Csányi Sándor azt mondja az UEFA magazinjának adott interjújában, hogy akármekkora személyes élmény is neki és generációjának például az 1966-os magyar–brazil, élete legemlékezetesebb futballmeccse mégiscsak a magyar–norvég pótselejtező 2015-ből, amellyel 44 év után kijutottunk az Európa-bajnokságra.

S egy másik, az egykor pompás magyar futball iránti nosztalgiázásra csábító kérdésre is úgy felelt, hogy a jelenben és a közeljövőben szeretné a leginkább sikeresnek látni a magyar futballt. No igen. A helyes, az egészséges hozzáállás nyilván ez, s a három évvel ezelőtti franciaországi, örömmámorban úszó napok vagy a horvátok legyőzésének friss emléke az én nemzedékem tagjaiban is tudatosította, hogy az „igazi”, valós időben átélt nemzeti futballsikereknél nincs csodálatosabb.

 
Csányi Sándor: Szégyen lenne nem élvezni a pillanatot
25 éve vezetett vb-döntőt Puhl Sándor

A megannyi csalódás az évtizedek alatt mégis kialakította bennünk az óvatosság reflexét, hogy csak ne éljük bele magunkat semmibe, csak ne hagyjuk magunkat illúziókba ringatni, mert annál keserűbb lesz a kijózanodás. Pedig valójában félrebeszélés lenne mással foglalkozni, mással megelégedni, mást remélni, mint azt, hogy jussunk ki az Eb-re, amelynek három csoportmeccsét mi rendezzük.

Belátom: részben a kudarcoktól hemzsegő, Eb- és vb-kijutást három évtizeden át sem eredményező, keserű időszak különös szurkolói pótcselekvéseként alakult ki a mi generációnk tagjaiban, hogy a múlt mitológiai messzeségből csodált dicsőségének sóvár emlegetése mellett légiósaink vagy akár bíróink sikerei jelentették nekünk a nagy győzelmeket.

Igen, nem értettük, hogy a pazar vb-sikereket, VVK-döntőket átélő apáink és nagyapáink miért furcsállják kissé, ha nekünk a legnagyobb futballélményként Détári Lajos világválogatott szereplései, Kiprich József rotterdami góljai, netán Puhl Sándor játékvezetőként éppen ma 25 éve elért vb-döntője maradt meg. Pedig ez a helyzet, hiszen harminc esztendő telt el a mexikói vb után, mire megint kijutottunk nagy tornára, s közben már-már beletörődtünk, hogy nekünk maradnak a sportdiplomáciai, időnként az ifjúsági vagy a bírói sikerek.

Azon az 1994-es amerikai világbajnokságon például Szepesi György még a FIFA egyik befolyásos vezetője volt, kezdeményezésére a világszövetség a chicagói kongresszuson kitüntette Hidegkuti Nándort és Puskás Ferencet, és – a FIFA jb-tag Palotai Károly mellett – nagy része lehetett abban is, hogy Puhl Sándor máig egyetlen magyarként megkapja (az olasz–brazil) döntőt. Nagyon büszkék voltunk rá, és ez nyilván így van rendjén. De alighanem sokkal kevesebb figyelemben és rajongásban részesült volna, ha közben lett volna egy válogatottunk is, amely ugyancsak ott van a vb-n. Nem tudom, lesz-e valaha még egy magyar, aki ilyen magasságba jut futballbíróként, de be kell vallanom, azt sem bánom, ha nem lesz, ám cserébe csapatunk kijut a világ- és Európa-bajnokságokra.

Mondjuk, legközelebb a 2020-as Eb-re…