Aligha kell a kardunkba dőlni az U17-esek vb-szereplése miatt, mint ahogy a válogatott tagjait sem szabad virtuálisan kardélre hányni. Ebben ennyi volt. Azt is adom, hogy illő megbecsülni a kijutást, mert lám, olyan nációk, mint a németek, angolok, portugálok csupán otthonról nézhették az eseményt – hadd ne tegyem hozzá: még jó, hogy nem ellenük kellett kivívni a továbbjutást (bár a belgák ellen tizenegyesekkel behúzott, a vb-részvételről döntő Eb-helyosztó kétségkívül bravúros produkció volt).

Mindez azonban játék a szavakkal. Nem ez a lényeg.

Sőt, még csak nem is az elmúlt napok játéka és a kiesés számít, meg hogy három meccsen egy pontot szereztek a srácok úgy, hogy rendre vezetésről kaptak ki. Tíz éve volt egy csapat, amely a csúcskategóriás, azaz az U20-as utánpótlástornán bronzérmes lett; bájos egybeesés, hogy a kerek évforduló épp akkorra esett, amikor U17-eseink nagyjából összecsomagoltak Brazíliába indulva. Azaz, ha éppenséggel akarták, közösen is olvashatták az évtizede zárult egyiptomi torna kapcsán született visszatekintéseket, amelyek alapján elég nagy biztonsággal kijelenthető: alapvetően tökmindegy, hányadik helyen zársz a korosztályos világeseményen, úgyis a következő években derül ki, viszed-e valamire a futball nagyszínpadán.

Feltéve, ha a megelőző években felkészítettek arra, ott mit kell tudnod és mi vár rád.

Az egykori U20-asokat 2009–2019 távlatából figyelve szintén nagy biztonsággal mondhatjuk, hogy túlnyomó többségüknél a válasz egyértelmű: nem, nem készítették fel őket az élfutball kihívásaira. A magyar kapusiskola nagyobb dicsőségére Gulácsi Péter ott van a Bundesligában – és itt sajnos le is megy a függöny, már ami az igazi nagyszínpadot illeti, a többieknek ugyanis nem sikerült hasonló karriert építeni. A mezőnyjátékosok egy szűkebb köre bele-beleszagolhatott a topligák légkörébe, ám elég hamar kiderült, rájuk is vonatkozik Szalai Ádám örökbecsűje: „Bennünket nem tanítottak meg futballozni.”

Azt gondolom, a honi utánpótlás-nevelésben az a legrémisztőbb, hogy akik benne dolgoznak, szentül meg vannak győződve, az volna a futball, amire ők tanítják a fiatalokat. Holott nem, ezt folyamatosan érzékeljük – gyakorlatilag minden egyes rezdülés ezt sugallja, részben akkor, amikor újra és újra orrba vernek minket különféle nemzetközi összecsapásokon, részben akkor, amikor a külföldre kerülő magyar fiatal rácsodálkozik, hogy hát itt az edzések sokkal pörgősebbek (a meccsekről nem tud beszélni, azt ugyanis a kispadról nézi, eleinte lelkesen). Tízből tizenegyszer mondják el ezt az első interjúikban – itthon ennek gyakorlatilag semmiféle hatása nincs. Hosszabb távon is pusztán az aktuális reménység pályafutására van, ami általában hasonló zsákutcákba torkollik, mint az U20-as gárda legnagyobb tehetségének tartott Koman Vladimir karrierje. Ő most éppen a futballisták vágyálmát jelentő Iránban tölti azt az időszakot, ami alapesetben egy pályaív delelőjének záró fázisa (30 évesen kellően rutinos valaki, de még bírja a tempót), nála viszont alighanem a leszálló ág egyik egzotikus időszaka. Ráadásul ő már akkor elindult lefelé, amikor a külföldi kortársak épp emelkedni kezdtek.

Isten a tanúm rá, a legjobbakat kívánom a mostani U17-eseknek is – mégis az a rossz hír, hogy ha ők is a „bennünket nem tanítottak meg...” kategóriába tartoznak, akkor ez úgy nagyjából így is fog maradni. Mert ennyi idősen ügydöntő átformálásra nincs lehetőség.

És a legriasztóbb a brazíliai teljesítményben épp az volt, hogy nem is elsősorban a futballtudás hiányzott, hanem az erőnlét. Ők bevallottan nem szoktak hozzá ehhez az intenzitáshoz, és a fáradtságból következtek azok az esetlen hibák, amelyek miatt rendre sikerült a meccsek hajrájában gólokat kapni.

Itt áll meg az ész, majd fél könyékre ereszkedik.

Hogy az utánpótlásedzői kar céltalanul bolyong a stíluskeresés rengetegében (magyaros tradíciók, német befolyás, holland hatékonyság, mostan melyik legyen?), az sincs rendben, de túlélhető.

Hogy a belga Double Pass akadémiai értékeléseit kábé mennyire veszik komolyan, az az egyes intézményekben folyó munka hatékonyságából nagyjából kikövetkeztethető (jelöljük meg az A választ: „Semennyire”).

Hogy a Dárdai Pál és segítői által évekkel ezelőtt aprólékosan kidolgozott fejlesztési program a Storck vezette német klán távozásával előkerült az fiókból, plusz fel az MLSZ honlapjára, s ezáltal van olyan közkincsünk is, amit alig értékelnek (hallottunk róla, hogy alkalmazni kezdték, hogy Dárdait – momentán lenne rá ideje – hazahívták a motor beröffentésére?), nos, ez már nagyobb szöget üt az ember fejébe.

Hogy a magyar felmenőkkel bírói edzői karból a topfutballt manapság legjobban ismerő szakembernek (ez még mindig Dárdai volna) pusztán a nyilatkozataiból az egyik leglényegesebb elemet mennyire vették át (ha már a programját nem), ami az első labdaérintés mindenekfeletti fontosságáról szól, az megint csak sejthető (és következik az előző három felvetésből).

Ezek azonban mind olyan témakörök, amelyek szubjektívek; lehet, hogy Dárdaiék programja sem váltja meg a világot, meg nincs is már olyan, hogy magyaros tradíció, kivételek is akadnak nyilván, akikre ez az egész nem vonatkozik, jól csinálja, csak később rontják el az ő fiait...

Mégis.

A nagy egész azt mutatja, hogy rendszerszinten, 93 ezer négyzetkilométeren nem sikerül azt elérni, hogy minden edzéselmélet legkönnyebben kivitelezhető részét, a normális erőnlét megszerzését elérjék a fiataloknál – lásd még: megfelelően kialakított izomzat és keringési rendszer (ami, mint a magamfajta amatőrök is pontosan tudják, épp nagyjából 17 éves korig fejleszthető igazán hatékonyan). Ez nem futballkultúra kérdése, nem magyaros hagyomány kérdése, nem arról szól, hogy mi a lényeg Dárdai szerint, vagy hogy mi a túróért szaglásznak állandóan ezek a belgák. Ez az alap, minden más ezután következik. Nemcsak a futballban – az összes mozgást igénylő teljesítménysportban. A sportoló bírja a meccsterhelést, azaz tud futni, gyorsan tud futni, és elég erős, hogy közben ne borítsák fel.

Ehhez képest mi itt állunk 2019-ben, beleragadva abba, hogy a legegyszerűbb elem sem megy, holott ennek még az ellenőrzése sem akkora hókuszpókusz.

Persze érzékelhető, hogy a magyar fociközegből hiányzik az igazi teljesítmény becsülete, nem dolgozik az a felhajtóerő, ami akár a horvátoknál, akár a szerbeknél, hogy csak azért is megmutatjuk. A langyosban ez a legrosszabb, hogy a többség remekül érzi magát, mostanság meg is van fizetve, akkor meg minek szólni bármi miatt is. Sőt, fel sem vetődik, hogy szólni kellene, hiszen az sem tűnik fel, hogy az alapokat nem sikerül letenni.

Ez nem azért vérlázító, mert az U17-esek zsákszám kapják a gólokat a meccsek hajrájában, és emiatt nem lehet legalább egy bronzéremmel parádézni. Még csak nem is azért, mert később a felnőttválogatottnak rendre élet-halál partikat kell vívnia, hogy hátha összejön egy mámoros Eb-kvalifikáció. És nem is elsősorban azért, mert használható hazai anyag híján az eredménycentrikus klubtulajok teletömik külföldiekkel a klubcsapatokat. Ezek sem szívderítők, ám megtanultunk együtt élni velük.

Ami megbocsáthatatlan, hogy a langyosság merényleteit a gyermekeink ellen követik el nap nap után. Gyakorlatilag percenként. Mert a hozzáállás, a még az erőnlétet is felépíteni képtelen szaktudás miatt ezernyi fiú (és lány) eleve megfosztatik attól, hogy az álmaik beteljesülhessenek.

Ha egy úszópalánta vagy egy vízilabdás srác azt mondja, olimpiai bajnok akarok lenni, akkor itt, Magyarországon minden adva van ahhoz, hogy végigmenjen az úton. Mert megvannak hozzá a kellően képzett edzők, akik elvezetik a csúcsig, bevált módszerek alapján, feltéve, hogy a fiatalnál is adva van minden, ami a világ meghódításához szükséges (tehetség és leginkább elszántság).

Egy ifjú futballistának nálunk ilyesmi (vb-győzelem) tán az eszébe sem jut, de hogy egyszer mondjuk a Realban, a Barcában, a Juvében vagy a Liverpoolban focizzon, az egyértelműen igen. Netán egy világbajnokságon a válogatottal. Csakhogy a kis magyar focista hiába álmodozik, a honi közeg jelenlegi állapotában egyszerűen nem alkalmas arra, hogy akár a legtehetségesebbet felvértezze a kellő alapokkal. Nemhogy technikailag és taktikailag, de fizikailag sem.

Holott a labdarúgás ma már minden sport felett áll. Világvallás, megabiznisz, városokat, nemzeteket képes megemelni s a felhők szélére ültetni. Mi meg itt vagyunk egy olyan országban, amely egykoron felnevelt annyi géniuszt, hogy kétszer is világbajnoki döntőt játszhattak, kizárólag magyarokból álló európai kupadöntős klubcsapatokat állított ki, volt aranylabdása... Ám milliók rajongása, sikeréhsége hiába idézi a régmúltat, ha a jelenben egyvalami garantált: a gyerekek jövőjének aláásása.

Mondjuk ki: ez igenis bűntény. Folytatólagosan elkövetve, fiatalkorúak ellen. Nem tudom elhinni, hogy senki sem képes megállítani.