Töredelmesen bevallom, jómagam is ludas vagyok a magyar futball vergődésében. Erre az MLSZ akkori sajtófőnöke döbbentett rá tizennégy évvel ezelőtt, amikor a Szusza Ferenc Stadionban játszott mérkőzésen Gudjohnsen góljára Gera és Torghelle válaszolt, hogy aztán alig fertályórával a találkozó vége előtt a négy nappal korábban Zágrábban is öngólt vétő Gyepes ismét betaláljon saját kapujába, 2–2-re módosítva a Magyarország–Izland vb-selejtező állását. Ekkor fakadtam ki: „A fene egye meg, még sosem láttam a helyszínen szurkolva nyerni  a magyar válogatottat!” A sajtófőnök értelmezésében ennek egyetlen oka volt: én. Félig tréfálkozva, félig komolyan ki is jelentette: gondja lesz rá, hogy többet ne engedjenek be a csapat meccseire.

Aztán a nyolcvanadik percben jött Szabics, s vele megtört az „átok”, ha jól számoltam épp a „jubileumi”, huszonötödik, helyszínen végigszurkolt mérkőzésemen. Két évvel később, a norvégoktól szintén a Megyeri úton elszenvedett 1–4 után cimborám, akivel hosszú-hosszú évek óta együtt vagyunk jóban-rosszban – bár ami a magyar labdarúgó-válogatott mérkőzéseit illeti, inkább csak rosszban – optimistán azt mondta, sebaj, lehet még körbeverés a csoportban. Körbeverés nem lett, noha négy nappal később hatalmasat javult a statisztikám, hiszen másodszor is győzni láttam kedvenceimet: a bosnyákok ellen Zenicában aratott 3–1-es magyar diadal után önfeledten nótázva tettük meg a hazafele tartó, rövidnek éppen nem mondható utat.

Nos, ennek idestova tizenkét esztendeje, s azóta is csupán egyszer, Feröer ellen adatott meg, hogy a helyszínen éljem át, amint a magyar futballválogatott győztesen hagyja el a pályát. Igaz, óvatosságból nem mentem ki a 2015-ös magyar–norvég Eb-pótselejtezőre, hiszen ki tudja, tényleg nem én hozok-e rontást a piros-fehér-zöldekre, főként, hogy 2013 márciusában a zárt kapus magyar–románon még 2–1-re vezettünk, amikor egy kiskocsmából elindultunk ünnepelni, hogy mire a stadionhoz érkezzünk, 2–2-re módosuljon az eredmény…

Hej, hogy örültünk volna a döntetlennek 1999 júniusában Bukarestben! Akkor, amikor a Ceausescu „udvari költője”, Adrian Paunescu által élő tv-műsorban a román válogatottba visszasírt Gheorghe Hagi által irányított románok akarata (2–0) érvényesült másfél órán keresztül, s amikor – magyar szurkolói szektor hiányában – izomtrikós, arany nyakláncos, magyar vérre szomjúhozó román „drukkerek” között voltunk kénytelenek végigszenvedni a kilencven percet, illetve az azt megelőző két órát… Értelemszerűen magyarul egy szót sem szóltunk egymáshoz, székely akcentusunk miatt annak az ötletét is hamar elvetettük, hogy románul társalogjunk egymással, s a tökmaghéjat sűrűn köpdösve próbáltunk nem kitűnni a tömegből. Zúgott a román–magyar meccsekről jól ismert „Afara, afara, cu ungurii din tara!”, vagyis kifelé a magyarokkal az országból, és szegény cimborámon azóta is röhögünk, hogy ijedtében túlbuzgóan ő is elmakogta a gyalázkodó rigmust, pedig a mellette ülő megtermett, félmeztelen román drukker történetesen csak azért kiáltott „afarát”, vagyis „kintet”, mert a labda egy magyar játékos lábáról hagyta el a játékteret. Sikerült élve megúsznunk a kalandot, s ebben nagymértékben közrejátszott az is, hogy elővigyázatosságból brassói rendszámú autót béreltünk: hargitaival nekivágni Bukarestnek az öngyilkossággal ért volna fel. Apropó, rendszám: bevallom, arra nem számítottam, hogy a hargitai jelzés éppen Budapesten veri ki néhány magyar szurkolónál a biztosítékot: egy magyar–portugál meccs után mocskos románozás közepette álltak neki néhányan módszeresen szétverni az autónkat. A közelben lévő, s rögtön odasiető rendőröket ráadásul mi győzködtük, hogy ne verjék bilincsbe a magukból kivetkőző fiatalembereket, mondván, mi is magyar szurkolók vagyunk, ők is, félreértés történt. Sosem felejtem el a rend derék őrének ábrázatára kiülő őszinte döbbenetet, s álmélkodó kérdése a mai napig a fülemben cseng: „Mit keresnek magyarok egy román rendszámú autóban?” Hiába, több évtizednyi agymosás nem múlik el nyomtalanul…

Mondanom sem kell, romániai magyarként egy magyar–román mindig is különös érzelmi töltetű összecsapás volt: az első ilyen válogatott emlékem 1981 májusa, amikor életemben először – s keserűen teszem hozzá: eddig utoljára – láttam a tévében győzni a mieinket a románok ellen. Az 1–0-s siker a mai napig felejthetetlen élmény, amiként a vb-selejtező visszavágóján elért gól nélküli döntetlen is. Emlékszem, a „poloskáktól” hemzsegő vezetékes telefont jó apám kitette a lépcsőház folyosójára – hiába az elővigyázatosság, az éber elvtársaknál hetekig kellett magyarázkodni, hogy a készüléket a telefonszerelőnek „készítette ki”, s hogy kizárólag a román helyzeteknél üvöltöztek, s hogy a haveri társaság csakis az üzletekben kapható jóféle román bort fogyasztott, szó sem volt titokban főzött székely szilvapálinkáról.

Sok évvel később, 1998-ban már a helyszínen szurkolva, őrjöngve éltük át, ahogy Hrutka – kipókhálózva Stelea kapuját – a hajrában egyenlít, bár a már említett cimborám esetében erős túlzás lenne azt állítani, hogy bármit is átélt volna akkor, leszámítva az immár nem titokban főzött szilvórium mellékhatásait, saját bevallása szerint aznapi utolsó emléke a Népstadion metróállomás, a következő pedig Püspökladány, útban hazafele…

A minap is megbeszéltük, de szép is lenne egyszer a helyszínen ünnepelni egy Románia felett aratott győzelmet, egy ilyen válogatott élmény ugyanis nagyon hiányzik az amúgy is szűkös skalpgyűjteményünkből…

A válogatott emlékek közé kívánkozik a Hargitán vagy a közeli Szarkakőn, házi készítésű antenna segítségével „végignézett” meccsek hangulata is, bár a pályán történt eseményekre jobbára csak a szemcséző, „bolhás” képernyők előtt az első sorokban ülők közvetítésének hála kaphattunk némi „rálátást.”  Emlékszem, könnyű volt kiszúrni, hogy kik a beépített emberek, a besúgók, hiszen egy-egy magyar gólnál rajtuk kívül mindenki más talpra ugrott. Ugrott sok-sok jogsi is, amikor a fél Székelyföld felkerekedett, hogy legalább Bánffyhunyadig autózzon a magyar válogatott kedvéért, ahol a magyar televíziót már elfogadható minőségben lehetett nézni. Bár a karhatalom szerette volna, nem tudta megakadályozni a nyolcvanas évek „népvándorlását”, melyek érdekes módon mindig egybeestek a magyar válogatott mérkőzéseivel, így a milicisták jobb híján a közutakon álltak bosszút a székely szurkolókon, hol a poroltó készülék hiányát, hol az autógumik barázdáinak nem megfelelő mélységét róva fel a sofőröknek.

Aztán változtak az idők, bár a magyar zászlót most is csomagjaink mélyére dugjuk, ha átruccanunk szurkolni. Természetesen változtunk mi is. Munkahelyi elfoglaltságunk, a család miatt, na meg kicsit talán babonából is, manapság csak ritkán szorítunk válogatottunknak a helyszínen. Azt viszont elmondhatjuk, bár ez pusztán merő véletlen egybeesés, hogy annyi gyermekünk van, ahányszor láttuk a helyszínen nyerni a magyar válogatottat: cimborám 5–3-ra „vezet”.

Jelentem, a hit, a lelkesedés továbbra is töretlen. Péntek este újra teleaggatjuk piros-fehér-zöld zászlókkal, sálakkal törzshelyünket, a görög–magyar előtt méltatlankodunk egy sort a bárgyú reklámon, miszerint tanuljuk meg kedvenc csapatunk himnuszát, hiszen ezt már vagy négy évtizede kívülről fújjuk, megiszunk valamit, és kiszurkoljuk a győzelmet.

Máris készülünk, hogy a nyolc gyerkőccel egyetemben két év múlva a helyszínen szurkoljunk az első Eb-csoportmeccsünkön. Bár ha tényleg ezen múlik, akkor én inkább arrafelé sem megyek…