A függöny lehullott, s Georges Leekens egy ország megvető pillantásától kísérve, homlokán „a világ hülyéje” bélyeggel lekullogott a magyar futball színpadáról. Nem magától ment, a népharag söpörte el a honi labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányi posztjáról. Ha rajta múlik, úgy hírlik, kitöltötte volna a szerződését, s most belgiumi otthonában üldögélve jó eséllyel nem érti, miért adták ki az útját a főpróbaidőszakot követően, pillanatokra a díszbemutatótól, jelesül az UEFA által újonnan összetákolt Nemzetek Ligája nyitányától.

S lássuk be, a maga szempontjából igaza is van.

„Nem adhatok mást, csak mi lényegem” – mondhatná luciferi módon a meeuweni belga, s tényleg, ő nem tett mást tavaly októberi kinevezésétől egészen mostanáig, mint önmagát adta. Igazi Bubó doktorként felírta a lábsót a kígyónak, a fogsort a madaraknak; rajta aztán igazán nem múlott semmi. S most, a kirúgásakor úgy lehet vele, mint a régi viccben a rabbi, akinek az útmutatásait követve Kohnnak megdöglik az összes libája, mire a rabbi ennyit mond: „Pedig még annyi jó ötletem lett volna.” Ezeket immár megtarthatja magának, s legfeljebb abban reménykedhet, hogy a korábban hiába áhított ruandai kispadra egy szép napon majd még leülhet, s ott talán kiélheti öregkori játékos kedvét.

A 69 évesen amúgy fess, mindig jól öltözött Leekens tulajdonképpen nem rítt ki a magyar labdarúgásból: igazi dumagép volt, a verbális futball professor emeritusa. A legkínosabb vereségek, a legkilátástalanabb előadások után is képes volt fényt látni a koromsötét alagút mélyén is. Közben viszont porcelánbolti elefánt módjára tört-zúzott maga körül: elpazarolt négy felkészülési meccset, összeveszett, akivel összeveszhetett, s végképp leamortizálta az amúgy sem túl acélos válogatottat. Naná, hogy elfogyott körülötte a levegő.

Nem mintha ne lett volna már épp elég Mohácsa a honi futballnak – egy ide vagy oda nem oszt, nem szoroz –, csak hát egy sinkanszen sebességével közeledik 2020, s vele a soron következő, tizenhatodik Európa-bajnokság. Amelynek rendezési jogát az európai szövetség – még Michel Platini elnöki ámokfutása idején – szétdobta a kontinens tucatnyi városa között, s mi, akik oly sokszor elvéreztünk a rendezésért vívott versengésben, ebből a szórásból már nem maradhattunk ki. Ezzel viszont lejárt a makettstadionok kora, muszáj virítanunk egy, az UEFA óhajainak megfelelő létesítményt, márpedig az új Puskás-arénában a magyar válogatott nélkül Eb-meccseket rendezni; nos, ezt még az igencsak edzett Kárpát-medencei gyomor sem venné be.

Immár Marco Rossira vár a feladat, hogy a Nemzetek Ligáján vagy a hagyományos Eb-selejtezősorozaton át, de elkormányozza a pillanatnyilag legfeljebb virtuálisan létező nemzeti együttest a kontinensviadalra. Az olasz – egy nagy klasszikust idézve – „önként tette a nyakát a bulletin alá”. S noha lehúzott egy-két évet a magyar labdarúgásban, annak is egy sajátos végvárában, Kispesten, mégsem biztos, hogy tűpontosan tisztában van azzal, mihez adta a nevét.

Mert hát bármennyit lapozgatom az újságokat, akárhogy pörgetem az internetet, nyoma sincs egyetlen önkritikus hangnak sem a Leekens-korszak kapcsán. Pedig a derék belgát valaki Budapestre költöztette, s ha inkompetensnek is bizonyult, azért még nem kellett volna feltétlenül kikapni a kazahoktól, a skótoktól és az ausztráloktól. Miként Bresztben is lehetett volna néhány futballra emlékeztető pillanatuk azoknak, akiknek

Monsieur Georges címeres mezt osztott.

Ám sehol semmi hamuszórás a fejekre. Csak csend és „néma tartomány”.

Pedig van egy rossz hír: a királyról végképp kiderült, hogy meztelen! Sőt pucérabb nem is lehetne.

Fájdalom, a magyar futball bombasztikus szakmai blöffjeit éppen az az oroszországi világbajnokság leplezte le könyörtelenül, amelyre – 32 csapatos mezőny ide vagy oda – esélyünk sem volt kvalifikálni magunkat, folytatva ezzel az immár több mint három évtizedes sormintát.

A mi végzetünket úgy hívják: Izland.

Ez a nagyjából háromszázharmincezres lélekszámú szigetország – hozzánk képest – valóságos futballnagyhatalommá nőtte ki magát a XXI. század elejére. Előbb a 2016-os Európa-bajnokságra szerzett indulási jogot (mi több, egészen a legjobb nyolcig menetelt), ezúttal az oroszországi vb résztvevője, ahová a selejtezőből a horvátokat, az ukránokat és a törököket megelőzve, csoportelsőként jutott el. S akárhogyan is végződik a javában zajló torna az északi válogatott számára, az argentinok elleni döntetlent már senki sem veheti el a derék izlandiaktól.

Pedig vegyük észre: az izlandiak bizony nem tudnak futballozni. Már amennyiben azt tekintjük futballnak, amit Puskás Ferenc, Bozsik József, Kocsis Sándor, Sándor Károly, Albert Flórián, Göröcs János, de akár még Nyilasi Tibor vagy Détári Lajos is művelt a hol zöld, hol kevésbé zöld pázsiton (s akkor most tekintsünk el a nemzetközi példáktól Pelétől Franz Beckenbaueren át Lionel Messiig vagy éppen Cristiano Ronaldóig). Viszont ami tanulható e mesterségből, azt valamennyien tökéletesen elsajátították: príma az erőnlétük (ez mondjuk egy jó tornatanárral vagy személyi edzővel megoldható, csupán akarat kérdése), s egyénileg meg csapatként is tökéletesen tisztában vannak a Skandináviában honos, generációról generációra továbbvitt 4–4–2-es alapsablon szakmai követelményeivel. Ettől IKEA-szerűek: ha valaki kiesik, beugrik helyére a tartalék, s mivel e helyettes is kívülről fújja a szövegkönyvet, a gépezet szinte fennakadás nélkül működik tovább. Bónuszként pedig pontosan tudják, mivel tartoznak önmaguknak, családjuknak, barátaiknak, ismerőseiknek, szűkebb és tágabb környezetüknek s végső soron a nemzetüknek akkor, ha belebújnak a válogatott címeres mezébe.

A meccset végigrobotoló, a párharcot megalkuvás nélkül kereső, a kapuját önfeláldozóan védő, a taktikát fenntartás nélkül szem előtt tartó, hitében erős sportember – íme, az izlandi futballista prototípusa.

Meglehet, ezzel legfeljebb OKJ-s képzettségűnek számít az elithez képest. S tényleg nem véletlen, hogy a vb-keret „csak” a Randers, a Nordsjaelland, a Roskilde, a Lokeren, a Bristol City, a Levszki Szófia, az Aberdeen, a Rosztov, a Valerenga, a Cardiff City, a Malmö FF, az Aston Villa, az Udinese, az Everton, a Burnley, a Karabükspor, a Sandhausen, a PSV, az Augsburg és a Reading együttesében légióskodókból toborzódott (csupán Birkir Már Saevarsson futballozik otthon, a Valurban). Ám  ezek a srácok az elsajátított ismereteket – önnön mércéjükkel mérve – akadémiai fokon alkalmazzák a gyakorlatban, tehát a pályán. Ahhoz persze már a XXI. század elejének globális futballszakmai válsága és a sportág globális meg európai vezérkarának mérhetetlen kapzsisága, s ebből kifolyólag a nagy tornák mezőnyének löttyösre hígítása is kellett, hogy mostanság ennyi elég legyen az érvényesüléshez.

Ez azonban a legkevésbé sem az izlandiak szégyene. Ők Bubó doktorok és Mekk mesterek hókuszpókjai nélkül érik el az eredményeiket, az egyetlen lehetséges módon: elszánt, szívós, átgondolt építőmunkával. Ők erre a kősziklára építkeznek.

Szövetségi kapitányuk, Heimir Hallgrímsson nem akarja megtanítani futballozni az izlandi labdarúgókat a közös felkészülés néhány napja alatt. Nem igyekszik ripsz-ropsz megalapozni az erőnlétüket, s nem ábrándozik taktikai csodafegyverekről. Nincs szereptévesztésben. Tisztában van vele, hogy ő karmester, s a feladata muzsikusainak zenekarrá csiszolása (akik egyébként hibátlanul olvassák a kottát, tökéletesen urai a hangszerüknek, legfeljebb nem virtuózok, mint mondjuk a Londoni vagy Berlini Szimfonikusok). S lám, az évi néhány válogatott meccsre Hallgrímsson doktor a fogorvosi praxisa mellett is képes időt szakítani; legalábbis ez idáig sikerült neki.

Ne legyen kétségünk, magyar szövetségi kapitányként Marco Rossi szívja majd eleget a fogát. Kár, hogy nincs az a fogász, de még Bubó doktor sem, aki az elszuvasodó magyar futball problémáit egyetlen kapitánycserével, varázsütésre orvosolhatná.