Juhász Roland is felhagyott a futballal, így mára mindhárom klasszisunk kiiratkozott a játékból, akiknek köszönhetően – ez meggyőződésem – sok örömben volt részünk négy esztendeje a franciaországi Európa-bajnokságon.

Király Gábor és Gera Zoltán volt a másik kettő, nekik hármuknak volt akkora tekintélyük, hogy a többiek élére álljanak. Ahogy emlékszem, el is mesélték külön-külön, hogy visszatérően azzal tüzelték társaikat, az Eb-szereplés vissza nem térő vagy legalábbis nehezen kivívható lehetőség arra, hogy a magyar labdarúgásnak és persze önmaguknak rangot szerezzenek.

Szavaik meghallgatásra leltek, arra nem esküszöm meg, hogy a keret valamennyi tagja csüngött a szavaikon, ám a tekintélyüket senki sem vitatta, nem vitathatta. A pályán töltött esztendőik alapján semmiképpen, ám náluk külön előny volt, hogy a személyiségükkel is hathattak, röviden: volt hitelük.

Király és Juhász 2016 novemberében, Gera 2017 márciusában búcsúzott el a válogatottól, a csapat azóta 28 mérkőzést játszott, tízszer nyert és tizenhatszor kikapott két döntetlen mellett. Köztük van az Andorra (0–1) és Luxemburg (1–2) elleni blama is. Nem éppen felemelő mutató, ám a meccsekből annyi megmaradt, hogy visszatérően hiányzott a vezér a csapatból, az a futballista, aki egy-egy megjegyzésével, de akár csupán egy szemöldökráncolással helyére illessze a gépezetet.

Erről persze nem szívesen beszélnek magasabb öltözői körökben, nem feltétlenül azért, mert szégyellnivaló, inkább a divat miatt: ma az viszi el a pálmát, hogy „a csapat”, meg együtt, mindenki fontos, valamennyi játékos beteszi a magáét a közösbe. Ami persze igaz, de egyrészt ki többel, ki kevesebbel járul hozzá a produkcióhoz, másrészt nincs együttes önmagában vezér nélkül. Irodalmi példával élve, a Pál utcai fiúk legendás közösség mindmáig, ám akkor is Boka János a vezér, ha Nemecsek Ernő a hős.

Mondhatnám, hogy ott a csapatkapitány, még karszalagja is van, megkülönböztetendő a többiektől, ám nem emlékszem olyan esetre, amikor – lett légyen akármilyen jó futballista – kiderült volna mostanában, hogy igen, ő az első az egyenlők között. Kapitány, vezér – a kettő nem feltétlenül fedi egymást.

Ezt nem csupán én mondom, hanem például José Mourinho is, aki korábbi csapatairól beszélve a kapitányok közül mindössze John Terryt (Chelsea) és Javier Zanettit (Internazionale) emelte ki, hogy bennük a két szerep egyesült. „Amikor ilyen vezéreid vannak, sokkal inkább edzővé válsz, mert jobban összpontosíthatsz a teendőidre” – mondta, majd felidézett egy esetet abból az időszakból, amikor még a Portót irányította. Egy Belenenses elleni meccs első félidejében kettő nullás vesztésre álltak, mindenki látta rajta, hogy tajtékzik, lesz nemulass az öltözőben, ám mielőtt odaértek volna, Jorge Costa megállította, és kérte, adjon neki két percet. Megkapta, s amikor Mourinho a játékosok elé állt, kiderült, Costa mindent elért, amit ő akart a szünetben. Aztán kimentek a második félidőre, s a Porto 3–2-re nyert, Mourinho kommentárja pedig: „Amikor van egy ilyen embered, a csapatod egy lépéssel a többi előtt jár. Sajnálatosan a futball manapság inkább a külsőségekről szól, és az emberek hajlamosak azokra figyelni, akik ezekre adnak, nem pedig azokra, akik igazán nagy értéket hordoznak.”

Itthoni példa nincs, legalábbis nem nyilvános, egyre sikerült rálelnem, 2018 őszéről való. Az azóta már Fehérváron futballozó Ivan Petrjak Böde Dánielről ejtett el egy félmondatot: „Sokszor viccelődik, de igazi vezér”. Azóta már Böde „Dani” sem az Üllői úton keresi a kenyerét, de persze nincs összefüggés a távozása és a kisugárzása között. Nem mellesleg sem neki, sem más vezérnek nincs könnyű dolga nálunk, ha másért nem, hát azért, mert a profi futballisták – bevalljuk vagy sem – alapvetően üzleti kapcsolatban állnak aktuális klubjukkal, s ugyebár még az is kérdés, hogy milyen nyelven szítson tüzet az öltözőben az, aki alkalmas rá, akit elfogadnak.

Valamikor mindenki tudta, ki a főnök. Felütöttem a játékosnévsort 1966-ból, s rögtön beugrott, hogy Albert Flórián (Ferencváros), Göröcs János (Újpesti Dózsa), Ilku István (Dorog), Laczkó Mihály (Tatabánya), Mészöly Kálmán (Vasas), Nagy István (MTK), Palotai Károly (Győri Vasas ETO), Tichy Lajos (Bp. Honvéd) olyan játékos volt, akit összekapcsoltak a klubjukkal. Nem volt mindegyikük kapitány, hiszen például a Fradiban Mátrai Sándor, a Vasasban Berendy Pál vezette ki az alakulatot a pályára, s az is idetartozik, hogy egy-egy csapatban másokban is megvolt a főnöki véna, futballtudásuk alapján mindenképpen. Mert ugyebár az Üllői úton Fenyvesi Máté, Novák Dezső, Rákosi Gyula sem volt akárki, Győrben Orbán Árpád, Újpesten Bene Ferenc, a Vasasnál Farkas János és Ihász Kálmán is úgymond húzóembernek számított.

Volt idő egyébként, amikor hivatalos álláspontnak tekintették, hogy a csapatkapitány ne csupán zászlót cseréljen, térfelet válasszon. Egyértelműen szégyenletes korban, ám ami a labdarúgást illeti – bár ma lenne olyan nálunk a foci. Persze hogy az ötvenes évekre gondolok. Ha eltekintünk a kötelező politikai felhangtól („Legyen világnézetileg a legfejlettebb játékos”), egyet lehet érteni azzal, hogy a csapatkapitány, a vezér tűnjön ki fegyelmezettségével, híd legyen az edző és az együttes között, ismerje fel, ha porszem került a gépezetbe, s lépjen közbe, ha valaki elvesztené a fejét a küzdelem során.

Ezek után a kötelezően titkos szavazással megválasztott kapitányok névsora tükrözi a csapaton belüli erőviszonyokat. Mert hiába mondja a csepeli Marosvári Béla, hogy „Fiúk, a feladatom ellátásában követni akarom szovjet sporttársaim példáját... Kérem, ti is viselkedjetek úgy, ahogyan az szocialista sportemberhez illik!”, az 1949–1950-es idényben már 279 mérkőzésnél járt a klubjában. Az pedig természetes, hogy Kispesten Puskás Ferenc (ekkor 22 éves), az MTK-nál Hidegkuti Nándor, a Fradinál Rudas Ferenc, a Vasasnál Illovszky Rudolf, Szombathelyen Tölgyesi József lett az öltöző ura.

A Népsport éberen őrködött azon, hogy a csapatkapitányok eleget is tegyenek kötelességüknek, a Dorog–Vasas (0:3) mérkőzés után például a lap elmarasztalta a dorogi Pfluger Dezsőt, mert amikor (0:1-nél) tizenegyeshez jutott együttese, sokáig csak futkosott a pályán, mire az edzői felhatalmazás birtokában kijelölte a büntető elvégzésére Molnár Józsefet, aki kihagyta. „Pfluger számára komoly intőpélda az eset: a csapatkapitánynak határozottnak kell lennie” – így a Népsport, a játékos pedig elismerte a hibáját, sőt magát tette felelőssé a vereségért.

Az esetből kiemelném az edzői felhatalmazást. Nálam természetes (lenne), hogy a vezérrel, akár kapitány, akár nem, szót kell értenie a trénernek. Ha sikerül, a csapat is jól jár, ha nem, a mester megjárhatja: az öltözői tekintély már csak olyan, hogy az irodákig is elérhet, ami nem sok jóval kecsegtet viszály esetén.

Igen, a tekintély edzőbuktatáshoz is elegendő lehet, a közelmúlt példája a szombathelyi. Mészöly Gézát jó, sőt nagyon jó szakembernek tartom, de – szerintem – nem tett jót neki, hogy ujjat húzott Király Gáborral és Halmosi Péterrel, akik nem csupán a maradandó futballprodukciójuk miatt vívtak ki tiszteletet a városban. Az ilyen esetekben édes mindegy, kinek van igaza, már csak azért is, mert a tréner fogyóeszköz, az edzőcsere pedig rendre nagyobbat szól, hatásosabb marketing, mint a házon belüli rendcsinálás.

És hogy aktuális példával éljek, Zlatan Ibrahimovicot említem, aki a koronavírus-járvány után Milánóba visszatérve olyan fotóval szolgált, amelyen lenéz a városra, az aláírás pedig: „Isten visszatért, és figyel titeket!”.

Mit mondjak – megnyugtató.