Az év meccse és az év csalódása közötti út nem több fél lépésnél…

Csupán annyi, mint amennyit a szlovákok első gólját megelőző leshelyzet jelent, ergo a futballban cipőorrokon (no és a partjelző szemmértékén) is múlik a dicsőség.

Persze azért ez a néhány mondat inkább elnagyolt kritikája a magyar–szlovák Eb-selejtezőnek, s bár kétségtelenül az érzelmek viharában edzett mérkőzést láttunk, amelynek elkeserítő vereség lett a vége, magam nem temetném az álmainkat – ebben a csoportban ugyanis még minden megtörténhet.

Hiszek abban, hogy lesz még itt fontos kilencven perc, sőt, megkockáztatom, november 19-én ugyanígy az „év meccse” érzéssel várjuk majd a Wales elleni csatát – bár igazam lenne!

Ugyanakkor most sajnálom a szurkolókat, akik megmutatták, milyen az, amikor úgy istenigazából szeretik ezt a futballt, a nemzeti csapatot, s amikor a hangjuk, az énekük miatt könnybe lábadnak a szemek.

 
Sajnos nem sikerült: kikaptunk Budapesten a szlovákoktól

Sajnálom a játékosokat, akik odatették magukat, a szívük és a lelkük szerint megmutatták volna, hogy ők most mindennél és mindenkinél jobbak, hogy előttük most nem létezhet akadály. Sajnálom a szövetségi kapitányt, Marco Rossit, akinek születésnapi ajándék lehetett volna a siker, s akinél vehemensebben talán senki nem is vágyta a győzelmet.

Úgyhogy az a cipőorr nem hiányzott…

Ebben a meccsben több volt – és nem csak a remény miatt.

Hétfő este a csapat csapat volt, a foci futball, a drukkolás szurkolás, azaz valami elementáris erő sugárzott ebből a kilencven percből, s bár vereség lett a vége, talán ad még annyi hitet, ami majd Splitben, a Groupama Arénában és végül Cardiffban elvezethet az álmainkig.

Még úton vagyunk…