Marco Rossira mai napig jó szívvel emlékeznek a Puteolananál (Fotó: Tumbász Hédi)

Vad zsivajgás tölti be a halcsarnokot, árusok lármája vegyül kések csattogásával, egymást túlkiabálva alkudoznak a halpiac vevői az üveges szemmel várakozó tengeri halakra, a leragasztott ollóval mászkáló hatalmas rákokra, a lavórjukban forgolódó ezerkarú polipokra. A friss hal semmivel össze nem hasonlítható illata terjeng a levegőben, a messziről jött utazót itt, Pozzuoliban, ha akarja, ha nem, sodró lendülettel ragadja magával a campaniaiak lüktető életritmusa. Nehéz továbblépni anélkül a kínálatát meggyőződéssel ajánlgató pultostól, hogy legalább egy nyelvét bájosan öltögető kagylót ne sózzon a vásárlóra, ha esetleg az illető a vödörben tekergő tengeri szörnyeteg iránt nem mutat érdeklődést.

Sajt és Samp
Duzzadó mozzarella fehérlik a járdára tett asztalon, a járókelőket szinte hívogatja a kikötői utcácska sajtüzletének kínálata, különösen az eladónő kedves szavával, bátorító mosolyával fűszerezve. Egy-két jó szóért, néhány falat omlós sajtért átsétál ide a szomszédos üzlethelyiség tulajdonosa, Francesco is, akiről rövidesen kiderül, Pozzuoli városának lankadatlan lelkesedésű házi festője. Kissé giccsbe hajló, erősen túlszínezett képeire bizonyára talál vevőt máskor is, minket most jobban érdekel, hallott-e már Marco Rossi nevű földijéről. Az ábrázatára kiülő reménytelen ködöt érzékelve segítünk neki: „Futball...”
„Sí! – csap a homlokára. – Futballista volt, a kilencvenes években, ha nem csal az emlékezetem, játszott annak idején a Bresciában és a Sampdoriában is. Hogy korábban itt, a Puteolanában is megfordult? Igen, valami dereng erről is. Mit mond? Hogy ő a magyar válogatott szövetségi kapitánya? Őszintén bevallom, erről semmit sem hallottam. De ha így van, bizonyosan rátermett, tehetséges edző.” 

Hozzá kell szokni a ravasz kereskedőtrükkökhöz is, egy nagy hangú fiatalember a ricsajt túlordítva harsogja szüntelen: „Figyelem, hölgyeim és uraim! Holnap lesz az esküvőm, ma mindent fél áron adok!” A szomszéd árus csak somolyog, ő pontosan tudja, nem mindegy, a fél ár minek a fele...

Aki a délolasz városka lakói közül még a piacinál is megbízhatóbb forrásból veszi a halat, odakint, a tengeröbölben, a kikötő partján sorakozó edényekben mustrálja az aznap reggeli zsákmányt. Az éjszakai kiszállástól kimerült, cserzett bőrű halászok türelmesen foldozgatják hálóikat, némelyek késeiket tisztogatják vízhatlan halászkötényükben, mások karikás szemmel hajót mosnak.

Csónakonként egy-egy halász gumicsizmában árusít a kikötő betonján, legtöbbjük szájából cigaretta lóg, a körülöttük összesereglett vásárlókkal üzletelnek, heves gesztusaik közben a vödörből néha előrántanak egy ezüstösen csillogó halat, kézi mérlegükre hajítják, és a következő másodpercben már gyömöszölik is zsebükbe az összevizezett eurókat. Idős úr épp egyikük vevője, fizetés után zacskóba dobja, úgy cipeli magával az ebédre valót. Nem kell messzire mennie, már nyílik is az egyik part menti ház második emeleti ablaka, zord tekintetű, szemüveges asszony hajol ki rajta, gyakorlott mozdulattal ereszti lefelé műanyag vödrét. Egyszerre ér a férfi és a vödör a ház alá, a következő percben utóbbi már a zacskó hallal együtt mászik vissza az emeletre, a házastársi kötelességét teljesítő férj pedig tiszta lelkiismerettel sétál arrébb és ül le barátaival a közeli kávézó teraszára...



Az elegáns, kulturált hátvéd fényes emléke

Órákig el lehetne bámulni Pozzuoli kikötői forgatagát, Ernest Hemingway valószínűleg egy átlagos vasárnap délelőtt látna itt annyit, hogy kikerekítsen belőle egy újabb lebilincselő halászregényt. Minket azonban jóval földhözragadtabb szándék vezetett a Nápoly melletti, nyolcvanezres olasz településre: szeretnénk megismerni és olvasóinknak bemutatni Marco Rossi olaszországi életét, családját, lakóhelyét. A magyar válogatott júniusban kinevezett 54 éves szövetségi kapitánya ugyanis ide tér haza a Budapesten töltött hetek, hónapok után feleségéhez, Mariellához, vízilabdázó nagy fiához, Simonéhoz és egyetemista lányához, Gaiához.

Eredetileg úgy terveztük, megnézzük a családfő valamikori klubja, a Puteolana aktuális mérkőzését, és már éppen indulnánk az egyórányi autózásra eső Casoriába, az ötödosztályú – idegenbeli – bajnokinak otthont adó csapat pályájára, amikor megszólal a telefon. Marco Rossi az, jobb programot ajánl. Déli tizenkét órakor a városi könyvtárban megnézhetjük a helyi futballtörténeti kiállítást, és ott lesz a városi futballmúlt néhány hűséges és elkötelezett ápolója is. Kétségek között fékezünk le a plébániával összenőtt könyvtárépületnél, mert bár riportalanyunk az 1986–1987-es idényben a Puteolana hátvédjeként szerepelt, az öregek visszaemlékezései nem feltétlenül ígérnek tartalmasabb élményt az olasz futball bugyraiban elmerülő amatőr csapat hamisítatlan mediterrán környezetben vívandó meccsénél. Aztán hamar világossá lesz, hiba volt aggodalmaskodni: Marco Rossit olyan tisztelettel és szeretettel fogadják a pozzuoli labdarúgás hangadói, ami témánk szempontjából pótolhatatlan tapasztalatot nyújt, és minden másnál erősebben jelzi itteni megbecsültségét.

Sophia Loren színre lép
Nagy múltú, ám mérsékelt sikerekig jutó csapatnak számít az 1902 óta kisebb-nagyobb átalakításokkal, névváltoztatásokkal működő Puteolana, amely a „szárazföldi” Dél-Olaszország legrégebben alapított – Szicíliát is idevéve pedig a Messina és a Palermo után a harmadik legidősebb – futballklubja. Legszebb sikerét még az egységes olaszországi bajnokság kialakítása előtt, az 1921–1922-es idényben érte el, amikor az első osztály déli csoportjának döntőjéig jutott, ott azonban 2:0-ra alulmaradt a Fortitudo Romával szemben. Amikor 1986-ban a huszonegy éves hátvéd, Marco Rossi a városba érkezett, éppen felszálló ágban volt az együttes, a harmadosztály akkoriban viszonylag magas szintnek számított, ráadásul a félhivatásosok számára kiírt kupasorozatban a csapat a második helyet szerezte meg (a Livorno mögött).
Gennaro Gaudino klubtörténész „C'era una volta la Puteolana” („Volt egyszer egy Puteolana”) című kétszáz oldalas fotókönyvében lapozgatni időutazással ér fel, a csapatképeken mosolygó napbarnította arcok, az alapvonal mögött tömörülő délolasz drukkersereg, a tengerparti mérkőzések egyedülálló környezete – sziklákkal, cédrusokkal, homokos fövennyel – már-már odavarázsol minket a nyüzsgő pozzuoli pálya mellé, szinte halljuk a bőrlabda puffanását, a felbőszült nézők bekiabálásait, a bajuszos bíró sípját. A könyv egyik legérdekesebb története azonban az Il Mattino 1967. március 20-i számából való, amelyben Gamba úr, az éppen súlyos anyagi gondokkal küzdő Puteolana elnöke a nyilvánosság előtt bevallja, a városban felnőtt csodaszép színésznőtől, Sophia Lorentől kért segítséget. „Teljes szívvel kötődöm a Puteolanához, éppen ezért bátorkodom levelet írni Sophia Lorennek, akit köztudomásúlag szoros kapocs fűz a városhoz. Elárulom, már a szezon elején küldtem neki üzenetet, támogatást kérve a csapatnak, arra azonban nem érkezett válasz. Azóta nem változott semmi, a csapat közel került a széteséshez, így Sophia immár nem mondhat nemet.”
A történet folytatását nem ismerjük, ám a happy end esélyét csökkenti, hogy a világhírű olasz díva környezetében nem csak Gamba úr gondolta, „Sophia immár nem mondhat nemet”. Aztán mégis hányan hoppon maradtak... 

„Gratulálok a kiállításhoz és elismerésem a Puteolana iránt érzett szenvedély, büszkeség láttán” – olvassuk a díszvendég friss bejegyzését a vendégkönyvben, azt pedig szinte mondani sem kell, a hazánkban nemrég megjelent, Ch. Gáll Andrással közösen írt önéletrajzi könyvének rögtön a városi sportkönyvgyűjtemény kiemelt darabjai között találnak helyet.

„Elegáns játékos volt – jellemzi a nyolcvanas évekbeli hátvédet Gennaro Gaudino, Pozzuoli sporttörténésze. – Marco mindig kulturáltan viselkedett az ellenféllel és a bírókkal, máig így él az emlékeimben. Signor Futballista volt, nagybetűvel írva. Nem elsősorban szakmai szempontból, hanem mint ember volt igazi úr, a pályán is. Nemcsak nekem, hanem az egész városnak, Pozzuolinak nagy ajándék, hogy megjelent ma itt, helytörténeti futballkiállításunkon. Ha korábban szólt volna érkezéséről, illő fogadást rendezünk a tiszteletére, sok-sok embert meghívunk a köszöntésére.”

„Jó napot! Harminc éve itt játszottam...”

A magyar válogatott irányítója azonban nem szereti a felhajtást maga körül, érdemeiről hallgatva, szinte rangrejtve jár a városban. Nekünk, akik Magyarországon megszoktuk őt címlapon, televízióban, szurkolói drapérián látni, különösen furcsa, sőt meglepő tapasztalat, mennyire nincsenek tisztában saját városában rangos megbízatásával. Nyilvánvaló tény, hogy a magyar futball az elmúlt években, évtizedekben sem klub-, sem válogatott szinten nem állt az olasz média érdeklődésének homlokterében, ám éppen az itteni sportlapok – a La Gazzetta dello Sport, a Corriere dello Sport, a Tutto-sport – gyakorlata alapján szembetűnő, hogy míg más külföldön dolgozó olasz edzők, szövetségi kapitányok (például a „kínai” Marcello Lippi, az „emírségekbeli” Alberto Zaccheroni, az „albán” Christian Panucci) sorsát kiemelt figyelemmel követik, Marco Rossira jóval kevesebb fény vetül. A Honvédnál kiteljesedő tréner életpályája abban lényegesen eltér a fenti három itáliai futballcsillagétól, hogy a Torino, a Brescia a Sampdoria és a Piacenza egykori hátvédje Serie A-s játékosmúltja dacára hazájától távol tett szert széles körű népszerűségre. Az viszont már az ő feltűnő szerénységének bizonyítéka, hogy még legszűkebb hazájában, olaszországi városában sem fecsegte ki magyarországi „titkát”.
Zárva a kőfallal körülvett Puteolana-pálya rideg vaskapuja, dörömbölésünkre álmos fejjel kászálódik elő a gondnok, bizalmatlanul mér végig bennünket.

„Jó napot kívánok! Marco Rossi vagyok, harminc éve itt futballoztam” – hangzik csapatvezetőnk szokatlan bemutatkozása, amire a szigorú portásból egy csapásra javíthatatlan szurkoló lesz, és kevés híja, hogy nem ugrik rögtön a Puteolana volt futballistájának nyakába. Azt már mi súgjuk oda neki, hogy aki előtte áll, mellesleg Magyarország válogatottjának szövetségi kapitánya. Elkerekedő szemmel néz ránk, majd a harmadosztályú campaniai csapat egykori játékosára, hiszi is, amit hallott, meg nem is. Úgy sandít rá, mint egyszerű földműves az álruhájából kivetkező Mátyás királyra – és valószínűleg továbbra is a Puteolana sziklaszilárd hátvédjét látja benne...

„Nem voltam még húszéves, amikor ideköltöztem, Nápoly közelébe – meséli a házakkal és a környékbeli dombokkal körülölelt pálya közepén a Sophia Lorent felnevelő Pozzuoli legújabb híressége, egyben legsikeresebb edzője, aki fiatal játékosként 1984-ben igazolt a Torinótól a harmadosztályú Campania csapatához. – Az első két évben a nápolyi San Paolo Stadionban játszottunk, a harmadikban már itt, Pozzuoliban. Eleinte Campania Puteolana, majd Puteolana néven szerepeltünk. Abban az idényben a Serie B-be kerülésért küzdöttünk. Jó kis csapatunk volt, tele fiatal tehetséggel, akik közül aztán sokan szép karriert futottak be, öten-hatan eljutottak a Serie A-ig vagy a B-ig. Szép emlékek fűznek a városhoz, a szurkolókhoz, az itteni tüzes légkörhöz.”

A félreértések elkerülése végett hangsúlyozzuk: Marco Rossi nem idevalósi, Pozzuoliból származó feleségével ellentétben ízig-vérig északi ember, akit előbb a játékos-pályafutása, majd Mariellával kibontakozó kapcsolata hozott közel a délolasz környezethez.

„Akkor kerültem először távol az otthonomtól, Piemonttól és Torinótól – idézi fel a nyolcvanas évekbeli váltás hátterét, miután fejét csóválva állapítja meg, a valamikori „szentély” gyepe ma már inkább krumpliföldre hasonlít. – Gondolhatnák, hogy Torinóból Nápolyba költözni éles fordulat lehetett. Majd' ezer kilométeres távolságról beszélünk, a különbség mégis elsősorban kulturális téren és a gondolkodásban mutatkozik meg. Azt szoktam mondani, sokkal könnyebb egy északinak alkalmazkodni a déliek világához, mint fordítva. Magam is gyorsan beilleszkedtem, a város befogadott, sok barátra leltem, nem mellesleg itt találtam rá a feleségemre. Erősen kötődöm Pozzuolihoz és ahhoz a világlátáshoz, amellyel a délen születettek élik életüket.”

Szörnyű tragédia a füstölgő kráterben

Pozzuoliban élni ugyanakkor nem csupán kulturális kihívás. Miként Mariella magyarázza, a környék kiszámíthatatlan vulkanikus tevékenysége és a tektonikus mozgások miatt a riasztási szint folyamatosan a sárga és a narancssárga kategória között váltakozik, és sohasem lehet tudni, mikor ugrik a piros zónába. A városban felnőtt asszony saját bőrén tapasztalta, amit a földrajztudósok tankönyvszagú értekezéseikben fejtegetnek, helyben élte meg a nyolcvanas évek elejének rendkívül intenzív bradiszeizmikus földmozgásait, így azt az 1983. októberi éjszakát is, amely során több száz rengés rázta meg a házakat, és tett tönkre nyolcezer épületet. Harminchatezer embernek kellett elhagynia otthonát, a tengerfenék kétméteres emelkedése miatt nagyobb hajók azóta sem tudnak közel jutni a kikötőhöz, az ősi városmag pedig immár három és fél évtizede lakatlan, elkerülendő szellemnegyed, szigorúan lezárt terület. Hasonlóképpen a szomszédos, 1198 óta alvó Solfatara vulkánhoz, amelynek kráterében kisebb iszapvulkánok, kénes fumarolák (gőz- és gázkitörések) kínálnak hagyományos turistalátványosságot.

Tavalyelőttig legalábbis, amikor egy szörnyű baleset nyomán megszüntették a bejárást: egy tizenegy esztendős kisfiú a gáztól megszédülve belefordult egy füstölgő lyukba, segítségére siető édesanyját és édesapját szintén elnyelte a föld, egyedül a fiú felszínen ragadó, hétéves húga maradt életben. Az eset persze azóta is élénken foglalkoztatja a pozzuoli embereket, a szabályokról beszélve gyakran két külön időszámítás, a tragédia előtti és a tragédia utáni szerint gondolkodnak a Campi Flegrei, vagyis a „lángoló mezők” vidékén. Félve tisztelt nevezetesség a Pozzuoli mögött húzódó kráterben kialakult Avernói-tó, amelynek rejtelmes hangulatáról sokat elmond, hogy Vergilius Aeneisében itt nyílik átjárás az alvilágba.

Marco Rossit azonban jobban érdekli, ami odafent van, s egy tiszteletbeli pozzuoli büszkeségével mutatja meg nekünk az ókori római időkből megmaradt amfiteátrumot, a nemrég sógora tervei szerint restaurált, az antik és a modern építészet elemeit izgalmasan ötvöző dómot, valamint az évszázadokig tengervíz alatt fekvő romos piacteret, a Serapeumot. Itt beugrunk egy süteményre a család kedvenc cukrászdájába, a népszerű Dolci Momenti al Portóba, amelynek vezetője, Domenico Palumbo régi jó ismerőseként üdvözli Marcót és Mariellát. Őszinte öröme nem a híres edzőnek és nejének, hanem a Rossi házaspárnak szól, futballhírességet köszönthet amúgy is eleget.

Rossi és családja (Fotó: Tumbász Hédi)

„Az elmúlt héten Carlo Ancelotti, a Napoli vezetőedzője járt nálunk – mondja széles mosollyal. – Ismerjük egymást, jó kapcsolatot ápolunk. Sok játékos megfordult már cukrászdánkban, gyakori vendégünk Fauzi Gulam, a Napoli algériai balhátvédje, de Marek Hamsík is kávézott már nálunk.”

Pozzuoli városnézésünk utolsó állomásaként felkapaszkodunk a domboldalon megbújó San Gennaro-szentélyhez, a ferencesek templomához, ahol kislány korában vasárnaponként Mariella is ministrált. A hagyomány szerint ezen a helyen fejezték le Kr. u. 305-ben Nápoly védőszentjét, Szent Januáriuszt, akinek nevéhez kötődik a nápolyi vércsoda: Benevento püspökének ampullában felfogott vére egy évben kétszer folyékonnyá válik és felbuzog, miközben a kivégzéshez használt kő a pozzuoli templomban elszíneződik. A szövetségi kapitány hitéről, vallásosságáról beszélt lapunknak Pietsch Tibor kollégánk karácsonyi cikkében, az elmondottakat erősíti néhány évvel ezelőtti, meghatározó személyes tapasztalata.

Még első kispesti időszaka végén történt, hogy üzenetet kapott a torinói kórházból: jó ideje betegeskedő édesapja állapota válságosra fordult, ha látni akarja, induljon el hozzá mihamarabb. Természetesen az első adandó repülőjáratra jegyet foglalt, ahogy csak tudott, sietett a kórházba, egyenesen a megadott kórterembe. Még megfoghatta édesapja kezét, aki mintha csak őt akarta volna megvárni – öt perccel később örökre lehunyta szemét.