Együtt a család: a karácsonyi időszak Rossiéknál kettős ünnepet jelent, ezekben a hetekben otthon van az Olaszországtól távol, a magyar válogatottnál dolgozó édesapa

 

Ha a futball szeretetét nagyapjától, a negyvenes évek olasz csodacsapatáért, az Egri-Erbstein Ernő vezette Grande Torinóért és a Puskás-féle magyar válogatottért egyaránt lelkesedő Ginótól tanulta el Marco Rossi, a munka becsületét bizonyosan édesapjától, Vittoriótól. A torinói gumigyárban évtizedeket végigdolgozó, a háromgyerekes család fenntartása érdekében a rendes műszak után másodállást vállaló férfi példája akkor is mély nyomot hagyott a futballedzői pályát választó fiában, ha gyermekként leginkább éppen otthoni hiánya révén tapasztalta a szülő áldozatát. Minden reggel hat óra ötvenöt perckor lépett ki az ajtón, a gumigyárba menet elkísérte az iskolába Marcót, aki sokszor úgy feküdt le esténként, hogy édesapja még mindig nem ért haza a munkából. Aztán sajnos az egészségtelen munkakörülmények, a tüdőbe lerakódó gumipor felőrölte Vittorio egészségét, felesége, Gianna és három fia, Massimo, Marco és Luigi néhány éve búcsúzott el tőle. Emléke azonban megmaradt, és aki a Rossi család életébe betekintést nyer, meggyőződhet arról, hogy a hivatástudat, az önfegyelem, a felelősségérzés itt nemzedékről nemzedékre száll.

Simone Rossi, Marco és Mariella 26 éves fia a neves nápolyi vízilabdacsapat, a Posillipo játékosa. Környezetében megbízható, jellemes fiatalembernek tartják, vidám, derűs alkat. Közgazdaságtant hallgat a nápolyi egyetemen, kenyerét azonban a vízben keresi, mégpedig kemény küzdelemmel, az Európa-hírű klub bivalyerős bekkjeként. Bresciában született, labdarúgó édesapja akkori állomáshelyén, és gyermekként először maga is a futballal próbálkozott. Bármily furcsán hangzik, apai tanácsra váltott aztán sportágat, Marco Rossi tapintatosan úgy mondja, fia vízben megmutatkozó sebessége a szárazföldön nem érvényesült.

Simone Rossi lövésre készül a Posillipo pólócsapatának edzésén

Futballistakarrier félredobva

 
LÁTOGATÁS MARCO ROSSINÁL, 1. RÉSZ: Az elegáns hátvéd fényes emléke – barangolás Rossi múltjában

„Gyakran évődöm apámmal, mondom neki, mekkora hibát követett el, hogy meggátolta egy fényes futballtehetség kibontakozását” mosolyog Simone a délelőtti edzés előtt, tudván persze, hogy a Posillipo vízilabdacsapatánál a legjobb helyen van. Szó szerint, hiszen a legdrágább nápolyi lakónegyed, a Földközi-tenger fölé magasodó, kastélyszerű elegáns villáival pompás látványt nyújtó Posillipo tengerpartján sportolni önmagában élményszámba megy, a gazdag hagyományaira büszke, sporttevékenysége mellett kulturális és zenei programokat kínáló, előkelő társasági találkozóhelynek számító egyesületben meg különösen.

Egyszerű vízilabdatréningre érkeztünk, ehhez képest fogadásunkra Luigi Massimo Esposito klubtanácsos siet a kapuhoz, és miközben körbekalauzol minket az ezüsttrófeákkal díszített, bársonykanapékkal, antik ülőkékkel berendezett, újságolvasó sarkokat kínáló klubhelyiségeken, méltatja a Nápolyban megfordult magyar vízilabdázókat, kiváltképpen Kásás Tamást és Kiss Gergőt, akit elmondása szerint saját fiaként segített, támogatott. Még a nagy tiszteletben álló Vincenzo Semeraro elnöki szobájába is bevezet házigazdánk, bemutat minket a presidentének, és rövid beszédben mond köszönetet a Nemzeti Sport érdeklődéséért. A finom modorú urak társasága és az arisztokratikus hangulatú hallok után a pólósok csarnokába lépve hamar visszatérünk a sport zajos közegébe, a medencéből kicsapó hullámok közül egyik-másik megkóstolja a cipőnket is.


„Keménykötésű, erős hátvéd, aki mára posztján a csapat legfontosabb tagja lett – jellemzi két gyakorlat között Simone Rossit a Posillipo edzője, Roberto Branaccio. Alázatos, határozott személyiség, aki mindig tanulni, fejlődni akar. Játékostársai tisztában vannak vele, hogy édesapja a magyar válogatott szövetségi kapitánya, az öltözőben időnként szóba is kerül a téma. Amúgy a családjáról magától nemigen beszél. Tudja, Simone nem az a típus, aki az ilyesmivel kérkedik.”

Kávézásból séta, sétából esküvő lett

A rangos sportklubot és a sziklába vájt posillipói palazzókat hátrahagyva Pozzuoli felé vesszük az irányt. Simonétól láthatóan nem idegen a vezetési manővereikben Maradona cseleit utánzó nápolyi sofőrök stílusa, és miután az utolsó angol védőt és Juventus-hátvédet is elfektettük, befordulunk a Rossi család utcájába. Meleg hangulatú lakás fogad bennünket az éppen tatarozás alatt álló lakóépület első emeletén. Az előszobát Mariella kézzel festett faragványai díszítik, és néhány régi fénykép, köztük egy meghitt jelenetet ábrázoló fotó a kilencvenes évek elejéről az egymást gyengéden átkaroló fiatal házasokról.

Mariella a pozzuoli előszobában az ifjú házasok régi emlékképével
Pizza, kávé, futball – egy nápolyi este

Nápoly varázsát szavakkal visszaadni szinte lehetetlen. Talán elég, ha annyit mondunk, hogy ez az a város, ahol megfér ugyanazon a házfalon a gyermekét ringató Szűz Mária képe és a felfirkált maffiaüzenet, ahol a téren örökös időtlenségben üldögélő úr autójába beszállva le sem veszi kezét a dudáról, és ahol a régi hagyományok babonás tisztelete nem üti a szabályok ösztönös lábbal tiprását. Ott van például Sergio Siano fotóriporter 1987. május 10-én rögzített képe, amely a Napoli első bajnoki címét ünneplő város mámorának egyedülálló lenyomata: rajta a Giovanni Bovio tér híres szoborcsoportját, a Neptun-kutat megmászó emberek éppen pimaszul futballmezbe öltöztetik a vizek és tengerek ókori istenét, kezében tartott vasvillájára rátűzik a zöld-fehér-piros scudettót, néhány antik lelkületű drukker pedig a kőépítményt tartó szoboralakoknak is besegít támasztani terhüket. És persze a kompozíció csúcsán Maradona-zászló lobog, díszes jeleként az argentin futballbálvány azóta is eleven nápolyi kultuszának.

Egy elbűvölő szőke lány is ott szurkolt a nyolcvanas években hétről hétre a San Paolo Stadion lelátóján, a nápolyi álomcsapat meccseire a szomszédos Pozzuoliból járt be, a közeli tengerparti településen született és dolgozott egy utazási iroda alkalmazottjaként. Akkoriban már ismerte jövendőbelijét, a helyi Campania, majd a Puteolana játékosát, az északról érkező derűs fiatalembert, Marco Rossit. A Maradona-korszak különös emlékeit maga az egykori drukkerlány, az időközben kétgyermekes családanyává lett Mariella idézi fel, miközben férjével autózunk Nápoly belvárosa felé. Úti célunk a Rossi család kedvenc nápolyi pizzériája, a Largo Arso nevű téren található Pizzeria Salvo, egy régi vendéglátós család két fia, Francesco és Salvatore közös vállalkozása. A mesterséget édesapjuktól, Giuseppétől eltanuló fivérek büszkén hirdetik, a tésztát csak a legtisztább alapanyagokból készítik és tölgyfa tüzelésű kemencében sütik ki, az esti órákban csapatnyian sürgő-forgó szakácsok munkáját pedig egy üvegfal mögül a vendégek is nyomon követhetik. Bár a magyar válogatott szövetségi kapitánya Torinóban született, hamar megszerette a déli konyhát, és nem is kell sokáig böngésznie az étlapot, hogy megtalálja választását: a másutt calzone néven ismert, itt ripienónak hívott hajtott pizzát kéri, bivalytúróval, a közelben fekvő agerolai gazdaságban készített szalámival és San Marzanóban termesztett, hosszúkás paradicsommal.

Vacsora közben persze a futball a téma, Marco Rossi beszél az olasz edzőkkel gyakorta azonosított védekező felfogásról, magyarázva, hogy a védekezés megszervezése nem jelent kizárólagosságot, és különben is, ha megnézzük a bajnokságok végeredményét, sokszor nem a legtöbb gólt szerző csapat nyer, de majdnem mindig a legkevesebb kapott góllal végző. Ráadásul nem terem minden sarkon Barcelona-szinten csillogó gárda, és itt a kapitány egy olasz futballbölcsességet idéz: a taktika a szegények kenyere, a technika a gazdagoké. Hosszan ecseteli, mennyire hálás, hogy bár nem találta fel a penicillint, nem lett belőle világot megváltó tudós, az élet megjutalmazta őt, hiszen edzőként azt csinálhatja, amire mindig is vágyott és amit legjobban szeret, szövetségi kapitányként a legrangosabb munkakörben. De vajon mit mondana, ha a Serie A-ból kapna ajánlatot?

„Ha az alternatíva a magyar válogatott, visszautasítanám – feleli. – Olaszországból nem várok senkitől szívességet, ha mégis megkeresnének, alaposan megnézném, ki akar nekem lehetőséget adni. Az én pályafutásomban a magyar válogatott vezetése a csúcs, és hiszem, hogy ezzel a csapattal sikerre jutunk. Ha az én szándékaimon múlik, maradok. Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de úgy érzem, én inkább Magyarországra való vagyok. Engem szinte a véletlen sodort annak idején Kispestre, az ország mégis befogadott, és amit elértem, külső segítség nélkül értem el. Korábban Olaszországban nem tudtam kibontakozni, pedig nem voltam más ember, más edző, mint aki ma vagyok.”

Időközben eltűnik a tányérról a pizza, a kiadós vacsora után nápolyi sétával zárjuk az estét. A Rossi házaspár elkalauzol bennünket a Caffé del professore nevű bárba, ahol a város legjobb caffé alla noccioláját, mogyorós kávéját főzik. Hazafelé, miközben az éjféli dugóban veszteglünk Nápolyban a körülöttünk tekergő Vespák között, Mariella az itteni kávézási szokásokról mesél, és arról, hogy a kávé ebben a városban nemcsak közkedvelt ital, hanem a nápolyi nép meleg szívének jelképe is. Az egyeurós árkorlátot a legtöbb bárban ma is tiszteletben tartják, és él a régi nápolyi intézmény, a caffé sospeso (szó szerint „függő kávé”, helyesen inkább „szabad kávé”) hagyománya is: reggel a munkába sietők közül sokan kifizetnek a sajátjuk mellett egy második eszpresszót is, amely így egy vékony pénztárcájú rászoruló napját segít aztán elindítani. Mert ahogy az olasz mondás tartja, il buon giorno si vede dal mattino, vagyis a jó nap a reggelből mutatkozik meg.


„Marcóval 1987 februárja óta ismerjük egymást – mondja románcuk kezdetéről a szövetségi kapitány felesége. A helyi utazási iroda beosztottjaként egy alkalommal én állítottam ki a jegyét a repülőjáratra, amellyel hazarepült Torinóba. Korábban sohasem láttuk egymást. Úgy meséli mindig, a nézésem ragadta meg, a tekintetembe szeretett bele. Egy héttel később már váltottunk néhány szót, egyre jobban érdeklődtünk egymás iránt, aztán elmentünk kávézni, a kávézásból vacsora lett, a vacsorából séta, egy hónap sem telt el, és elkezdődött a kapcsolatunk. Két és fél év után úgy éreztük, szeretnénk együtt élni, eldöntöttük, összeházasodunk. Azóta mindig őt követem, lemondtam szakmai ambícióimról, a költözések miatt nem is tehettem volna másként. Főállásban Marco Rossi felesége lettem, majd a gyerekek édesanyja. A család került életem középpontjába, azon voltam, hogy megkönnyítsem Marco munkáját, hogy átveszem tőle a családi ügyek felelősségét. Jövőre leszünk harmincéves házasok, ennyi év után elmondhatom, boldog vagyok, még akkor is, ha nem bontakoztathattam ki szakmai terveimet. De látni a családot és a két szép gyermeket, ahogy felnőnek, ahogy élik az életüket, nekem teljes elégedettséget ad.”

Itthon van Rossiék 22 éves lánya, Gaia is, aki a nápolyi egyetemen tanul kommunikációelméletet, ám az életvidám, talpraesett diákon rögtön meglátszik, nemcsak elméletben, gyakorlatban is szívesen nyit az emberek felé. Korábban capoeirázott és kick-boxozott, ma már a sportot főként a konditerembe járás jelenti neki, és persze a szurkolás a magyar válogatottért, de leginkább a szövetségi kapitányáért.

Édesapai ölelés Gaiának, a nápolyi egyetemista lánynak

„Sokszor én is meglepődöm, mennyire más arcát mutatja a pálya mellett – árulja el édesapjáról. Az életben csendes, nyugodt, melegszívű, a kispad mellett azonban nagyon intenzíven éli meg az érzelmeit, időnként alig ismerek rá. Közel áll hozzám alkatilag, könnyen megtaláljuk a közös hangot, még akkor is, ha nehéz ilyen távol lenni tőle. Tudom, hogy szövetségi kapitánynak lenni fontos és rangos szerep. Örömmel és büszkeséggel töltött el, amikor megtudtuk a kinevezését, hiszen ez édesapám személyes sikere is, sokévnyi munka és áldozat gyümölcse.”

Tisztaság, egyszerűség és sebezhetőség

Együtt nézzük a nappaliban a Napoli aktuális meccsét. Amíg Gaia a háttérben tanul, Mariella időnként székéből felpattanva vitatkozik a bíróval, Marco és Simone többnyire néma figyelemmel követi az eseményeket, csak nagy ritkán tesz egy-egy szűkszavú megjegyzést némely ötletes átadást vagy éppen eladott labdát látva. Érdeklődésünkre a családfő leplezetlen elégedettséggel beszél fia futball iránti érzékenységéről, a játékot olvasó és értelmező képességéről, mint fogalmaz, jobban ért a labdarúgáshoz, mint amennyire ő a vízilabdához.

Apával és fiúval másnap, pozzuoli látogatásunk búcsúnapján a városka egy nyugodt kávézójában találkozunk, azon a téren, amelyen ma is működik az egykor Mariellát alkalmazó utazási iroda. Egymásról kérdezzük őket, és a kettejük közötti harmóniát mutatja, nem esik nehezükre az őszinte beszéd.

„Édesapám mindig is igazodási pont volt számomra, ösztönzést jelentett a példája – mondja Simone. Úgy nőttem fel, hogy a tőle kapott értékekre bátran alapozhattam személyes életemben és sportolóként is. Támaszt adott. A tőle látott áldozatkészség, eltökéltség, a munka tisztelete meghatározta felnőtté válásomat. Jobb apát nem is kívánhattam. Gondoskodott róla, hogy sose szenvedjek hiányt semmiben. És ezt nem csak azért mondom, mert itt ül mellettem.”

Apa és fia könnyen megtalálja a közös hangot, és bár a fiú vízilabdázik, a labdarúgást is érti – úgyhogy arról is szívesen elbeszélgetnek

Bár mindketten napszemüveget viselnek, nem nehéz észrevenni, az édesapa tekintete elfátyolosodik.

„Mindig nehéz beszélnem a saját gyermekeimről – próbálja leküzdeni megindultságát. Nem volt zökkenőmentes Simone születése,  problémák léptek fel, szenvedett. Aztán nagyon élénk, egészséges kisgyerek lett belőle. És ahogy növekedett, már azzal sok örömet szerzett nekünk, hogy ügyes, eszes fiúként minden téren tökéletesen megállta a helyét, beszéljünk akár sportról, akár iskoláról. Édesanyjával időnként attól félünk, hogy talán kicsit túlságosan is jó srác, legalábbis ha arra gondolunk, hogy az értékeket, amelyeket tőlünk kapott, a mai társadalom nem mindig méltányolja. Emiatt ő és a húga is ki van téve annak, hogy küzdenie, szenvednie kell. Tiszták, egyszerűek, mindennap azon fáradoznak, hogy a legjobbat hozzák ki magukból.”

És ha este nem tér haza hozzájuk édesapjuk, akkor is biztosak lehetnek abban, ő is ugyanerre törekszik. Makacs nyomot hagyott a gumigyár levegője…

Az ifjú tehetség esete a futball „keresztapájával”
Luciano Moggi nevét a legtöbben a Juventus legszégyenletesebb időszakához, a 2006-ban kirobbant calciopoli ügyhöz kapcsolják, a futballmachinátor a torinói fehér-feketék általános igazgatójaként az olasz labdarúgásra sötét árnyékot vető botrány legsúlyosabban kompromittált alakja volt. Kevesebben tudják, hogy a Juventusnál végzett tevékenysége előtt más klubokat – így a Romát, a Laziót, a Torinót és a Napolit – is segített kapcsolatrendszerével, sportvezetői tapasztalatával. Történetesen éppen ő volt a Torino sportigazgatója 1983 nyarán, amikor a gránátvörösök felnőttegyüttesének kapuján dörömbölt egy tehetséges és megbízható hátvéd, az ifistákra épülő Primavera-csapat kapitánya, a jövő 19 éves reménysége. Az illetőt Marco Rossinak hívták.

„Nyáron rendszeresen a felnőttekkel edzettem már, a felkészülési mérkőzéseken újra és újra számított rám Eugenio Bersellini edző, aki 1980-ban bajnok lett az Internazionaléval, később pedig kupagyőztest faragott a Sampdoriából – beszél akkori kilátásairól a Torinónál nevelkedő egykori védő. – Közelről láthattam, mennyi pénz forog a nagyoknál, a barátságos meccsekért is szép fizetség járt. Ehhez képest meglepett, hogy Luciano Moggi egy nap berendelt magához és elmondta, nincs elég pénz a kasszában, a bajnokságban harmincezer líráról húszezerre csökkenti a Primavera-játékosok győzelmi prémiumát. Nem volt az nagy pénz, mai árfolyamon körülbelül annyit jelentett, hogy tizenöt euró helyett csak tíz eurót kaptunk volna. Csapatkapitányként kifogásoltam a tervezett spórolást a fiatalokon, mire ő felállt a székéből és közölte, nem kíváncsi a véleményemre, úgyhogy távozhatok. Erre én visszakérdeztem, ha nem érdekli, amit mondok, miért akart velem beszélni. Így ért véget aznapi kurta egyeztetésünk. Hamarosan elérkezett az új idény rajtja. A Torino első csapata a Cataniával kezdett idegenben, és legnagyobb örömömre a pénteki edzés után a saját nevemet is ott láttam az utazó keretben. Bersellini edző sokra tartott engem, szeretett volna fokról fokra beépíteni a csapatba. A terv szerint másnap reggel indultunk repülővel a szicíliai ellenfélhez, annak rendje szerint én is megérkeztem összepakolt bőröndömmel a bázisra, mondanom sem kell, a lehetőségtől felvillanyozva. Aztán döbbenten vettem észre, hogy a névsorban történt egy kis változás: valaki kihúzta a nevemet. Bersellini behívott a szobájába, és elmagyarázta, nagyon sajnálja, de nem tud mit tenni, Moggi utasításba adta neki, hogy vegyen le a listáról, mert két másik fiatal előttem van a sorban. Így aztán az ősszel nem is jutottam szóhoz, csak a következő év márciusában játszottam először az élvonalban. Bár voltak jelentős érdeklődők, végül egy pénzügyileg furcsa és bonyolult, több játékost érintő tranzakció keretében a harmadosztályú Campaniának adott el a Torino. Moggival később sohasem találkoztam.”

Utóbb a Bresciával, a Sampdoriával és a Piacenzával mégis megkapaszkodott a Serie A-ban Marco Rossi (sőt a genovaiakkal Olasz Kupát nyert 1994-ben), a mexikói Américánál és a német Eintracht Frankfurtnál pedig belekóstolt a légióséletbe. A sors iróniája, hogy pozzuoli látogatásunk első estéjén a televíziót bekapcsolva a képernyőn elsőként Luciano Moggi alakja tűnik fel, amint éppen heves kézmozdulatokkal magyarázza egy sporttelevízió vitaműsorában, merre vezet a kiút az olasz futball bajaiból…