Bármely nép mondavilágába utólag beleokoskodni, belepiszkálni tilos és káros. Identitást, fogódzókat vesz el, és semmit sem ad cserébe. Mivel az alábbiakban magyarokról és angolokról is esik szó, hiba és felesleges például azt fejtegetni, hogy a Kárpátok keleti lejtőin legelésző csodaszarvas bolond lett volna őseink nyilai elől egy szűk hágó – mármint a Vereckei – irányába menekülni, mint ahogyan a bálványozott Oroszlánszívű Richárdról is bárdolatlanság (még ha igaz is) azt állítani, hogy kifejezetten viszolygott a zord, csapadékos brit éghajlattól, ezért mindent kitalált, hogy a napsütötte francia földön tartózkodhasson.

Egy nemzet futball-legendáriuma szintén szent és sérthetetlen. Különösen az olyané, amely inkább a múltjából él, nehéz időkben abba, annak hőseibe kapaszkodik. Ezért amíg a magyar gyerekek fociznak, ápoljuk, erősítsük az Évszázad mérkőzésének mítoszát – azaz valóságát. Mellette azonban – különösen ma, hogy miért, arról hamarosan – megér egy gondolatkísérletet annak a megválaszolása: a tét nagyságát, a mieink játékát, az ellenfél képességeit, a találkozó képét, színvonalát, fordulatosságát és az eredményt egyszerre mérlegre téve, melyik a magyar futballhistória legbecsesebb mérkőzése? Aligha kérdéses, hogy az 1954-es világbajnokság Magyarország–Uruguay elődöntője. Amelyet június 30-án, azaz éppen ma hatvanöt esztendeje játszottak.

Adódik a felvetés, hogy válogatottunk két győztes vb-elődöntőt is vívott, de a svédek feletti, 1938-as 5:1 több szempontból is nehezen állja ki a próbát az 1954-es 4:2-vel. Hiszen a mieink még a skandinávok – nem mellékesen – magyar edzője, Nagy József által is elismert favoritként kezdtek, a tradicionális riválissal ekkor már tizenkettedszer találkoztak, és hetedszer nyertek, 0:1-ről is lazán.

Viszont 1954. június 30-ig egyszer sem játszottak Uruguayjal. Sőt, június 27-ig dél-amerikai vetélytárssal sem, ekkor, a negyeddöntőben a brazilok jelentették az első tapasztalatot. Négy napon belül tehát két kieséses rangadó az előző világbajnokság első két helyezettjével! Nemcsak a magyar futball legkeményebb, legpompásabb száz órája volt ez, de az egyetemes futballtörténelem sem tartogatott soha senkinek ehhez fogható páros próbatételt.

Mondani sem kell, az informatika, a hírközlés 1950-es évekbeli fokán micsoda ugrás volt ez a sötétbe. Bozsikék semmiféle mérkőzésfelvételt nem láthattak az akkor már kétszeres világbajnok urukról, akikkel egy vb-n sem szerepeltek együtt; ők 1930-ban és 1950-ben jelentek meg a tornán, mi 1934-ben és 1938-ban. Annak a veszélyét mindenki pontosan átlátta itthon, mit jelent egészen más futballkultúrából érkező ellenféllel ismeretlenül egymásnak rugaszkodni; válogatottunk először az 1924-es olimpián nézett szembe Európán kívüli riválissal, és azt a fiaskót máig „egyiptomi csapásként” őrzi emlékezetünk. A „bozótlakók” – korabeli „méltatás”, a meccs előttről – ugyanis 3:0-ra intézték el szépreményű együttesünket.

1954-ben persze senki sem esett abba a hibába, hogy lesajnálja a vb-címvédő Uruguayt. A Ferencváros ugyan 1929-es dél-amerikai portyáján Montevideóban 3:2-re legyűrte az akkor még „csak” kétszeres olimpiai bajnokot, de az információáramlás szintjét híven jellemző módon Takács II-ék hazatérve azt mesélték, hogy a vendéglátók középpályása, Andrade annyira furcsán szerel, hogy „egyszerűen alácsúszik az embernek”.

Jellemzően ez még negyedszázad múltán is újdonságnak számított, amire Sebes Gusztávnak is külön fel kellett hívnia a figyelmet. A lausanne-i elődöntő napján, kora délután megtartott taktikai értekezleten a rivális feltérképezésével megbízott Kalocsay Géza doktor – a Népsport helyszíni tudósítása szerint – a labdajáratás fontosságára külön kitért, Sebes pedig a szünetben is hangsúlyozta: „Gyorsan kell passzolni, mert az uruguayi védők nagyon jól alkalmazzák a becsúszó szerelést. Ne engedjétek magatokhoz közel a védőket!”

Czibor a 14. és Hidegkuti pazar csukafejesénél a 47. percben nem is engedték, csapatunk, mint gyakorta, gyorsan vezetést szerzett, de a dél-amerikaiak, csakúgy, mint a fináléban a németek, 0:2-ről egyenlítettek. Az értékelések megemlítik, hogy együttesünket meglepte, megzavarta az „agytröszt”, Schiaffino hátravont középcsatárjátéka, miközben nálunk Palotás ugyanebben a pozícióban mozgott, a sérült Puskás hiányában Hidegkuti lépett ki balösszekötőbe. A filmfelvételek tanúsága szerint Hohberg egyenlítő góljára a 86. percben védőink úgy reagáltak, mintha mindennek vége lenne, de a hosszabbítás második félidejében Kocsis két fejese meghozta a 4:2-es győzelmet. „Kockát” olykor az a vád érte, hogy a legfontosabb meccseken képtelen volt gólt szerezni; ez az 1952-es olimpiai és az 1954-es vb-döntőre, a londoni 6:3-ra igaz, de az urukon éppenséggel az ő duplája lendítette túl az ellenfelénél elcsigázottabbnak tetsző gárdát.

A másnapi Népsportban közölt nyilatkozatok kivétel nélkül azt támasztják alá, hogy korszakos teljesítménnyel kápráztatott el mindenkit az akkori világ két klasszisa. Íme, azt ezt igazoló szavak. Sebes Gusztáv: „Soha nem látott nagy mérkőzést szurkoltam végig. Két nagytudású, sportszerűen viselkedő csapat vívta meg óriási harcát.” Kocsis Sándor: „A világ egyik legjobb csapatát győztük le — megérdemelten.” Grosics Gyula: „Ragyogó küzdelem volt. Az uruguayi csapat volt eddigi legnehezebb ellenfelünk.” Budai II László: „Ilyen hatalmas iramú, nehéz küzdelemben még egyszer sem vettem részt. Az uruguayiak ragyogó labdarúgók és sokkal sportszerűbbek, mint a brazilok.” A sérült csapatkapitány, Puskás Ferenc: „A fiúk a rendes játékidő utolsó 15 percében nagyon megijesztettek, de aztán a kétszer tizenötperces hosszabbítás során úgy játszottak, ahogyan azt a nagykönyvben megírták.” Buzánszky Jenő: „Életem legnagyobb mérkőzését küzdöttem végig. Az uruguayiak nagyon tudnak futballozni, mi azonban még náluk is jobban tudunk.” Palotás Péter: „Ilyen nagy küzdelemben még nem volt részem. Jobban bírtuk, megérdemeltük.” Czibor Zoltán: „Még nem játszottam ilyen nagytudású csapat ellen.” Walter Winterbottom angol szövetségi kapitány: „Még nem láttam így küzdeni a magyar csapatot, mint ezen a mérkőzésen.” Juan López, az uruguayiak mestere: „Egészen kiváló együttes a magyar. A mieink a hosszabbítást már nem bírták idegekkel.” Víctor Rodríguez Andrade, a korábban már idézett, 1930-ban világbajnok Andrade unokaöccse, az 1954-es csapat tagja: „Még nem játszottam ilyen nagy ellenfél ellen. Csodálatosan tudnak a magyarok.”

Minden hang az ámuldozásé, a tiszteleté, a dicséreté. Visszatérő motívum, hogy soha még ilyen nagy küzdelmet, próbát, ellenfelet senki sem látott. Hét hónappal az évszázad mérkőzése után. Amelyet persze őrizzünk meg futball-legendáriumunk legfénylőbb fejezeteként, Hidegkuti három góljával, Puskás az örökkévalóságnak szóló húzós cselével, Bozsik pipába vágódó bombájával, Grosics cigánykerekezésével. A 6:3-at kivívó kezdő tizenegyet tekintjük Aranycsapatnak, Puskás Öcsit pedig, nemcsak virtuóz futballtudása, hanem egyénisége, lénye, kisugárzása, tündökletes madridi másodvirágzása miatt is minden idők legkiválóbb, legnagyobb hatású magyar labdarúgójának. Teljes joggal. De mindennek nem ellentmondva, rögzíthetjük, hogy az angolok már az összecsapás előtt megalkották a „match of the century” minősítést, egy tulajdonképpen barátságos találkozóra, amelynek házigazdái, azaz ők az előző, 1950-es vb-n dicstelenül kiestek a csoportból, az amerikaiaktól és a spanyoloktól is 1:0-s vereséget szenvedve, a mieink pedig ott sem voltak. Nem véletlen, hogy ha egy német futballbarát a „Jahrhundertspiel” vagy ha egy olasz a „Partita del secolo” kifejezést hallja, kapásból mindkettő az 1970-es vb Olaszország–NSZK elődöntőjére gondol, amely csak utólag, a lélegzetelállító, hosszabbításos 4–3-as csata után érdemelte ki e méltatást.

Ezért is javaslom, mi is kezeljük a rangján – minden bizonnyal – utolsó vb-elődöntőnket. Ne csak július 4-én keseregjünk, különösen az NSZK-tól elszenvedett 2:3 kerek évfordulóin, hanem négy nappal korábban büszkén idézzük minden idők legrangosabb magyar diadalát.