Iskolai versmondó versenyek egyik állandó szereplője Radnóti Miklós: Nem tudhatom... című költeménye, jómagam is szavaltam annak idején, az osztályból még továbbjutottam, a suliból már nem, de ez most mellékes. Mindenesetre egyből ez az 1944-ben született korszakos mű jutott eszembe, amikor szembesültem azzal, hogy Nikolics Nemanja lemondta a szereplést a magyar labdarúgó-válogatottban.

 
Nikolics Nemanja nem játszik többet a magyar válogatottban!

Egyrészt a vers a hazáról, a hazaszeretetről szól, ami minden pátosz nélkül szoros kapcsolatban áll a címeres mezzel, az ahhoz való viszonyulással, másrészt tényleg nem tudhatom, a kiváló csatár az őt körülvevő bonyolult szituációban milyen ismérvek mentén döntött.

Sejtéseim azért vannak. A félreértések elkerülése végett gyorsan leszögezném, nem állítom, hogy a vajdasági Zentán született, szerb-magyar kettős állampolgárságú Nikolics érzelmileg kevéssé kötődne a nemzeti együtteshez, egyáltalán az országhoz. Jellemzően amikor tehette és hívták, jött, ha elismerték, köszönettel vette, néhány szék távolságra ültem mellette az Év sportolója-gálán, s tanúsíthatom, őszintén elérzékenyült, amikor megkapta tőlünk, sportújságíróktól a 2017 legjobb magyar labdarúgója elismerést. Viszont a válogatott szereplés valahogy sosem jött össze neki, már a kezdés is rossz előjelnek számított, hiszen a 2013. októberi, amszterdami 8–1-es borzalmas zakón debütált. Összesen 27 fellépésén 5 gólt szerzett, csak kilencszer volt kezdő, s csupán egyetlen meccset játszott végig, a 2013-as Andorra ellenit (azt még megnyertük...).

Mindezt túlzás lenne sikertörténetnek nevezni, főképp klubszintű szárnyalásával párhuzamosan s egyben ellentétesen. Otthon, Zentán kezdett, aztán a határt átlépve Barcs, Kaposvölgye, Kaposvár következett, majd a Videotonnal magyar, a varsói Legiával lengyel, a Chicago Fire-rel amerikai gólkirály lett. Ám „meggypirosban” rendre epizódszerepre kárhoztatott, emiatt jólesett szidni a mindenkori szakvezetőt, hogy nem tud olyan taktikát kitalálni, amelyben helye lenne Nikolicsnak. Egyszer aztán eszembe ötlött, előfordulhat, hogy a válogatottban mögötte játszók kvalitásai gyengék ahhoz, hogy kiszolgálják úgy, ahogy klubszinten megszokhatta, ő pedig nem az az utcai harcos típus, hogy magának brusztolja ki a helyzetet.

A Georges Leekens vezetésével lejátszott két meccsen sem változott a helyzet, s a skótok elleni vereség után Nikolics a további válogatottbeli sorsát firtató kérdésre majdnem azt válaszolta, mint ami a Radnóti-vers címe: „Nem tudom.”

Most már tudja és mi is tudjuk. A szurkolói énem ágál a döntése ellen, szakmailag viszont tolerálhatónak tartom. Hogy jól csinálta-e, nem tudhatom. Remélem, azért a 2020-as Eb alatt ő maga szintén elbizonytalanodik, mert ez azt jelentené, nélküle is ott vagyunk a kontinensviadalon.

Pontosabban itt, Budapesten.