Van kapitányunk, végre megint lesz csapatunk is?

Pór KárolyPór Károly
Vágólapra másolva!
2018.11.16. 13:13
null
Észtország legyőzése után volt ok az örömre (Fotó: Tumbász Hédi)
A csütörtöki, Magyarország–Észtország Nemzetek Ligája-mérkőzés után folytatjuk hangulatjelentő, meccsértékelő sorozatunkat – ilyen volt a 2–0-s győzelem a lelátóról, ahogy mi láttuk...

 


A Magyarország–Észtország Nemzetek Ligája-mérkőzés előtt a Rossi-csapattal kapcsolatban alapvetően kétféle szurkolói várakozással, véleménnyel találkoztunk. Az egyik Rossit Dárdai Pálhoz hasonlította és abban bízott, hogy az olasz szakember legalább annyira motiválni tudja a csapatot, amennyire a Hertha edzője tudta. A másik pedig arról szólt, hogy jó lenne ugyanazt a szervezettséget látni a csapattól, mint a 2016-os Európa-bajnokságon, és jó lenne, ha a közönség és a csapat újra egymásra találna.

Nos, az észtek elleni meccs nagyjából meg is felelt a fentieknek. A szurkolók ugyan kevesebben voltak, mint azt az Eb után sokáig megszokhattuk, viszont annak ellenére, hogy idén a csütörtöki találkozóig csak egy meccset nyertünk, a B-közép nagyrészt megtelt és az első perctől folyamatosan buzdította a fiúkat.

Azt a csapatot, amely ezúttal valóban nagybetűs csapatként működött. Persze, közel sem játszott olyan jól, mint az Eb-n, de mindenki fegyelmezetten és koncentráltan tette a dolgát. Az eltiltását töltő Marco Rossi távollétében a kispadról Cosimo Inguscio és Giovanni Costantino folyamatosan adta az utasításokat (többször is voltak helycserék a meccsen egyes játékosok, illetve posztok között, valamint kisebb taktikai változtatások) Nagy Ádám labdákat szerzett, Kalmár Zsolt nagyszerű beadásokkal jelentkezett, Nagy Dominik lőtt, Dibusz Dénes védett, a harmadik válogatott meccsén játszó Willi Orbán pedig a mérkőzést alapjában meghatározó gólt fejelt, majd még ezen kívül is volt egy helyzete, amelynél a kapus védett nagyot, és egyébként is gyakran zárkózott fel a támadásokhoz, csapatunk egyik legjobbja volt.

Olyan erényeket tudtunk megmutatni, amelyek korábban jellemezték az együttest, de az elmúlt bő egy évben kezdtek kiveszni a játékunkból. 2015-ben, éppen a szurkolók körében is említett Dárdai Pál időszakában például annyira stabilak tudtunk maradni hátul, hogy egymást követő négy meccsen sem kaptunk gólt (a négyből az utolsó találkozón már Bernd Storck dirigált), míg most egy év és nyolc mérkőzés elteltével tudtunk ismét kapott gól nélküli találkozót produkálni. Aztán annak is örülhetünk, hogy ismét valós veszélyt tudunk jelenteni az ellenfelek kapujára szögletekből, hiszen Észtországban és a csütörtöki visszavágón is sarokrúgás után szereztünk gólt.

A második félidőben pedig ismét betalált a kapuba a Tallinnban duplázó, az 51. válogatott meccsén szereplő Szalai Ádám, aki így hat gól nélküli mérkőzés után most két találkozón szerzett hármat, sokadjára bizonyítva, hogy nem lehet őt leírni. A Hoffenheim csatára ezzel 18 gólnál jár, és az örökrangsorban beérte például a holtversenyben 24. helyen álló Szusza Ferencet (más kérdés, hogy az újpesti klasszis 24 meccsen lőtt 18 gólt...), és az elmúlt 30 évben (!) csak négyen lőttek nála több gólt a magyar nemzeti színekben: Kiprich József (28 gól), Gera Zoltán (26), Dzsudzsák Balázs (21), Kovács Kálmán (19). Ezek után aligha érdemes arról vitatkozni, Szalainak mennyire van vagy nincs helye a válogatottban.

A csereként beálló Dzsudzsák Balázs esetében pedig azért nem érdemes vitatkozni, mert aki ennyire tenni akar a nemzeti csapatért, annak meg kell adni a lehetőséget, főleg amíg nem hemzsegnek a posztján a feltörekvő ígéretek (az észtek ellen is azután voltak lövőhelyzeteink a bal szélről, hogy ő beállt). Ha valaki megtehette volna, hogy mondjuk egy hangzatos levél kíséretében már évekkel ezelőtt lemondja a válogatottságot, akkor az Dzsudzsák Balázs. Ha valaki megtehette volna, hogy Floyd Mayweather módjára telerakja a netet olyan képekkel, amelyen dollárkötegeket dobál, miközben mondjuk a válogatott játszik, az Dzsudzsák Balázs. Ha van játékos, akinek a pályafutásában, a megítélésében a válogatott szereplés, a válogatottal megélt meccsek inkább ártottak, mintsem használtak, az Dzsudzsák Balázs. Mindezek ellenére ő 31 évesen is alig várta, hogy ötmeccses kihagyás után (ami a legtöbb 2007 óta íródó válogatott pályafutása során) újra ott lehessen a pályán, ha csak csereként, 25 percre, akkor úgy, de a lefújás után így is könnyes szemmel énekelte a Himnuszt az őt tapssal fogadó magyar táborral.

De Dzsudzsák csak egy játékos Rossi keretében, egy a sok közül, és akkor bízhatunk további sikerekben, ha mindenki beáll a sorba, úgy, mint a görögök és az észtek elleni hazai győzelmek alkalmával, és teszi a dolgát, elvégzi a feladatot, amit a kapitány kioszt rá. Ha ez így lesz vasárnap is, akkor talán bízhatunk benne, hogy a finnek ellen végre sikerül úgy győzni, hogy a lelátón ott vannak a szurkolók (a görögök elleni zárt kapus meccsen erre ugye nem volt lehetőség), a kispadon pedig ott ül, vagy őt ismerve inkább azelőtt áll, a csütörtökön csak a lelátón helyet foglaló Marco Rossi. Mert vannak szurkolóink, van kapitányunk és talán végre újra van és lesz is csapatunk!

NEMZETEK LIGÁJA, C-LIGA
2. CSOPORT, 5. FORDULÓ

MAGYARORSZÁG–ÉSZTORSZÁG 2–0 (1–0)
Budapest,
Groupama Aréna. V: Enea Jorgji (albán)
MAGYARORSZÁG: Dibusz – Baráth, Orbán, Kádár, Korhut – Nagy Á., Pátkai – Nagy D. (Dzsudzsák, 65.), Kalmár (Kleinheisler, 84.), Kovács I. – Szalai (Böde, 76.). Megbízott szövetségi kapitány: Cosimo Inguscio
ÉSZTORSZÁG: Aksalu – Teniste, Vihmann, Tamm, Pikk – Antonov, Dmitrijev – Luts (Puri, 77.), Vassiljev (Purje, 82.), Ojamaa (Zenjov, 60.) – Henri Anier. Szövetségi kapitány: Martin Reim
G: Orbán (8.), Szalai (69.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik