Az Aranycsapat-öltöző titkai – interjú a legkisebb Bozsik fivérrel

Vágólapra másolva!
2017.10.29. 09:20
null
A Párizsban élő Bozsik Lajos százhalombattai „második otthonában”
A legkisebb Bozsik fivér elárulta, bátyja, Bozsik József mivel magyarázta az 1954-es világbajnoki vereséget, és felidézte, mit mondott Puskás Ferenc a honvédelmi miniszternek az orosz nyelv szépségeiről.

 

Néhány hetet Magyarországon töltött feleségével Bozsik Lajos, az Aranycsapat fedezeteként világhírnevet szerző Bozsik József egyetlen élő testvére, az öt fivér közül utolsóként, 1942-ben született fiú. Mivel az egykor szintén ígéretes futballistának induló sportembernek gyerekként a negyvenes-ötvenes években bejárása volt a Kispest, majd a Honvéd, illetve a magyar válogatott öltözőjébe, olyan titkok, ismeretek őrzője, amelyeknek talán senki más nincsen birtokában. Mielőtt visszautazott Párizsba, százhalombattai „második otthonában” kerestük fel.

Párizsban, a Parc des Princes-ben rendezték meg 1975-ben a Bayern München–Leeds United BEK-döntőt. Akkor ünnepelték a BEK alapításának huszadik évfordulóját, a mérkőzés utáni díszfogadásra hivatalos volt számos korábbi neves játékos, így Raymond Kopa, Alfredo Di Stéfano és Francisco Gento mellett Puskás Ferenc is – elevenítette fel egyik meghatározó emlékét a Magyarországot 1969-ben hátrahagyó férfi . – Összeverődtünk jó néhányan a bejáratnál a párizsi magyarok közül, beüzentünk Öcsinek, hogy szeretnénk vele beszélni. Egy perc múlva kilépett az ajtón, meglátott, és szokott közvetlenségével felkiáltott: »Mi az anyád, mi van, mit csinálsz itt?« Azt mondta, várjuk meg, mindjárt jön. Jött is hamarosan, kérdezte, mi legyen, hová menjünk. Javasoltuk a párizsi magyar éttermet, felcsillant a szeme, és bár nem volt közel a hely, abban maradtunk, autóba szállunk, és odamegyünk. Igen ám, de nyolcan jutottunk sógorom kis Peugeot 204-esére.

Öcsi legyintett, beült előre, én az ölébe, hátra meg bezsúfolódtak öten. »Gyerekek, a bal térdemen még van egy kis hely!« – viccelődött, jó hangulatban volt. Az étteremben kérdezte, mérnek-e kőbányai sört – az volt a kedvence –, nem mértek, így maradt hát a bornál. Emelkedett légkörben beszélgettünk a futballról, csak akkor komorult el Öcsi, amikor szóba került az ötvennégyes világbajnokság. Olyan mély szomorúság ült ki hirtelen az arcára, amilyent soha életemben nem láttam.”

Bár nem mutatta, a döntőben Nyugat-Németországtól elszenvedett 3:2-es vereség sohasem gyógyuló sebet ejtett Bozsik Józsefen is. Balatonszabadiban, a futballista üdülőjében a tizennyolc éves Lajos 1960 augusztusában szemtanúja volt a jelenetnek, amikor megérkezett látogatóba Pilis György kispesti vezetőségi tag a feleségével, és a házigazda neje eléjük sietett a kapuhoz, hogy észrevétlenül figyelmeztesse őket, legyenek tapintatosak, „Cucu” előtt a világbajnokságot ne hozzák szóba.

Bátyám elmondta, véleménye szerint Sebes Gusztáv hibázott a döntő előtt. De nem abban, amiben sokan gondolják, nem a csapat megváltoztatott összeállítását vetette a szemére. Abban állt szerinte a szövetségi kapitány felelőssége, hogy bár az UEFA egyik vezetőségi tagjaként lett volna befolyása a bíróküldésre, szó nélkül elfogadta, hogy az ötvenhármas londoni hat-három után az NSZK elleni, mindkét világbajnoki mérkőzésünkre brit játékvezetőt jelöljenek, mi több, mindkét találkozóra ugyanazt a személyt, az angol William Linget.”

Így rúgták le a magyar kapitányt

A fent említett 1975-ös párizsi estén Puskás Ferenc is kibeszélte a maga világbajnoki sérelmét. Mint köztudott, Werner Liebrich a Magyarország–NSZK (8:3) csoportmérkőzésen úgy felrúgta a magyar válogatott csapatkapitányát, hogy ki kellett hagynia a Brazília elleni negyeddöntőt és az Uruguay elleni elődöntőt, majd a döntőben is félig sérülten vállalta a játékot.

Némán viselt családi tragédiák

Noha sohasem beszélt erről a nyilvánosság előtt, Bozsik Lajostól tudjuk, az Aranycsapat tündöklésének legfontosabb hónapjai során Bozsik József családi csapások sorát élte át. Az 1953. november 25-i angol–magyar mérkőzés előtt két és fél hónappal veszítette el tüdőbajos bátyját, a mindössze 29 éves Istvánt. Istvánnak halála után gyermeke született, ám a kis Istvánka alig élt egy hónapot, 1953 októberében szintén elment.

A testvér és az unokaöcs tragédiáját követte a szintén tüdőproblémával küzdő édesapáé, aki 1953-ban még együtt élte meg a családdal a fontos pillanatokat, augusztusban kint volt a Népstadion avatásán, novemberben együtt hallgatta családtagjaival a Wembleyben játszó fia Szepesi-féle meccsközvetítését. Emblematikussá vált a Bozsikék otthonában aznap délután készített fénykép, amelyen a szülők és József három életben maradt testvére (László, György és a tízéves kis Lajos) a rádiókészülék előtt szurkol.

„Kijött a rádiós kocsi a Viola utcai lakásunkhoz – idézte fel Bozsik Lajos. – Odasereglettek az emberek az ablakunk alá, szenzációszámba ment, hogy filmeznek minket. Nyújtogatták a nyakukat, integettek nekünk.”

Az édesapa az 1954-es budapesti, 7:1-es visszavágót és a nyári világbajnokságot már nem érhette meg – márciusban eltemették. Hangsúlyozzuk, az Aranycsapat fedezete a háromszoros gyász súlyos lelki terhével indult útnak a svájci világbajnokságra, ám kivételes tartását bizonyítja, hogy a fennmaradt fényképeken, videofelvételeken ugyanazt a kiegyensúlyozott, nyugalmat sugárzó vezéregyéniséget látjuk, aki korábban is biztonságot adott a csapatnak.

„Cucu az érzéseit nem mutatta ki. Soha nem láttad idegesnek, soha sem emelte fel a szavát. Csendes, visszafogott alkat volt, még ha el is nevetgélt néha Puskás Öcsivel, Rákóczi Lacival, Babolcsay Gyurival, például amikor a kispesti edzés után kint maradtak Ruzsa Sándornak kapura lőni. Tartotta magát édesanyánk temetésén is, pedig tudom, megviselte” – vallotta bátyjáról Bozsik Lajos.

Amikor vonultak ki a németek elleni első mérkőzésre, Josef Posipal, az ellenfél jobbfedezete odalépett Öcsihez, kezet fogott vele, és szemtelenül figyelmeztette, aznap nem fog labdához érni. Jól beszélt magyarul, Erdélyben született, a Temes megyei Lugoson – idézte fel Bozsik Lajos a párizsi magyar étteremben elbeszélt történetet. – Posipal két-három labdát el is vett Öcsitől, amivel úgy felhúzta, hogy elkezdett szórakozni a némettel. Oda-vissza rúgta el a labdát a lába között, meghintáztatta, mondta neki, »Kicsi« így, »Kicsi« úgy, a svájci közönség meg csak nevetett. Posipalnál elszakadt a cérna. Liebrich figyelte őket, és kérdezte a társától, mi a baja, mire ő elpanaszolta Puskás szurkálódását. »Hagyd, majd én odamegyek!« – kiáltotta neki, és valóban, amikor Öcsi legközelebb elfutott volna mellette, csúnyán elkaszálta.”

Puskás Ferenc a vb-döntőben is szembekerült Werner Liebrichhel (jobbra), aki a csoportmeccsen lerúgta
Puskás Ferenc a vb-döntőben is szembekerült Werner Liebrichhel (jobbra), aki a csoportmeccsen lerúgta

 

De mi történt a világbajnoki döntő előtti éjszakán? Hogy a csapatból többen elhagyták a solothurni Hotel Kronét, és a városban csinos svájci kisasszonyok kegyeit élvezték, ma már nyílt titok. Kő András Bozsik című könyvében olvasunk a szerző Kocsis Sándornál tett barcelonai látogatásáról.

Sokáig készülődtem a kérdésre, mert nem ront ajtóstul a házba az ember. Aztán csak nekibátorodtam: – Sándor, igaz az, hogy a világbajnoki döntőt megelőző éjszakát egy nő társaságában töltötte? Kocsis nyelt egyet és nagyot húzott a söréből. – Ha annak a csapatnak minden játékosa ezt tette volna, akkor is meg kellett volna nyerni a világbajnokságot!”

A svájci görbe este súlyos teher maradt

Jelen sorok írója 2008-ban a svájci városkában találkozott egy idősebb hölggyel, aki azon a nyáron a csapatszállással szomszédos étteremben dolgozott tizenéves felszolgálónőként. A nő különös intenzitással ápolja az Aranycsapat vendégeskedésének emlékét, lakásában félszáz év után is féltve őrzi a magyar válogatotthoz kötődő ereklyéket, apró tárgyakat, aláírt fényképeket és a hatalmas fa csocsóasztalt, amelyen azokban a napokban Puskásék játszottak.

Hogy az asszony sejtelmes mosolya mögött az ominózus éjszakának titkai rejlettek-e, valószínűleg megfejthetetlen talány marad, mindenesetre Bozsik Lajos tud egyet s mást a görbe estéről. Így például azt is, hogy bátyja kimaradt belőle.

Cucu nagyon készült a mérkőzéseire, elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyet megengedjen magának. Kocsis Sanyi viszont el is ismerte, hogy benne volt, ezért is romlott meg a viszonyuk. Bátyám haragudott rá. Tisztában volt vele, kik az érintettek a csapatból, de tisztelte annyira a csapatszellemet, hogy nem adta ki a neveket.

Ő sportszerű életet élt, részegnek egyszer sem láttam, spiccesnek is csak kétszer. Először 1955-ben, a margitszigeti Honvéd-üdülőben, miután megnyerte a csapat a bajnoki címet. Másodszor pedig akkor, amikor Péter fia születését ünnepelte a vendégeivel, és valakitől kapott ajándékba egy üveg chartreuse édes francia italt. Emlékszem, akkor finoman szólt is neki a felesége, hogy »Cucu, te már bódi vagy, ne igyál többet«.”

Hosszúlépés és egy szál Kossuth

„Meccs előtt mindig megivott egy hosszúlépést, sok szódával – vallotta testvére Bozsik József öltözői szokásairól. – A kispesti öltözőben Mikola János bácsi, a szertáros mindenkinek odahajtogatta a helyére a mezét, a nadrágját, a sportszárát. Cucura mérges volt, mert rendre két törülközőt vett el magának, egyiket használta derék fölött, a másikat alatta. Zuhanyozás után Cucu rálépett a földre tett nadrágjára, maga köré csavarta a törülközőt, szájába dugott egy szál Kossuthot, meggyújtotta, és odaállt a tükör elé. Hosszan állította a frizuráját, szinte szálanként fésülte a haját, ugratták is Öcsiék rendesen. Öltözködésnél kínosan adott arra, hogy a nyakkendő ne csússzon félre, a gallér egyenesen álljon, úgy volt vele – és ebben én is követem őt –, hogy a jó megjelenéssel megadjuk a tiszteletet azoknak, akikkel találkozunk.”

Ha Bozsik József fegyelmezett életet élt is, eleven fiatalemberekről lévén szó bizony előfordult a korszak legnagyobb magyar futballcsillagaival is, hogy egy-egy este hosszabban kimaradtak. Ám a bajtársiasságra jellemző Bozsik Lajos emléke, hogy amikor egyszer Kocsis Sándor panaszkodott Puskásnak az előző éjszaka fáradalmaira, Öcsi megnyugtatta: „Ne aggódj, ma húzunk helyetted is, legközelebb te segítesz ki minket…”

És egy még lovagiasabb példa a kispesti összefogásra: miután Patyi Mihály, a csapat hátvédje súlyosan megbetegedett, a társak a saját pénzükből hétről hétre egy éven át félretettek neki annyit, hogy miként a pályára lépő játékosok, ő is megkapja a rendes kalóriapénzt és prémiumot. Hasonló gesztusra a párizsi Bozsik ismeretei szerint csak az MTK-nál (akkoriban Vörös Lobogó) akadt párhuzam, Hidegkutiék a hosszú időre kidőlt Palotás Pétert segítették ily módon.

Bozsik József és Lajos együtt a Honvéd edzésén
Bozsik József és Lajos együtt a Honvéd edzésén

 

Sokszor eszembe jut, mennyire összetartó volt az akkori Honvéd – néz el a százhalombattai Duna-töltés fölött. – Két játékos kilógott a sorból, de nem szeretném elmondani a nevüket. A többiek viszont, akár Kocsis, akár Bozsik, akár Lóránt vagy más, mindent megtettek a többiekért. Mi kölyökként ott sündörögtünk körülöttük. Emlékszem, Czibor minden edzésre gyönyörű Tatraplanjával érkezett, Kocsis IFA F9-esével, Lóránt pedig lehajtható tetős Skoda Feliciájával.

Aztán ha nekieredt az eső, rohant ki, hogy behúzza a tetőt, Gyuri bátyámmal mi segítettünk neki. Miután tüdőbaja miatt idő előtt abba kellett hagynia a játékot, legidősebb testvérünk, a kapusként nagy tehetségnek számító István mérte a sört a kispesti pályánál. Én meg Valner Antival, Lantos Karcsival és a Törő testvérekkel a játékosok cipőjét pucoltam, Mikola Jani bácsi felügyelete mellett. A szertáros volt egyúttal a környék legjobb cipésze, nála csináltatta a cipőjét Cucu, Öcsi és a legtöbb kispesti játékos. Ugyanolyan emblematikus figurának számított a csapatnál, mint Nagy Károly szabómester, akinek Kecskeól nevű műhelyében gyakran összeverődtek a futballisták trécselni. Megvolt a cipőpucolásnak a szertartása.

Lantos Karcsi csodálatos hangon tudott énekelni, így miután mindenki kezébe vette a stoplist és a kefét, várakozón körbenézett, megkérdezte, készen állunk-e, majd rázendített: »Huszár gyerek, huszár gyerek szereti a táncot…« A nóta ritmusára járt a kezünk, köpködtük a bőrt, fényesítettük Cucuék, Öcsiék stoplisát. Meg kellett adni nekik a tiszteletet. Egy Honvéd–Csepel mérkőzés előtt történt, hogy közeledett Puskás az öltözőfolyosón, én meg odakiáltottam neki: »Sváb! Mi pucoltuk a cipődet, nincsen egy kis jájem?« Ilyenkor rendszerint odanyomott kezünkbe egy kétforintost, abból annyi szotyit meg tökmagot tudtunk venni, hogy mindkét zsebünket púposra tömtük. Bátyám meghallotta, miként szólítottam meg, és adott egy taslit: »Neked ő nem Sváb, hanem Öcsi! Megértetted?«”

Parlamenti házirend: szavazz, ha szavaznak

Családját mindennél előbbre valónak tartotta az Aranycsapat fedezete. Amikor 1953 nyarán, a Stadio Olimpico avatóján Rómában megkörnyékezték 150 ezer dolláros ajánlattal, édesanyja szeretete, az otthon melege, a kispesti utcák barátságos légköre vonzotta vissza Magyarországra.

Tüdőbajos bátyjának külföldi útjairól rendszeresen vitte a drága gyógyszereket, szüleinek nem engedte, hogy maguk költsenek ruhára, Lajos öccsének pedig egy Csepel biciklit vett jó bizonyítványa jutalmául (azzal tekert el Faragó Lajos cserekapus stoplisáért, amikor 1954 novemberében kiderült, hogy felsőbb utasításra Grosics Gyula helyett váratlanul ő áll a Vasas ellen a Honvéd kapujába). És ha már iskolai teljesítmény…

A boldog gyerekkor: Bozsik Lajos (középen balra guggol) a kispesti kölyökcsapatban
A boldog gyerekkor: Bozsik Lajos (középen balra guggol) a kispesti kölyökcsapatban

 

Az ötödik osztályt fejeztem be éppen, ott álltam a kispesti öltözőben, bent volt Farkas Mihály honvédelmi miniszter is. Cucu felém fordult: »Na, öcskös, milyen lett a bizonyítvány?« Mondom neki, mindenből négyes meg ötös lettem, egyedül oroszból kaptam hármast. Számon kérte, miért nem csipkedem jobban magam, igazán odafigyelhetnék arra is. Meghallotta ezt Öcsi, és odafordult a miniszterhez: »Farkas elvtárs, mi a lófasznak erőltetik azt a bikkfanyelvet?« Nagy bátorság kellett akkoriban egy ilyen megjegyzéshez, más ilyet nem engedhetett volna meg magának.”

Sorsdöntő gól, vaktában

Máig fájó mozzanat a magyar labdarúgás történetében az 1962-es világbajnokság negyeddöntője, amelyen az esélyesebb magyar csapat 1:0-s vereséget szenvedett Csehszlovákiától. A gól sokáig vita tárgya volt, Grosics Gyula felelősségét Baróti Lajos szövetségi kapitány is pedzegette. Bozsik Lajos évekkel később Franciaországban futott össze a gólszerzővel.

„Az akkor másodosztályú francia csapat, az Orange edzőjeként találkoztam Adolf Schererrel, aki az 1962-es világbajnokságon a sorsdöntő, csehszlovákok elleni mérkőzésen az ellenfél gólját szerezte. Elmondta, ő is érezte, hogy lesen áll, és a bírói sípszóra várva csak azért rúgott egy nagyot a labdába, vaktában, hogy teljen az idő. Grosics Gyula azonban addig integetett, reklamált, hogy les, amíg mellette bepattogott a kapuba.”

Az említett 1953-as olaszországi úton tudta meg Bozsik József, hogy ismertségét a párt érdekeibe állítva országgyűlési képviselőnek jelölik. Hiába ellenkezett, mondván, „Farkas elvtárs, én nem tudom, mit kell a parlamentben csinálni”, a honvédség főnöke hamar megtanította a kommunizmus lényegére: „Ha mindenki felemeli a kezét, te is tedd fel!”

Amikor Rákosi Mátyás helyett Nagy Imre került hatalomra, a futballista elérkezettnek látta az időt, hogy megváljon a kényszerből vállalt szereptől. Bement a miniszterelnökhöz, és udvariasan közölte vele, nem tartja magát politikusnak, maradna a labdarúgásnál. A kormányfő megértette és elfogadta érveit.

Rákosi visszatérésekor meglett ennek a böjtje – tette hozzá a testvér. – Az első külföldi út során kipakolták a csapatbuszt, elővették Cucut is csempészésért – tudjuk jól, mindenki csinálta, ez volt a játékosok fizetsége –, példát statuáltak a többiek előtt. A nyilvánossághoz nem jutott el az ügy, de a válogatott berkeiben tisztában voltak vele.”

Együtt az öt Bozsik fivér: György, József, László, István, elöl a kis Lajos
Együtt az öt Bozsik fivér: György, József, László, István, elöl a kis Lajos

 

Hogy az állam – főleg a külföldi utak során – szigorúan felügyelte a magyar válogatott játékosait, köztudomású tény. Ám arról mindmáig nincsenek ismereteink, hogy akadt-e a labdarúgók között olyan, aki jelentett társairól.

Nem hiszem – fogalmazott Bozsik Lajos. – A vezetőkről sem tudom elképzelni, sem Östreicher Emilről, sem Kalmár Jenőről, sem például Mikola Jani bácsiról. Mindenki tudta, támadási felületet jelent az intézményesített csempészés. Egy-egy behozott nejlonharisnya kétszáz forintba került akkor, amikor a magyar átlagfizetés ötszáz forint volt.

A játékosok pedig hozták haza a koffert telepakolva harisnyával, a tetején négy-öt Doxa óra. Otthon megvolt az összekötő, egy Maxi nevű ember, aki kapcsolatban állt a nepperekkel, tudta, kinek hová kell leadnia a csomagját. A vezetők jóváhagyásával folyt a tevékenység, az állam így premizálta a futballistákat. A politikusok tudták, a rendes fizetésbe nem építhetik bele a pluszpénzt, mert akkor az ezerkétszáz százalékot teljesítő sztahanovistáknak is ugyanaz járna.”

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik