Rákosi Gyula kedden lett nyolcvanéves (Fotó: fradi.hu)

 

– Elkerülhetetlenné vált a műtét?
– Ha rajtam múlik, inkább ácsorgok a Népligetben és nézem a kissrácokat, ám most nem én döntöttem, hanem az orvosok, no meg az a folyamatos, olykor kibírhatatlan fájdalom, amelyet éreztem. Néha az óvatos séta is nehezemre esett. De nyolcvanesztendősen ne panaszkodjon az ember, nem igaz? Így aztán ez a vadonatúj csípőprotézis az én születésnapi ajándékom. Egyébként a sok ácsorgás miatt koptak el az ízületeim, kalauzként mégsem illik leülni...

– Bízzunk benne, hogy az új protézissel úgy nyargalászhat, mint annak idején, amikor Káposzta Benő és Solymosi „Pixi” közé vitte be a labdát, és tüzelt, mint a mozsárágyú. De a kalauzkodással csak viccelt, ugye?
– Kevésbé volt vicces minden hajnalban három órakor kelni, majd félálomban felkászálódni a harmincegyes buszra, és várni az utasokat. Ez volt a programom 1955 októberétől kezdve nagyjából egy évig. Néhány óra cseppet sem pihentető alvás, aztán irány a buszgarázs drága apámmal együtt, s meg sem álltunk Rákosligetig. Közben pedig már jártam edzésre a Fradiba, hiszen tizenhét esztendős voltam.

– Akkor már értem, honnan volt az a hihetetlen akaraterő és küzdőszellem, ami mindig is jellemezte a játékát. De igaz, hogy Száger Misi bácsi, a legendás edző azt mondta önnek a toborzón: „Gyere, Öcsi, elférsz a többiek között.”
– Valami ilyesmit mondhatott az a drága jó ember, sokat köszönhetek neki. Nem voltam labdazsonglőr, ezt kár lenne tagadni. De volt bennem kurázsi, harci kedv, és tulajdonképpen a labdával sem bántam rosszul. Az ilyenre mondják manapság, hogy jó versenyzőtípus.

KORÁN KELŐ KALAUZ ÉS VÁGÓHÍDI MELÓS VOLT

– Természetes volt, hogy a Fradiba jelentkezik?
– Olyannyira nem, hogy amikor apám megkérdezte tőlem, melyik csapatba vigyen toborzóra, én azt mondtam neki: „Nézd, papa, Szusza Ferenc lenyűgöző képességű futballista, ő az egyik nagy kedvencem, úgyhogy menjünk Újpestre!” Hogy az öreg pontosan mit válaszolt, nem idézném. Gyakorlatilag egy nagy pofont is megúsztam, miközben azt kiabálta, mész te Újpestre, majd ha kergetnek! Megyünk a Fradihoz, és kész.

Micsoda labdarúgóink voltak! Balról Grosics Gyula, Szűcs Lajos, Göröcs János, Mészöly Kálmán, Albert Flórián, Rákosi Gyula, Várhidi Pál (Fotó: Nemzeti Sport)

– Azt mondja, dolgozott már gyerekként, ezek szerint nem tanult valamilyen szakmát?
– Szegény családban nőttem fel, de ezt akkoriban majdhogynem mindenki elmondhatta magáról. Természetes volt, hogy az elemi iskola elvégzése után munkára jelentkeztem. Így lettem kalauz, később talán a futballnak is köszönhetően meg a hajnali kelés miatt apám nappali melóra küldött. Dolgoztam autószerelő-műhelyben, ahol afféle tedd ide, tedd oda legény voltam, megfordultam konzervgyárban is segédmunkásként, aztán megszereztem a villanyszerelő szakmát, de egy percet sem dolgoztam benne. Inkább a vágóhídra jelentkeztem kétkezi melósnak. És ez még akkor is így ment, amikor már a Fradi felnőttcsapatában játszottam. Képzelheti, hogy a kollégák között mennyi fradista volt, és a meccsek előtt meg után senki sem akart dolgozni, körbeálltak, s nekem mesélnem kellett arról, hogy mi volt az Újpest, a Vasas vagy a Honvéd ellen. Nem csoda, hogy azt mondta a főnök: „Nézze, Rákosikám, túl sok hasznom nincs abból, hogy itt van, ellenben feltartja a többieket, úgyhogy szépen kérem, ne járjon be.”

RÁKOSI GYULA
Született: 1938. október 9., Budapest
Klubja játékosként:
Ferencváros (1952–1972)
Legnagyobb sikerei játékosként:
4x magyar bajnok (1963, 1964, 1967, 1968), 2x Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1958, 1972), Vásárvárosok Kupája-győztes (1965), VVK-döntős (1968), UEFA-kupa-elődöntős (1972), BEK-negyeddöntős (1966)
Válogatottság/gól:
41/4 (1960–1968)
Legnagyobb sikerei a válogatottal:
olimpiai bronzérmes (1960, Róma), Európa-bajnoki bronzérmes (1964, Spanyolország), világbajnoki negyeddöntős (1962, Chile; 1966, Anglia)
Klubjai edzőként:
Ferencváros (utánpótlás, 1973–1976), magyar ifi válogatott szövetségi edzője (1977–1980), Kecskemét SC (1980–1982), Ferencváros (pályaedző, 1982–1988), magyar női válogatott szövetségi kapitánya (1987–1988), Ferencváros (1988–1990), Tatabányai Bányász (1981), III. Kerületi TTVE (1992–1994)
Díjai, elismerései: az FTC örökös bajnoka (1974), a MOB fair play bizottságának életműdíjasa (2018)

– Villámgyorsan haladt felfelé, bekerült a bombaerős Fradiba, no meg abba a nemzeti csapatba, amelynek csatársora így állt fel: Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi. Majdnem olyan erős volt, mint az Aranycsapaté...
– Magam is így gondolom. Ahogy bekerültem a Fradiba, tulajdonképpen gyorsan alapemberré váltam, a munkabírásom, a lelkesedésem, a szívem vitt előre. Mondták is mindig, hogy íme, itt van Matyi, a szívember. Mert Gyulának vagy Gyuszinak senki sem szólított – Matyi voltam, népünk egykori „bölcs vezére”, Rákosi elvtárs után szabadon.

– Mit gondol, megnyerhettük volna az 1962-es chilei világbajnokságot?
– Lehet, hogy a túlzott lelkesedés mondatja velem, vagy talán az idő szépít meg mindent, amit átéltem, de az 1962-es chilei és az 1966-os angliai világbajnokságon részt vevő magyar válogatott is döntőt játszhatott volna.

– Ha?
– Ha berúgjuk a helyzeteinket. Megszámlálhatatlan ziccert rontottunk el mindkét világversenyen. Én is. Ha határozottabb vagyok Sunderlandban, Lev Jasin kapujától néhány méterre, talán minden másként alakul. Ne kérdezze, miért hibáztunk, talán lelki oka van, talán egyszerű balszerencse, de mindig a nagy lehetőség kapujában buktunk el. Újra meg újra.

A népligeti egykori Vasas-pályán készült a tétmeccsekre a válogatott
– az 1959-es edzésen Rákosi Gyula a kicsiket és a nagyobbakat is elbűvölte, pedig sohasem tartotta magát labdazsonglőrnek (Fotó: MTI)

– Csodálatos játékosok mellett léphetett pályára.
– Rendkívül büszke vagyok a pályafutásomra. Arra, hogy Sándor „Csikarral” szerepelhettem egy csapatban, aki képes volt finoman kiosztani Albert Flórit az angoloknak Chilében lőtt szenzációs gólja után. Azt mondta neki: „Flórikám, legközelebb passzold már le...” Vagy a Honvéd klasszisával, Tichy Lajossal, aki miután legyőztük a franciákat Párizsban, s lőttem egy gólt, finoman megjegyezte: „Kicsi, ott voltam én is, tedd oda elém...”

JÓ BARÁTOK LETTEK, DE ZOLI NEM BÍRTA FLÓRIT

– És milyen volt Albert Flóriánnal meg a másik zsenivel, Varga Zoltánnal egy csapatban futballozni?
– Albert Flórival gyakorlatilag az első pillanattól kezdve barátok lettünk. És később ugyanezt elmondhattam Varga Zoliról is. Kár lenne tagadni, ők nem kedvelték egymást, illetve ez úgy igaz, hogy Varga nem rajongott Flóriért. Hétvégén mindig a Rudas fürdőbe mentünk gyúrásra, lazításra, és egyszer Zoli odajött hozzám azzal, hogy „Láttad az újságot? Albertet írták a mezőny legjobbjának, pedig te voltál, egyértelműen te.” Flóri nem foglalkozott vele, neki amúgy is megvolt a saját stílusa, a kommunikációja a csapaton belül. Például ha Géczi Pista potyaízű gólt kapott, megállt a középkörben, csípőre tette a kezét, és olyan szúrós szemmel nézett a kapusunk felé, hogy Pista mindig csak kiabált: „Jó, jó, akkor most ti jöttök, rúgjatok gólt elöl!”

Rákosi Gyula és Albert Flórián az 1962-es chilei világbajnokságra tartó repülőgép lépcsőjén (Fotó: MTI)

– Ott állt a nagybeteg Géczi Pista ágyánál, borzalmas lehetett.
– Képzelje el, milyen az élet. Szűcs Lajos barátom, korábbi csapattársam szintén súlyos betegséggel harcol, ráadásként elcsúszott otthon, combnyaktörést szenvedett, és megint kórházba került. Bementem hozzá, és láttam rajta, hogy nemcsak fizikai fájdalmai vannak, hanem valami más is gyötri. És akkor halkan megjegyezte: „Állj fel, és menj három szobával arrébb, ott fekszik Pista, Géczi Pista...” Nem tudtuk, hogy beteg, de amikor bementem hozzá, megdöbbentő látvány fogadott. Még volt ereje beszélni, megköszönte, hogy ott vagyok, s a következő napokban többször is meglátogattam. Vasárnap halt meg, előtte szombaton is ott álltam az ágyánál, már gyenge volt, aludt. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, rám nézett – és mintha elmosolyodott volna...

BAJNOKI CÍMIG VITTE VOLNA A FERENCVÁROST

– Ki szokott járni Albert Flóri sírjához?
– Minden hónapban elmegyek Flórihoz. Lehet, hogy furcsa, de nem tudom elengedni, nem tudom felfogni, hogy nincs, néha beszélek is hozzá a temetőben, és mindig megállapítom, hogy ott kellene nyugodnia közvetlenül Hidegkuti Nándor mellett. Nem akarok vádaskodni, de túl gyorsan történt minden az én drága barátommal. Talán ha jobban kivizsgálják, ha türelmesebbek vele, talán...

A boldog szép idők, amikor még együtt volt a nagy trió, Szűcs Lajos, Albert Flórián és Rákosi Gyula
Kulcsár Krisztián MOB-elnöktől vette át a fair play életműdíjat

– Nagyon régóta meg akartam kérdezni, hogyan élte meg, amikor Novák Dezső megtörten elismerte ügynökmúltját, hogy jelentett a csapattársairól?
– Ugyanazt csináltam, amit Flóri: soha többet nem álltam szóba vele.

– Képtelen volt megbocsátani neki?
– Nem ment, pedig nagyon jó barátok voltunk. Sem Flórit, sem engem nem vitt rá a lélek, hogy meghallgassuk a magyarázkodását. De a temetésén ott voltam, álltam hátul, szinte elbújva, ennyivel tartoztam neki.

– Van önben bármiféle hiányérzet az elmúlt nyolcvan esztendő után?
– Jó lett volna olimpiát nyerni. S talán arra is nagyon büszke lennék, ha edzőként bajnoki címig vezetem a Fradit. Ez a seb a mai napig fáj: az 1989–1990-es idényben bronzéremig jutottunk, mégis elköszöntek tőlem. De rég volt, nagyon rég volt ez is.

– Hogy ne csak a múltról kérdezzem: ott volt a Fradi–Újpest derbin, mi a véleménye a meccsről?
– Fantasztikus volt a közönség, a hangulat, kicsit olyan volt minden, mint a mi időnkben. Jobbak voltunk, jobb az erőnlétünk, erősebb a keretünk, megérdemelten nyertünk. Tudom, hogy sokan panaszkodnak, sok a külföldi játékos a Ferencváros keretében és az NB I-ben is, de a világ változik körülöttünk, az utakon már hiába keres bárki is Zaporozsecet, kiment a divatból...

A Császár távozása után, letörten, már csak ketten Szűcs Lajossal (Fotó: Nemzeti Sport)