Nem számít könnyed horvát győzelemre (Fotó: Földi Imre)

– Emlékszik még a Ferencváros elleni tizenegyespárbajra?
– Persze, elvégre két lövést is hárítottam – felelte lapunknak egyik kedvenc spliti kávézójában Stipe Pletikosa, a horvát válogatott és a Hajduk Split korábbi kapusa, aki három világbajnokságon (2002, 2006, 2014) és két Európa-bajnokságon (2008, 2012) védte hazája nemzeti csapatának kapuját. – Budapesten és Splitben is gól nélküli döntetlent játszottunk a Fradival a Bajnokok Ligája-selejtezőjében, az idegek harcát pedig mi bírtuk jobban. Fantasztikus este volt, de kellemetlenebb téma, hogy a Dunaferr ellen egy esztendővel azelőtt kiestünk a BL-selejtezőben, és a magyar válogatottról sincsenek túl szép emlékeim.

NÉVJEGY: STIPE PLETIKOSA
Született: 1979. január 8., Split (Jugoszlávia)
Nemzetisége: horvát
Posztja: kapus
Válogatottság/gól: 114/– (1999–2014)
Klubjai: Hajduk Split (1996–2003, 2005–2006, horvát – másodszor kölcsönben), Sahtar Doneck (2003–2007, ukrán), Szpartak Moszkva (2007–2011, orosz), Tottenham (2010–2011, angol – kölcsönben), FK Rosztov (2011–2015, orosz), Deportivo La Coruna (2015–2016, spanyol)
Kiemelkedő eredményei: horvát bajnok (2001), ukrán bajnok (2005), 2x Horvát Kupa-győztes (2000, 2003), Orosz Kupa-győztes (2014), Ukrán Kupa-győztes (2004), ukrán Szuperkupa-győztes (2005)

– Miért?
– A kétezernyolcas Európa-bajnokság előtt játszottunk felkészülési mérkőzést Budapesten, és amikor meg akartam fogni a magasan felfejelt labdát, az egyik magyar játékos meglökött, a labda pedig a gólvonalon túlra kerül. A játékvezető nem fújt semmit, így ezzel az érdekes góllal alakult ki az egy egyes végeredmény.

– Ezzel a végeredménnyel a magyarok többsége vasárnap is kiegyezne: ön mire számít a Groupama Arénában?
– Könnyed horvát győzelemre semmiképp sem. Átalakulóban van a horvát válogatott, a világbajnokság után új csapatot kell építeni, s ez még akkor is igaz, ha a nyári torna után csak hárman mondták le a válogatottságot. A vb-n egymást követték a magas iramú, kiélezett meccsek, és ennek megfizettük az árát. Nem véletlen, hogy több horvát labdarúgó is keresi korábbi formáját, míg mások sérülés miatt hiányoznak. Szép lassan minden kulcsember formába lendül, hiba lenne ugyanakkor sétagaloppra számítani Magyarország ellen. Ezt az Azerbajdzsán elleni csütörtöki találkozó is megmutatta. Egyetlen olyan válogatott sem szerepel ebben a csoportban, amelyet könnyű lenne idegenben legyőzni, arról nem beszélve, hogy nyilván minden együttes a vb-ezüstérmes ellen akar bizonyítani.

– Ki a horvát válogatott legfontosabb játékosa?
– Nálam Luka Modric. Nemcsak a játéka, hanem az emberi oldala miatt is. Az egész csapat előtt megkérdőjelezhetetlen a tekintélye.

– Utolsó nagy tornáján, a brazíliai világbajnokságon a horvát válogatott gerincét a tavaly vb-ezüstéremig jutó játékosok alkották. Akkor miért maradt el a kimagasló eredmény?
– A különbséget a kezdés jelentette. Ha a horvát válogatott megnyeri az első meccsét az adott tornán, a hangulat az egekbe szökik, mindenki magabiztosan várja a folytatást, a szurkolók ajnározzák a játékosokat. Oroszországban a Nigéria elleni győzelemmel kezdtünk, és miután a második körben Argentínát is elsöpörtük, már látszott, hogy ez a csapat maradandót alkothat. Brazíliában viszont balszerencsések voltunk, a nyitó meccsen a házigazdát kaptuk, vereséget szenvedtünk, és ez rányomta bélyegét a folytatásra.

– A vereséghez a véleményes büntető is kellett, amelyet a japán játékvezető fújt be, aki aztán a vb-n egy meccset sem vezetett.
– Na, ezért is tartom jó ötletnek a videobíró bevezetését, mert azóta lényegesen több helyes ítélet születik. Mostanra annyira felgyorsult a játék, hogy a VAR nélkül lehetetlen néhány másodperc alatt helyes döntést hozni. Hogy is lehetne, ha sokszor a tévé előtt ülve, három-négy visszajátszás után sem tudjuk biztosan, mi a helyes ítélet? Mindenesetre ha azon a Brazília elleni meccsen lett volna videobíró, szerintem nem kapunk ki, és akkor talán nem a csoportkör jelenti a végállomást az utolsó világbajnokságomon.

– Keserű érzésekkel búcsúzott el ezért a válogatottól?
– Egyáltalán nem, büszke vagyok arra, amit elértem. Aki abbahagyja a profi futballt, annak meg kell tanulnia lezárni a múltat. Persze hiányzik az adrenalin, a felhajtás, a szurkolók szeretete, de ha elfogadjuk, hogy ennek a korszaknak vége, könnyebben kezdhetjük el életünk új fejezetét. Több időm jutott a családomra, a barátaimra, a gyermekeimre.

– A három világbajnokságra a harminckét négyzetméteres lakásából indulva jutott el, amelyben gyermekként a szüleivel, valamint két testvérével élt együtt. Hogyan tudott kitörni és ilyen magasságokba jutni?
– Talán furcsán hangzik, de a mi generációnknak az volt az egyik nagy előnye, hogy gyerekként szinte semmink sem volt. Akkoriban nem létezett a PlayStation, sőt a mi utcánkban csak egy gyereknek volt labdája. A foci és a futballistákról készült matricák gyűjtése jelentette az egyedüli szórakozást. A sok nélkülözés miatt sikerélményre vágytunk, és éppen ezt az érzést öli ki a fiatalokból a mai világ, amelyben szinte mindent készen kapnak. Konkrét példát említve: a fiamat kocsival viszem edzésre, miközben annak idején elképzelhetetlen volt, hogy ne busszal jussak el a Hajduk stadionjához. A mi gyerekkorunk nehezebb volt, ugyanakkor a jellemünket jobban formálták azok az idők.