Most, hogy a magyar labdarúgás színe-virága állítólag kikapott a Luxemburgi Nagyhercegség csapatától is, miután az Andorrai Völgységet már korábban kipipálta (tartsanak velünk a jövő héten is, amikor kedvenceink hősies döntetlent harcolnak ki egy elhagyott építkezési gödör legjobbjai ellen!), tényleg itt az idő. Ideje például őszintén szembenézni a futballunkat terhelő problémákkal, alaposan elgondolkodni a megoldási lehetőségeken, felállítani és a változatosság kedvéért következetesen, de türelemmel végigvinni valamiféle kiérlelt és működőképes szakmai koncepciót a legkisebbektől kezdve egészen az élvonalig, figyelembe véve hazánk futballhagyományait, valamint társadalmi és gazdaságai adottságait, miközben... Ööööö, bocsánat, most szóltak, hogy ez hülyeség, ne csináljuk.

Hanem inkább egy új edző kell, és akkor klassz lesz minden. „Ezért kell új szövetségi kapitány" – jegyezte meg Csányi Sándor MLSZ-elnök, miután szemtanúk beszámolója szerint Luxemburg tényleg jobbnak bizonyult a magyar együttesnél, pedig ha őszinték akarunk lenni, ezért aztán éppen nem kell új kapitány. Elvégre a világ minden edzői kvalitása is kevés, ameddig annyi betyárbecsület is hiányzik a fiúkból, hogy legalább Szélesi komából ne csináljanak a feltétlenül szükségesnél nagyobb bohócot, ha már elvállalta két meccsre ezt a füstölgő romhalmazt. Ennyit a boldogult emlékű Bernd Storckkal is üzembiztosan szállítottunk bármikor, hiszen ő még a Svájc elleni 5–2-es hasas után is látta a biztató jeleket, és folytatni kívánta az építkezést, bár minél jobban távolodunk a német úriember országlásától, annál inkább tűnik úgy, hogy az őt biztató jelek főleg keresztbe kétszer áthúzott kis e betűk voltak, a közös európai valuta jelei, lehetőleg jó sok nullát tartalmazó számsorok végén.

De nekünk új szövetségi kapitány kell, és van is már, még ha nem is örülünk Georges Leekensnek eléggé, sőt meg vagyunk sértődve José Mourinhóra, aki nem állította bele elég gyorsan Pep Guardiola tarkójába a Carlo Ancelotti levágott karjából faragott bicskát annak érdekében, hogy valamelyikük el ne happolja előle a magyar kispadot. Mi egy Andorra meg egy (ha igaz, akkor) Luxemburg elleni zacskó között is világsztárt akarunk a kispadunkra, nekünk az jár.

De miért is? Ide azért jöjjön igenis egy Messiás, de legalább egy távgyógyító vagy tévéprédikátor, hogy suhintson kettőt a varázspálcájával, és akkor a magyar válogatott középpályások egy csapásra párharcokat fognak nyerni, a csatárok helyzetbe kerülnek, és a védők sem tátott szájjal nézik, amint a luxemburgi bajnokság (az internet szerint ez egy létező dolog) ötödik helyezettjének középhátvédje a kapuba fejel mellettük, megszerezve a luxik győztes gólját (gyanús, hogy ez is tényleg megtörtént, fotók is vannak, meg minden). Valaki, akárki vonszolja ide a híres és sikeres belét, építsen várat olyasmiből, amiből nehéz, és érezze is megtiszteltetésnek, mi meg csak hadd pacsáljunk itt a kényelmes tócsánkban, kiválóan megfizetve, de fütyülve feladatra, felelősségre és következményekre.

Tudják, mi a Luxemburgi Nagyhercegség nemzeti mottója? „Mir wëlle bleiwe wat mir sin." Azok akarunk maradni, akik vagyunk.

Az a baj, hogy a magyar labdarúgás is így van ezzel.