppenséggel Iniesta szerezte), mindig a támadásokra helyezték a hangsúlyt, azaz nemcsak a spanyol nemzeti csapat, a támadófutball is világbajnok lett.

A cikkben szereplő felállások forrásai:

The complete book of football (Szerkesztette: Chris Hunt)
www.rsssf.com